Írástudók árulása

Magukat moderátornak, oldalszerkesztőknek hazudó kriptokommunisták írják és cenzúrázzák a wikin a nemzeti-polgári-keresztény-magyar tartalmakat. Szinte alkudozni kell velük, kész röhej. Amerikai ismerős szerette volna objektívre csiszolni a kommunisták által írt Wass Albert szócikket, mert 100%-ban balos propagandaszöveg áll rendelkezésre, egyedül a Wass írásokból vett idézetek állnak meg, Népszava, Magyar Narancs meg hasonló szennylapok szerepelnek hivatkozási alapként, utóbbira az animátorok azt írták, hogy „kulturális-politikai hetilap”. Nocsak, valójában egy uszító betűhalmaz alapítása óta. És irodalmi kérdésekben tényleg mérvadó, jegyezhetnénk meg hangosan röhögve... De hogy Bíró Béla elvtárs Wassról írt kreténsége is fix pont az életrajzban??? Hol vannak a Márkus-, Jászó Anna-, Bertha Zoltán-, Pilinszky-, Pomogáts- írások, de sorolhatnánk sokáig valóban azok nevét, akik valóban foglalkoztak Wass életművével, erősségeivel, gyengeségeivel stb.

Úgy látszik, a posztkommunista szellemi erőtér él és virul. Nem kétséges, a balos agymosás pusztítása nem újdonság az ún. értelmiség egyik részén, szépen belesimultak a proletárszavazók közé az elmúlt évtizedekben, és vidáman tapsikoltak a politikai hulla szdsz egykori kormánybuktatási tervén (taxisblokád), majd pedig gondolkodás nélkül támogatták a kommunista-szdsz országrablást, Hornnal az élen, továbbá a vállalhatatlan gyurcsány-karnevált. A magát haladónak gondoló, valójában hibásan szocializált művészvilág (ál)értelmisége igazi vöröskatona brigád, elég csak a média – színház – internetes sajtó világát szemlélgetni: elképesztő hadjárattal igyekeznek bizonyítani, hogy nincs médiaegyensúly, propaganda a másik oldal, holott soha nem zavarta őket, hogy a rendszerváltástól számított húsz évig 97%-os dominanciával uralták a közgondolkodást; ez bezzeg nem volt propaganda, ugye… ennek hordaléka amúgy a gyülevész wikihulladék-tartalom is, melyet levitézlett, szakmai periférián tengődő, komplexusos közszolgák írnak a mai napig. A kialakított rendszer egészen elképesztő, többször teszteltem magam is: bizonyos szócikkek esetében egész szerkesztőcsorda jelentkezik az adminfelületen, mihelyt észreveszik, hogy valaki szerkesztést végez(ne). Innen aztán elindul a hülyegyerekek színvonalán az álpárbeszéd, amikor objektivitásra hivatkozva falat húznak a javasolt változtatás elé, és természetesen az anyagot soha nem engedik élesíteni. Olyan, mint amikor a 444, telex vagy a hvg és tsai szocialista szócsöveket falhoz állítják orbitális hazugságaik kapcsán, és megy az álvita, ahelyett, hogy a megkérdőjelezhetetlen igazságot vagy magát a helyesbítést leközölnék. A nemzeti vonatkozású szócikkek kapcsán a Wass került legutóbb fókuszba, amikor felvetetett a kérdés, hogy micsoda kamuhalmaz az egész ideológiailag. A kérések megjelentek a felületen, mire érkezett is a marxista-neoliberális agymosottak csordája: JSoós, Apród és Ogodej néven kezdtek bele a kommunista "irodalomtörténet" "felmondásába", egyben kétségbe vonva mindazt, ami ennek ellentmond. Történik mindez 2024-ben.

