Írástudók árulása

ERDÉLY100 – Bethlen Béla

Bethlen Béla jogász, politikus

(Aranyosgyéres, 1888. november 2. – Kolozsvár, 1979. november 6.)

„Legfontosabb, hogy a megbékélést előkészítsük…”

Gróf Bethlen Béla 1888. november 2-án született Aranyosgyéresen, apai ágon a kiterjedt bethleni Bethlen család leszármazottja volt. Ősei között olyan elődökkel büszkélkedhetett, mint Erdély két kancellárja és neves történet-, illetve emlékiratírója: Bethlen János (1613–1678) és gróf Bethlen Miklós (1642–1716). Anyai ágon a Béldi grófok voltak az ősei.^[1]

Édesapja gróf Bethlen Bálint, testvérei közül Vilma Kállay Béni osztrák–magyar pénzügyminiszter, Margit gróf Teleki Géza felesége, Pál Tisza Jolán férje lett. Bethlen Béla a Kolozsvári Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán, valamint a kolozsmonostori Mezőgazdasági Főiskolán folytatta tanulmányait a középiskola után, 1910-ben megszerezte a doktorátust. Időközben letöltötte a kötelező önkéntesi évet a hadseregben, az I. világháborúban a 9. (marosvásárhelyi) század parancsnokaként harcolt. 1916. december 30-án Károly király aranysarkantyús vitézzé avatta.

A frontról hazatérve átvette az apai örökség őt illető részének kezelését (Bethlen Bálint még 1913-ban elhunyt), és Bethlenben telepedett le. 1918 decemberében a román hadsereg Bethlent is megszállta (Kolozsvárra karácsony másnapján értek), Bélának pedig döntenie kellett, Erdélyben marad, vagy elhagyja birtokait. 1919. május 5-én feleségül vette gönczruszkai Kornis Klára grófnőt (1893–1983), sógorának, Kornis Károly grófnak a nővérét.^[2]

1924-ben belépett az Országos Magyar Pártba, amely az erdélyi magyarság érdekeiért küzdött,^[3] de közéleti szerepét nem a politikai fronton kívánta kamatoztatni. Feladatokat elsősorban a református egyház szervezeteiben vállalt, főleg felekezeti iskolák alapításával, valamint az anyanyelvi oktatás kérdéseivel foglalkozott. 1926-ban a bukaresti parlamenti választáson a székelyudvarhelyi kerület képviselőjévé választották, ezt a tisztséget 1937-ig viselte.

Az aktív politikai élet a két bécsi döntéssel^[4] következett be Bethlen Béla életében. 1940 őszétől 1944 márciusáig Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód vármegyék főispánja volt, két olyan vármegyéé, ahol a lakosság kétharmada román nemzetiségű volt. A huszonkét éves kisebbségi sors megszűnte után Erdély számos pontján társadalmi feszültségekhez vezetett az új magyar berendezkedés, az összetűzések nem voltak mentesek a fegyveres konfliktusoktól sem,^[5] de Bethlen soha nem adott helyt a kirívó magyar igényeknek, főleg nem a románok kárára. A vitás kérdésekben, elsősorban a nemzetiségi ügyekben megpróbált pártatlanul ítélkezni, transszilvanizmusa a harmonikus együttélést hirdette, még akkor is, ha az erdélyi szászok németbarátságát nem nézte jó szemmel. A jobbra tolódott román politikában egyre nehezebb volt az „erdélyi ügy” kezelése, a nyíltan náci eszméket valló Antonescu-rezsimmel[6] szemben Bethlen mindig is afféle angol orientációban gondolkodott, az ellehetetlenülés folyamatának tetőpontja végül Magyarország német megszállásával csúcsosodott ki.

Mivel a Sztójay-kormányra^[7] úgy tekintett, mint német nyomásra kinevezett kabinetre, felmentését kérte, ugyanakkor a Lakatos-kormány^[8] hivatalba lépése után, amelyik a kiugrás mellett voksolt, újra közhivatalt vállalt, és a belügyminiszter előterjesztésére a visszatért Észak-Erdély kormánybiztosa lett.

Ebbéli tevékenységének mérlege több mint pozitív, személyesen felügyelte a fejlesztéseket, kiemelten kezelte a közúti és vasúti építkezéseket, az utolsó nagy beruházás, a szeretfalva–dédai vasútvonal is ekkor készül el. Megszervezte a menekülő ukrajnai németek és erdélyi szászok útját, de szembement a Gestapóval és sikeresen megmentette a tervezett deportálástól Torda zsidóságát. A kolozsvári visszavonulás előtt megakadályozta a város evakuálását és gyárainak leszerelését. Szabadon engedte az Észak-Erdélyben bebörtönzött politikai foglyokat. Az eseményekről, vitáiról, küzdelmeiről készült remek feljegyzéseit utólag megírta emlékiratában,^[9] melynek első teljes kiadására 2019-ben került sor.^[10]

