Tarisznya és szandál, fölötte világmegváltó gondolatok, néhai rímek, hajdanán egész jók és keringés a létbe, meg a létben. Csak úgy, keringés minden körül, néha közelebb ehhez-ahhoz, de inkább távolabb, hiszen a szandáltejút ellipszispálya, melynek természetrajzából következik az örökös vagy szinte állandó kívüllét valamitől, ami körül létezik. A percesemények elcsúsznak az ellipszis rendszerint távolódó vonalán, s bár valamiféle körpálya is ez, minduntalan büdösebb és ijesztőbb a folyamatos közelítés a Valami felé. Aztán újfent következik a távolódás fellélegző pillanata, s a Valami megint elérhetetlen. A Tudás. Mert minek az? Magam vagyok az ellipszis, gondolom szerényen-serényen, majd csak jönnek körém apró kövek holmi gyűrűként, ahogy a Szaturnuszról tudni vélik. Mások, persze. De nem jönnek, évtizedekig nem jönnek, mert őket, azokat a Valami vonzza inkább, ráér még az ellipszis, ha nem lesz jobb a Valamitől. De a Valamitlanság létperiféráján mégis felcsillan a Valami távoli-néha közeli fénye, ami ijesztő perspektíva a körpályáról nézve, ezért a Valamitlanságot elegyíteni kéne a Valamivel, jön a szandál fölül a gondolat. És az is marad, mert az autodidakta valami mégsem a Valami. Csak hasonló, vagy annak valamiféle csonka katarzisa, ami félelmetes selbst-katasztrófa üstökös képével fenyeget, ezért a Valaminek meg kell mutatni, hogy a Valamitlanság is valami. És az ellipszis távoli pontjairól akár el is hihető mindez, véli a magvas gondolat, csakhogy az élet nem körpálya, hanem ellipszis. A körpályáról ugyanis ugyanannyira vagyunk a Valamitől, ez utóbbinál viszont néha túl közel hozzá. És akkor ijesztő a Valami bolygófelülete, hát még ami benne vagyon. De ez nem érdekli a Valamitlant (szándékosan rövid i-vel), elég, ha röpke pillantást vet a tarka felületre, s máris elhiszi, hogy valamit megtudott a Valamiről. Aki szintén figyeli az ellipszisen mozgókat, és az évek során kiszűri a valamizőket, s messzire taszítja őket pályájukon. Amikor meg újra közelítenek, valósággal viszolyog tőlük. És ez nem változik, csak a Valamitlan nem veszi észre, hogy itt valami nem stimmel, ezért a valami-Valamijét mutatja mindig a Valami felé a röppálya ideális ívén… de csak az ív marad, a periféria, ahonnan nem látszik a Valami, csak a felülete. Ezért a Valamitlan megmarad valaminél, a valami-Valaminél, ami nem az igazi, csak a hazugságok árán tudja elhitetni valakivel, hogy mindez tulajdonképpen nem a Valami. És az ellipszisek hálójában, a közel-létek alkalmával mindig kiderül valami. Hogy ki is ez a valaki, maga a Valamitlanság.
Megfejtésért fordulj Valamihez. Vagy Valakihez.