Tevékenysége szemet szúrt a német hadvezetésnek, sikeres politikai manővereivel valójában saját biztonságát is veszélyeztette. Veesenmayer megbízhatatlannak tartotta, erről Bethlen így vall: „A nürnbergi nagy háborús bűnperrel kapcsolatban azonban nemrégiben érdekes dolgot mondott nekem egy külföldi ismerősöm, aki hivatásánál fogva részt vett a per óriási anyagának feldolgozásában. A tanúk sorában ott volt Veesenmayer, Hitler magyarországi teljhatalmú megbízottja is. Ő mondta kihallgatása során többek között azt, hogy egész Magyarországon három személy volt, akik minden német intézkedést és intenciót megtorpedóztak, és a három között név szerint engem is megnevezett. Ezt azért tartom fontosnak feljegyezni, mert egész beállítottságomra, egész magatartásomra és egész tevékenységemre a legmagasabb, a legkompetensebb helyről jött a megállapítás. Ezt természetesen nem tudom okmánnyal bizonyítani, de az arra illetékesek, a történelmi kutatók igen könnyen meggyőződhetnek erről, mert bizonyosra veszem azt, hogy a nürnbergi nagy per Magyarországot érintő és érdeklő részét Németország átadta vagy eredetiben, vagy hiteles másolatban Magyarországnak.”^[11]

1944. október 10-én elhagyta Kolozsvárt, de mihelyt véget ért a budapesti ostrom, újra Erdélyben találjuk. 1945. március 14-én Désen jelentkezett, ahol azonnal őrizetbe vették a román hatóságok, majd átadták a helyi szovjet katonai parancsnokságnak. Többszöri kihallgatás után elejtették a vádakat, és szabadon engedték. Ezt követően az ideiglenes magyar kormánytól kapott menekült-igazolvánnyal ismét visszaindult Erdélybe, bethleni birtokára.

Május elején azonban a román hatóságok újból letartóztatták, végül 1945 nyarán felmentették a háborús bűnösség vádja alól,^[12] viszont elkobozták birtokait, kastélyát elvették. Bethlen Kolozsvárra költözött.

1946 februárjában harmadszor is letartóztatták, immár háborús bűncselekménnyel és népellenes tevékenységgel vádolták. Az ítélet szerint^[13] a legtöbb vádpont alól a bíróság felmentette, de bűnrészességet állapított meg munkára való toborzásban, miszerint román állampolgárok németországi kiutaztatásában szervezkedett. Ötévi államfogházra ítélték és Nagyenyedre hurcolták, majd 1952-ben Nagyváradra szállították, ahol felajánlották: hagyja el Erdélyt^[14] és települjön át Magyarországra.

Ahogy korábban is tette, Erdélyt választotta. Ezért, ezúttal ítélet nélkül a Bukarest melletti, azóta lerombolt, az egykori német katonai tábor helyszínére, a văcăreşti-i börtönbe internálták, ahonnan 1954. március 23-án szabadult. Szabadulása után Kolozsvárra költözött feleségéhez, Farkas utcai bérelt lakásukban albérlőként éltek. 1959-ben rehabilitálták, de nyugdíjat csak 1964-től folyósítottak számára. Addig fizikai munkásként, rakodóként, gyári segédmunkásként dolgozott, meglehetősen szerény életet élt. 1979. november 6-án hunyt el.

Emlékirata, a Visszaemlékezéseim részletesen beszámol közéleti szerepéről, politikai küzdelmeiről, valamint a börtönévek mindennapjairól, ezekből közlünk szemelvényeket.

Források

1.

Visszaemlékezéseim

(Részletek)

Kolozsvár, 1967

1942. év január derekán levelet kaptam egyik unokanővéremtől, Mikes Árminné-Bethlen Timától,^[15]a Háromszék megyei Zabolából, melyben bejelenti, hogy harmadik leánya, Hanna^[16]elmátkásodott a Teleki Pál fiával, Gézával.^[17]

Egyben arra kért, hogy a februárban megtartandó esküvőn vállaljam el az egyik tanúnak tisztségét.

Ezekben a napokban jött a híre annak, hogy igen tekintélyes orosz haderők vannak úton felénk; Moldván és Munténián keresztül haladva a Kárpátok koszorújának déli szakaszán, a szorosokon keresztül benyomulnak Dél-Erdélybe, és ellenállás nélkül folytatják előnyomulásukat Arad felé. A mi részünkről csak rövid idővel ezelőtt töltötték fel Aradon a negyedik hadtestet, mely még sem összeszokva, sem kellőleg kiképezve, sem megfelelően felszerelve nem volt. Ezt a hevenyészve összeállított hadtestet az oroszok könnyűszerrel szétverték, és előnyomulásukat tovább folytatva elérték és elfoglalták Nagyszalontát is. Itt ütköztek csak komolyabb ellenállásba, és a honvédség vissza is vetette őket, úgyhogy Nagyszalonta és vidéke ismét a miénk volt néhány napig, akkor azonban a nagy túlerővel szemben nem bírtak helytállani, és hátrább kellett vonják arcvonalukat.]

A magyar kormány felkérésére és megbízásából 1943. év júniusában Bánffy Miklós, Magyarország volt külügyminisztere leutazott Bukarestbe, hogy ott felvegye a kapcsolatot Maniuval,[18] és vele néhány problémát letárgyaljon. Megbeszélésének lefolyását Bánffy írásban adta át a magyar külügyminiszternek, majd pedig feldolgozta azt a Ráday-levéltárban elhelyezett emlékirataiban.^[19] Én természetesen egyiket sem láthattam, de akinek alkalma volt az emlékiratokat tanulmányozni, az szó szerint a következőképpen jegyezte le a találkozás lefolyását: „Maniu azt állította, hogy a népszenvedély felett uralkodni nem lehet, mire azt mondtam, hogy éppen az államférfi hivatása a népszenvedélyt okosan vezetni, és meggyőződésem, hogy éppen ő hivatott erre, hiszen Erdély román népe az ő szavára hallgat. Érvelésem hatástalan maradt, és Maniu más témára tért át.” Majd így folytattam: „Nekünk, erdélyieknek a legfontosabb és a mi hivatásunk körébe tartozik, hogy a román és a magyar nép között a megbékélést előkészítsük, és a beálló krízisben a néplélek további mérgezését elkerüljük, ha módunk van rá. Én azért jöttem hozzá, a többi kérdések úgyis későbbi dolgok. Maniu azonban ennél maradt, és egész okfejtése az egykori kis-entente eszmekörét újította fel.” Megbeszélésük befejeztével még ezt írja Bánffy: „társalgásunk a legbarátságosabb hangon folyt, és így is váltunk el egymástól”.

E megbeszélésről még beszámol a Patria 1946. március 1-i száma a következőképpen: „Dr. Rintgen, aki Bukarestben mint a Gestapó ügynöke dolgozott, megbízta a kollaboracionista román újságírót, L. N.-t, hogy tudja meg Maniuista körökből, igaz-e a hír, hogy a magyar kormány kiküldöttje, gróf Bánffy, Magyarország volt külügyminisztere megérkezett Bukarestbe, hogy Iuliu Maniunál tapogatózzék, lehetséges-e valamilyen megegyezés a magyarokkal, hogy Magyarország és Románia együttesen váljanak ki a tengelyből? Maniu kifejtette kedvenc formulását a Duna konföderációról a szövetségesek protektorátusa alatt, amelyben Magyarország jelentős szerepet játszhatna, anélkül hogy a románoktól vagy szlávoktól fájdalmas áldozatokat kellene kérnie. A két politikus megegyezés nélkül vált szét.” Ugyanezt az eszmecserét ismerteti részletesen dr. Bányai László^[20] professor is a „Revista de Istoria” (Studii) című, évnegyedenként Bukarestben megjelenő folyóirat 1967. évi IV. számában; itt aprólékosan leírja a Bánffy küldetésének előzményeit, célját és lefolyását.

Utolsónak foglalkozik ezzel a témával Csatári Dániel^[21] a Budapesten az Akadémia kiadásában 1968-ban megjelent „Forgószélben” című könyvében (magyar–román viszony 1940–45).^[22] Én ezt a könyvet nem olvastam, de egy ismerősöm az 1944. év őszi eseményeivel kapcsolatos egy részt kijegyzett belőle, íme: „A közelgő nagy történések előszele az Erdélyi Párt vezetőinek egy részét, az egyházak vezetőit és a kolozsvári értelmiség jó néhány tekintélyes képviselőjét is magával ragadja. Augusztus 29-én a kolozsvári püspök (Vásárhelyi János), Bánffy Miklós és még néhányan értekezletre ülnek össze…”

Ezután elmondja, hogy megalakult az Erdélyi Magyar Tanács,^[23] amelyik felvette a kapcsolatot Dálnoki Veress Lajos^[24] vezérezredessel. Az Erdélyi Párt képviselői közbeléptek az észak-erdélyi hadműveleti kormánybiztosnál a románok érdekében, és sikerült elérniük, hogy azokkal szemben a német követelések ellenére sem alkalmaztak újabb kényszerintézkedéseket. Ezen utolsó pontnál Csatárit helytelenül informálták, mert a legjobb visszaemlékezésem szerint nálam a románok érdekében sem az Erdélyi Párt képviselői, sem senki más nem interveniált. Én az intézkedéseimet mindig a saját fejemre és lelkiismeretemre hallgatva tettem meg, és nem kértem másoktól tanácsot. Különben is, és a románok ellen alkalmazott kényszerintézkedések tárgyában nem is mint kormánybiztos szálltam síkra, hanem sokkal korábban, augusztus 24-ikén délelőtt, amikor kiharcoltam, hogy az én megyémből, és csakis ebből az egyből egyetlen románt sem hurcoltak el túszként. Éppen ez a kiállásom és okfejtésem késztette a kormányt arra, hogy előbbeni állásfoglalását revízió alá vegye, és így adta ki az újabb rendeletet, két-három hét múlva, hogy Észak-Erdély többi kilenc vármegyéjéből is bocsássák szabadon az őrizetbe vett román túszokat.

Szeptember elsején lettem kormánybiztos, és e minőségemben már csak dr. Hosszú Gyula[25] román görögkatolikus püspök érdekében jártam el, amikor ő az aggodalmával engem felkeresett. Az ő esetében is önállóan és eredményesen jártam el, amikor is rábírtam Lakatos miniszterelnököt, hogy ne helyezzék őt házi őrizetbe.

A magyar kormány által tervezett, egy időben végrehajtandó kiugrás nem sikerült, Románia ezután nem sok idő múlva szerencsésebb körülmények között, egymagában végrehajtotta azt. Ennek lefolyását a legilletékesebb személy – Radu Leca^[26] – mondta el nekem a negyvenes évek második felében, amikor Nagyenyeden közös sorsunkat éltük.

*

Börtönnaplórészlet

Sokszor hallottam olyan eseteket, hogy amikor egyik-másik rabtársam megérhette azt a boldogságot, hogy kiszabadult és hazamehetett, szerettei a nagy örömben azonnal tejben-vajban fürösztötték, neki pedig nem volt meg a szükséges önfegyelme ahhoz, hogy a nagy kínálgatásnak ellenálljon. Az eredmény a legszomorúbb volt, a nagy boldogságból pár nap alatt a legnagyobb bánat lett. Az éhhalál mezsgyéjétől hazaérkezett családfenntartó meghalt, a legyengült szervezet nem tudott megküzdeni a hirtelen és mértéktelen túlterheléssel. Így halt meg dr. Kolumban József, Csík vármegyei ügyvéd és volt magyarapáti képviselő és még sok más társa is.

Közismert rendszabály, hogy az ilyen legyengült szervezeteket csak lassan, lépésről lépésre szabad felerősíteni, és akkor sikerhez vezet az odaadó gondozás.^[27]

Az enyedi sorstársaim között több olyan személy is volt, kik a román csendőrség tényleges tisztjei, egyszóval hivatásos csendőrtisztek voltak. Ezek közül jól visszaemlékszem Petala ezredesre, a híres Petala tábornok öccsére. Továbbá Botoroga őrnagyra, akivel gyakran összejöhettem. Teljes tökéletességgel beszélt magyarul, egyetlen szónál, betűnél sem volt semmilyen idegenes akcentusa.

Amikor már jobban megismertük egymást, azt mondta nekem, hogy neki régen szép magyar neve volt. Bodroginak hívták, és a felesége székely nő. Valószínűnek tartom, hogy a mi hadseregünkben volt hivatásos tiszt, és az 1918. évi összeroppanás után átállott a román hadseregbe, és nevet változtatott.

Miután Románia előzőleg elvesztette Besszarábiát, majd hamarosan utána Erdélynek egy részét is, az ország közhangulata olyan elkeseredett lett, hogy Károly király kénytelen volt menekülni. Botoroga kísérte egy csendőr különítménnyel azt a külön udvari vonatot, amelyikkel a román király menekült az országból és amellyel minden értékét magával vitte. A vonat, közvetlenül Temesvár előtt, a pályatest mellett levő kukoricásból élénk sortűz alá került (nyilván vasgárdisták), a kocsik ablakai mind betörtek, a király befeküdt különvagonjának fürdőkádjába, míg az őrnagy a vagon folyosóján hasalt le. Úgy menekültek meg, hogy a temesvári állomáson nem is állott meg a vonat, hanem átszaladt rajta; az országhatáron ugyancsak így haladtak át, és így jutottak el Jugoszláviába, majd onnan tovább.^[28]

Azt is elbeszélte nekem Bodrogi, hogy amikor a forradalom őrületében a magyar katonaság a kezéből eldobta minden fegyverét, és ezáltal körös-körül mindenütt szabad utat adott az ellenségnek, akkor megindult a román hadsereg azzal az ürüggyel, hogy leveri a bolsevizmust. Minden ellenállás nélkül elérték a Tiszát, ott azonban szemben találták magukat a Kartofil^[29] vezette székely hadosztállyal. Sokáig néztek így farkasszemet egymással – a bal parton a román hadsereg, a jobb parton a székely hadosztály. A szolnoki Tiszahíd őrségének parancsnoka a bal parton Bodrogi volt, a jobb parton pedig neki egy volt ezredtársa és jó barátja – a híd közepén naponta találkoztak és elbeszélgettek. Miután azonban Kartofil semmi támogatást nem kapott sem Kun (alias Kohn) Bélától, sem Lindner hadügyminisztertől, tehát sem hadfelszerelést, sem élelmezést, sem pénzt, így egy idő múlva kénytelen volt a hadosztályát feloszlatni. Ekkor aztán szabad lett az út Budapestig.

Nem hagyhatom megemlítetlenül a mindennapi sétánkat, melyre csoportonként hajtottak le minket, és amely jó esetben egy fél óráig tartott. Ez a sétánk a fegyintézet központi épületének udvarán levő, mintegy harminc méter átmérőjű köröndön folyt le, ahová az összes irodáknak ablakai nyíltak. De nemcsak az irodák ablakaiból tarthattak állandóan szemmel minket, hanem a köröndöt két oldalról befogó, magas kőfal tetején levő őrbódékból is. Így állandóan kirakatban voltunk nemcsak mi, a rabok, hanem a körönd közepén álló és minket állandóan figyelő vadőr is. Őt is sűrűn ellenőrizték, hogy vajon az állatszelídítői kötelességét lelkiismeretesen teljesíti-e?

A szigorú ellenőrzés már abban a pillanatban megkezdődött, amikor a cellánk ajtaján kiléptünk, hogy a köröndhöz lemenjünk. Ettől fogva mindjárt fel kellett vennünk a három-három lépésnyi távolságot egymástól, két kezünket hátul össze kellett kulcsolnunk és fejünket nem volt szabad jobbra-balra fordítanunk, egymással sem volt szabad szót váltanunk. Így folyt le a napi sétánk, csak a közvetlen előttünk haladó sorstársunk cipősarkát kellett állandóan néznünk. Ha valamelyikünk ezeket az előírott rendszabályokat nem tartotta be, akkor rendszerint megkezdődött a fegyelmezés, éspedig nemcsak az ellen, aki a kihágást elkövette, hanem valamennyiünk ellen, akik a sétán voltunk.

Ennek a fegyelmezésnek egyik módja a békaugrás volt. Hosszú sorban felállítottak minket, egymástól három-három lépésnyi távolságra, két kezünket a csípőnkön tartva, egyenes felsőtesttartással le kellett guggolnunk olyan mélyen, hogy ülepünk a cipőnk sarkát érje. Ekkor vezényszóra kellett kuporgó helyzetben előre felé szökdösnünk. Ez bizony egyikünknek sem igen sikerült, valamennyi szökdelési kísérletünknél bukdácsoltunk, hiszen egyikünk sem volt már nyalka dalia, mindnyájan jóval túl voltunk a férfiúi életnek delén, némelyek már matuzsálemi korban. Ezenkívül ilyen sporthoz nem volt már semmi erőnk.

Amilyen szörnyen keserves volt ez a békaugrás nekünk, éppen olyan komikus volt a fegyőröknek, nem győzték magukat halálra kacagni, és egyre serkentettek minket a további ugrálásra.

Egy másik fegyelmezési mód a hasaltatás. Mint a katonaságnál az újoncok, vezényszóra hasra kellett vetnünk magunkat, majd újabb vezényszóra talpra ugornunk, éspedig vigyázzállásban. Ez már jobbacskán ment, de néha ismételtették ezt a végkimerülésig.

Egy alkalommal, amikor éppen a mi csoportunk volt lent a sétán, kinyílt a főbejárati kapu, és egy közönséges bűnöző behajtott azon egy bivalyszekeret. A bűnözőkkel nem volt szabad összejönnünk, nehogy ezen az úton valami kapcsolatot teremthessünk a külvilággal.

A főkapunál éppen egy Barabás nevű, egészen fiatal falusi surmó volt a fegyőr, ki odahaza nyilván kocsmahős lehetett, és így megvolt a képesítése arra, hogy fegyőrt csináljanak belőle.

Az életkora szerint nekem nem fiam, hanem unokám lehetett volna. Már messziről harsányan kiáltotta: „Bethlen, futólépésben hozzám!” Odaérve a lábam elé dobta a bűnözőtől átvett karikás ostort, majd így parancsolt: „Kotródj ezzel a bivalyos szekérrel a gazdasági udvarra!” Ki akart tolni velem, azt hitte, hogy tanácstalan leszek, de ezúttal felsült, mert minden nehézség nélkül elhajtottam a bivalyokat az istállójukig. Serdülőkorban, az iskolai szünetek alatt a legfőbb mulatságom volt felkapaszkodni valamelyik béres szekérre és kihajtani az ökröket a mezőre. Így tanultam meg nemcsak ökröket hajtani, hanem szénásszekeret, sőt a kazlakat is megrakni. Mégiscsak jó, ha az ember minél több mindenhez konyít valamicskét.

Hogy a dohánynak milyen ázsiója volt azokban az időkben, az kitűnik a következőkből: ha egy fegyőr a pálinkás szájából kiköpött egy nyálas „csikket”, azaz egy olyan rövid kis cigarettavégecskét, amit az ujjaival már nem tudott megfogni, azután a szenvedélyes dohányosok olyan rohamot rendeztek, hogy majd leverték egymást. Boldog volt az, aki ezt megkaparinthatta. Mindig csodálkoztam ilyenkor azon, hogy miképpen képes valaki az emberi méltóságot ennyire lealacsonyítani. Voltak ezek között igen számosan olyanok, akik előzőleg fontos, vezető állást töltöttek be.

Amikor már a kertben dolgoztam, rendszerint gereblyézés, sepregetés közben az irodák ablakai alatt marékszámra összegyűjtögettem az udvarra kihajigált cigarettavégeket, és ezeket osztottam szét a dohányosok között, kik ezért a zsákmányért úgy hálálkodtak, mintha valami nagy kincset kaptak volna.

Egy alkalommal éppen a sétaköröndöt takarítottam, amikor az egyik csoport lejött a sétájára. Ilyenkor mindig félre kellett húzódnom; leültem egy közeli kőre pihenni. Akkor Ambrózi, a bornagykereskedő és szőlőtulajdonos dobott ügyes mozdulattal egy egész cigarettát a lábaimhoz. Meg sem mozdultam, amíg a csoport fel nem ment, csak azután vágtam zsebre.

Egy másik alkalommal az egyik jóérzésű tisztviselő hullatott le egy cigarettát, amikor mellettem elhaladt. Ezt is csak nagy későre szedtem fel. Mind a kettőért egy-egy turtojt^[30] vettem a dohányzó társaimtól, éspedig minden lelkiismeret-furdalás nélkül, mert jól tudtam, hogy ha nem veszem én meg, úgyis eladják ugyanannyiért másvalakinek.

Amiután a havonta egyszeri levelezőlap-írást és látogatást betiltották, minden lehetőségét elvesztettük annak, hogy az elviselt ruhánkat, fehérneműnket és széjjelment cipőnket kicserélhessük. Addig, ilyen esetekben egy levelezőlapon megírtuk, hogy mire van szükségünk, és a következő havi beszélgetésünk alkalmával megkaphattuk azokat, hiszen úgyis csak egy rend ruhát, egy rend fehérneműváltást és egy pár cipőt tarthattunk.

A fegyintézettől a politikai elítéltek semmiféle ruhaneműt nem kaptak, csakis a bűnözők; minket csak addig öltöztettek fel csíkos darócruhába, amíg a zárkában voltunk szeparálva. Ilyen helyzetünkben a lábbelinkkel kíméletesen kellett bánnunk, hogy a szabadlábra helyezésünk után – már amennyiben ezt a csudát megérjük – legyen mivel hazautazzunk. Így bevezettük a kényszerű „Kneipp-kúrát”, nagyobb részünk mezítláb élt késő őszig; a nagyobb hidegek beálltával, leleményes módon, fatalpat kezdtünk viselni. A fatalpakat azok a bűnözők szállították nekünk, akik a városba ki-kijártak egyes polgári családokhoz fát vágni. A bükkfahasábokból lefűrészeltek megfelelő hosszúságú darabokat, ezekből ujjnyi vastagságú lapokat hasogattak, melyeket mindjárt ki is nagyoltak, és este úgy hozták be azokat nekünk a kabátjuk alatt. Hoztak még apró szegeket, meg a szemétből összeszedett szíj- vagy textilhulladékot, amiből a talpakra elöl felerősítettünk egy-egy pántot, és már kész volt a stílszerű lábbelink. Ezekben nagyszerűen megtanultunk járni, évekig nem kellett a cipőt elővennünk.

Ennek is azután egyszer csak vége lett, ugyanis a fatalpaknak, melyek rendkívül gazdaságosak voltak, mégis volt egy nagy hátrányuk: nagy lármát csaptak. Amikor az egyre szaporodó fatalppal egy-egy csoport rab lement a napi rövid sétára, majd onnan vissza, a lépcsőkön a sok koppanástól és csattogástól fülsiketítő zaj keletkezett, amelytől csak úgy visszhangzottak az összes folyosók. Emiatt aztán egy napon összeszedték és elkonfiskálták az összes fatalpakat, és mi szomorodott szívvel kellett megint elővegyük a féltve őrzött egyetlen cipőnket, de így is nyertünk velök egy pár évet. Akiknek a lábáról már teljesen lehullott a rongyos cipő vagy ruha, fehérnemű, azok azután megkapták az elhalálozott sorstársainknak különböző holmijait.

A fegyintézetnek volt szabó- és cipészműhelye, melyekben a bűnözők közül kiválogatott hozzáértők dolgoztak. Amikor aztán a politikai elítéltek idekoncentrálásával az azelőtti megszokott létszám a többszörösére emelkedett, az előbbeni műhelymunkások nem győzték már a legszükségesebb foltozásokat sem elvégezni. Ezért ekkor a politikai elítéltek közül is kiválogatták a szakmunkásokat és berendelték őket kisegítő munkára. Így került a cipészműhelybe egy Fábián nevű, Udvarhely megyéből való cipészmester. Mi őneki kellett átadjuk a szakadt lábbelinket, persze csak a legszükségesebb kisebb varrásokat, foltozásokat végezhette el; ami a legfontosabb lett volna, a talpalásra már nem kerülhetett sor, a politikai elítélteknek nem jutott a kiutalt talpbőrből. A mi derék Fábián barátunk azonban másképpen igen sokat segített a mi helyzetünkön, naponta összegyűjtötte a pékműhelyből meg a bűnözőktől az elhajigált turtoj-törmeléket. A bűnözők ugyanis nem értékelték nagyra ezeket a kukoricadarából készült cipócskákat, hiszen ők havonta kaphattak nyakló nélkül hazai kenyeret, nekünk pedig a turtoj is nagy jótétemény volt. Fábián vedrekkel hordta a sok törmeléket, amit mi – a három kertész – vettünk át tőle; ezt azután elosztottuk a leggyengébb bőrben levő sorstársaink között. Persze magunkról sem feledkeztünk meg.

Megjelent: Az emlékirat első teljes kiadása: Visszaemlékezéseim, Szépmíves, 2019. Sajtó alá rendezte: Kovács Attila Zoltán. Korábban csonka és hiányos kiadásban jelent meg az eredeti fotók és dokumentációk nélkül, erősen meghúzott szöveggel: Észak-Erdély kormánybiztosa voltam. Zrínyi, 1989. Az itt közölt részletek a teljes kiadásból származnak.

[1] Lukinich Imre: A bethleni gróf Bethlen család története. Bp. 1927. 177–315. old.

[2] Négy leányuk született: Bethlen Éva (1920–1980), 1940-től Szentkirályi Gyula (1912–1988) felesége, Bethlen Klára (1921–2019), 1941-től Martin Ferenc (1910–1990) felesége, Bethlen Ilona (1924–2003), aki 1943-ban unokafivéréhez, Bethlen Dánielhez (1917–1977), ifj. Bethlen Bálint (1887–1946) és Bánffy Marianna (1891–1966) fiához ment feleségül, Bethlen Ágnes (1928–?), aki 1948-ban Degenfeld-Schonburg Sándor Bélához ment feleségül.

[3] Az Országos Magyar Párt (röviden: OMP, románul: Partidul Național Maghiar, alapítás: 1922) a két világháború között működött politikai párt volt Romániában, mely a romániai magyarság egészét volt hivatott képviselni.

[4] Az első bécsi döntés 1938. november 2-án lezárta Magyarország és Csehszlovákia területi vitáját. Etnikailag tiszta magyar vagy magyar többségű területeket (84% magyar és 10% szlovák) csatoltak Magyarországhoz. 85 ezer szlovák került át a magyar oldalra és mintegy 67 ezer magyar maradt a szlovák oldalon. A békeidőben született első bécsi döntést az európai nagyhatalmak (Németország és Olaszország mellett Nagy-Britannia és Franciaország is) nemzetközi jogi érvényűnek ismerték el, csak a második világháború alatt változott meg az álláspontjuk. A második bécsi döntéssel (1940. augusztus 30.) Magyarország 43.492 négyzetkilométernyi területet kapott vissza, a Székelyfölddel. A visszacsatolt Észak-Erdélyben 1 344 000 magyar, 1 069 000 román és 47 000 német lakos élt. Dél-Erdélyben körülbelül 400 000 magyar maradt.

[5] Példának okáért a mezőségi Omboztelkén történt atrocitások és gyilkosságok érdemelnek említést (1940. szeptember), melyeket a 9. magyar hadtest parancsnoka hajtott végre az egykori Wass-birtokok határában.

[6] Ion Antonescu (1882–1946) katonatiszt, diktátor rendszere 1940 és 1944 között.

[7] Sztójay Döme (1883–1946) szerb származású magyar politikus, diplomata és katona. A német megszállás után felállított magyar bábkormány miniszterelnöke és külügyminiszter 1944. március 22. – 1944. augusztus 29. között. Háborús bűnösként kivégezték.

[8] Vitéz csíkszentsimonyi Lakatos Géza (1890–1967) m. kir. honvéd vezérezredes, 1944. augusztus 29. – október 16. között magyar miniszterelnök.

[9] 1976-ban fejezte be Kolozsváron, melyhez számtalan jegyzőkönyvet, dokumentumot, vallomást csatolt, ezekből bemutatunk párat a jelen kötetben is.

[10] Gróf Bethlen Béla: Visszaemlékezéseim. Sajtó alá rendezte Kovács Attila Zoltán, Szépmíves, 2019.

[11] Bethlen Béla, 1976, Kolozsvár: „1974. év késő őszén a budapesti könyvpiacon egy új könyv került forgalomba, amelyet a nagyközönség hamar felvásárolt. Ebben az új könyvben az írónő, Ember Mária részletesen felsorolja mindazon borzalmakat, kálváriajárást, amelyeket a magyarországi zsidóság 1935–45. években végig kellett, hogy szenvedjen, illetőleg amelyeknek nagy részben áldozatául esett. December derekán ismertette a könyv tartalmát az egyik nyugati rádió-leadó – kiemelve az én és egyik közvetlen munkatársam helytállását, amikor is fittyet hányva Hitler legfőbb parancsára, a leghatározottabban kijelentettük, hogy a zsidók deportálásában és kiirtásában semmi szerepet nem vállalunk, mert azt embertelennek tartjuk. A nyugati leadó ezt az esetet két napon keresztül, a nap különböző szakaszaiban többször is megismételte. Én ezeket az adásokat sajnos nem hallottam, de több helybeli ismerősöm lelkendezve számolt be nekem ezekről, és melegen gratulált ezért a határozott helytállásomért. A karácsonyi ünnepek alatt levelet kaptam egy budapesti hozzátartozómtól, és ebben idézi a könyv reám vonatkozó részét, amely a 177. oldalon így szól: ’Dr. Wessenmayer SS. Standortführer, a Nagynémet Birodalom követe és teljhatalmú megbízottja, a Magyarországon 1944. május 8-án a Birodalmi Belügyminisztériumba küldött táviratában ez áll: A kolozsvári bevetési parancsnokság jelenti, hogy Szolnok-Doboka vármegye főispánja és alispánja, Désett Bethlen Béla gróf és Schilling János dr. – az ottani körzetben folyamatban lévő zsidó akciót nem helyeslik, és betegszabadságot vettek ki. Bethlen gróf kijelentette, hogy nem kíván tömeggyilkos lenni, és inkább lemond. Követelni fogom Bethlen gróf és Schilling János leváltását.’ Eddig szól Weesenmayer távirati jelentése. Mondanom sem kell, hogy ezen a karácsonyi szent ünnepen ennek a levélnek, ennek az „angyalfiának” örvendtem meg a legjobban.”

[12] A népbírósági vizsgálat a Sztójay-kormány idején elkövetett románellenes cselekményeket kérték számon rajta. Miután kiderült, hogy 1944 márciusában Bethlen lemondott kormányzati funkciójáról, ejtették az ellen felhozott vádakat.

[13] 1946. május 20.

[14] A békeszerződésben rögzített jog szerint szabadon választhattak a magyar vagy román állampolgárság között.

[15] Gr. Mikes Árminné, gr. Bethlen Klementina (Tima) (1871–1954).

[16] Mikes Johanna (Hanna) (Budapest, 1911. december 12. – Washington, 2008. március 10.), 1. férj: Teleki Géza Pál (Budapest, 1911. november 27. – Mathias, West Virginia, USA, 1983. január 5.), 2. férj: Richard Worth Van Horne (1913–?).

[17] Teleki Géza Pál (Budapest, 1911. november 27. – Mathias, West Virginia, USA, 1983. január 5.) magyar geográfus-geológus, egyetemi tanár, politikus, olimpikon, cserkészvezető. Gróf Teleki Pál földrajztudós, miniszterelnök fia.

[18] Iuliu Maniu (1873–1953) jogász, politikus, Románia miniszterelnöke 1928 és 1930 között.

[19] Gróf Bánffy Miklós: Huszonöt év. III. fejezet., Szépmíves, 2018.

[20] Bányai László (Körösbánya, 1907. november 17. – Bukarest, 1981. június 3.) közíró, történész, antifasiszta ellenálló, nemzetgyűlési képviselő, 1970-től a Román Tudományos Akadémia levelező tagja.

[21] Csatári Dániel (Baratka, 1927. október 16. – Budapest, 2008. január) történész.

[22] Csatári Dániel: Forgószélben. Magyar–román viszony 1940–1945. Akadémiai kiadó, Budapest, 1969.

[23] Erdélyi Magyar Tanács: 1944. augusztus 29-én alakult Kolozsvárott, tagjai: Erdélyi Párt képviseletében gr. Teleki Béla, Vita Sándor és gr. Mikó Imre, illetve gr. Bánffy Miklós, Tamási Áron, Haynal Imre egyetemi tanár, Vásárhelyi János református és Józan Miklós unitárius püspök, Sándor Imre római katolikus püspöki helytartó, továbbá a szociáldemokraták és a kommunisták részéről Jordáky Miklós és Balogh Edgár.

[24] Veress Lajos, dálnoki (Sepsiszentgyörgy, 1889. október 4. – London, 1976. március 29.) m. kir. honvéd vezérezredes, hadtörténész.

[25] Boldog Iuliu Hossu (1885–1970) kolozsvár–szamosújvári püspök, 1918. december 1-én Gyulafehérváron ő olvasta föl az Erdély Romániához csatolásáról szóló kiáltványt.

[26] Radu Lecca: nincs ismeretünk róla.

[27] A cenzúrázott kiadásban (244–253. oldal) ide került több oldalnyi leírás a nagyenyedi időszakról, mely az eredeti gépirat szerint később következik.

[28] A cenzúrázott kiadásban jelöletlen húzás (254. oldal, 3. bekezdés).

[29] Szentkereszthegyi Kratochvil Károly (Kratochwill, Kratochvill) (Brünn, 1869. december 13. – 1946. szeptember 19.) magyar katonatiszt, a Székely Hadosztály parancsnoka.

[30] Turtoj; forrázott, megerjesztett kukoricalisztből készített, tepsiben laposra sütött málékenyér.