Amikor szembesítették őket irdatlan kamuzásukkal, átmentek agresszív kismalacba, és a szolid beismerés helyett (a sőtér irodalomtörténet meg köpeczi-romsics mszmp történész elvtársak sztorizásai és felemlegetésük) véletlenül önigazolásról tettek tanúbizonyságot: „elhagyod ezt a káros, vérkomcsi, cenzúrázott lexikonépítést, és takaríthatunk utánad?” Vagy a másik építő válasz, ami tökéletesen megmutatja, hogy ezek a senkik hogyan gondolkoznak az irodalomtörténetről: „Lehet, hogy ott vannak Wass Albertet szeretők is, de hogy róla negatívan véleményt alkotók is, az egyszer tuti.” Vagyis a Wass-kérdés egyszerű kis népmese, ahol a jó és a rossz kettőssége visz mindent, és épp e gyermeki logika mentén irányítják a szócikket; beszerkesztik a vérkommunista Bíró semmitmondó véleményét az íróról, de mindazt, ami e sorokat cáfolja (Bertha Zoltán), az nem jó, mert szerintük egy elfogadhatatlan könyv előszavából származik. Vagy Pilinszky 1941-es sorait nem „hagyjuk meg”, mert 1941-ben Pilinszky húszéves volt, ezért véleményét cenzúrázzuk. Szőcs Géza szintén cenzúra alá kerül, mert nem egyezik véleménye a cenzorok által becitált Szili László nevű 444-es blogger égbekiáltó baromságával, aki arra vette a fáradságot, hogy a Wass nácikártyával írjon bármit is (előtte a magyarnarancs fos-társulata is kísérletezett ezzel), természetesen azon a füstös-ködös-tudatlan szemüvegen keresztül, amelyiken a világot vizsgálja. Persze e népmeseelemet igyekeznek szerkesztésnek álcázni, kioktatják a delikvenst, hogy a wiki objektív mércéje mit is takar elviekben (gyakorlatban ugyan épp az ellenkezője folyik), aztán megint a kommunista ideológia kerül elő, amitől láthatóan nem bírnak szabadulni. A szembesítést éteri kiabálás követi, nagybetűs káromkodással tarkítva, hiszen ez a maximális agresszió mutatvány a klaviatúrán.

Kiderül aztán az élelmes „beszélgetésből”, hogy az MMA micsoda szélsőjobbos valami, meg a Most vagy soha! film micsoda, és így tovább… micsoda is minden, ami normális; a marxista csőlátásnak nincsenek határai, mindenre lőnek, ami eltér balos hazugságvilágtól, egészen döbbenetes látni a totális agymosás eredményét. A válaszok szintaktikailag is követik és hozzák a kötelezőt, mintha 444-et olvasna az ember, az agyhalál beállta előtt/után. És amikor már nincs mondanivaló, akkor a nettó hazugság érkezik, azt írja a három cenzor közül a leginkább idiótának és vonalasnak tűnő JSoós: „A Pilinszky állítólagos véleményére betett forrást megnéztem, az nem támasztja alá az állítást, nincs a megadott oldalon róla szó.” Tehát negligáljuk az irodalmtörténetet (állítólagos), az 1941-es pontos hivatkozást nem fogadjuk el (nem támasztja alá), továbbá némi beismerés, hogy az agymosás közepette szürkehályogot is kapott a kreténfiú, hiszen nem is látja, ami előtte van. De máshoz is „ért” ez a buggyant agyú, ráadásul simán konfabulál, pl. így: „Szőcs Géza véleménye, hogy el kell választani az írói munkásságának értékelését attól, hogy mit/miért tett katonaként, attól, hogy mit/hogyan írt íróként az bekerülhet, de az hogy ő íróként mit gondol Wass katonaként betöltött szerepéről irreleváns, mert ő író, és nem számít a véleménye arról, mit gondol harci cselekményekről.” De a másik sötét, az Apród nevű sem megy messzire a hülyeségpofonért: „megállapítottam, hogy a betett idézetek nem adnak semmit a szócikk tartalmához, nem hat át tőle, a jé, hát ezért vagy az ezt nem is tudtam Wass Albertről, Wass Albert életéről, emlékezetéről, megítéléséről.”

Bármeddig tudnám idézni a kapott 10 oldalnyi levelezést a „szerkesztőkkel”, de felesleges. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a wiki egy használhatatlan-megbízhatatlan valami körülbelül egy pletykalap szellemi szintjén, és csak akkor pontos, amikor bemásol komplett írást vagy idézetet (általában hibásan, tegyük hozzá, de ezen sem csodálkozni, ezek a cenzorkák funkcionális analfabéták is, kiderül a levelezés helyesírásából is). Persze ez is kétélű, mert miután hozzá nem értő senkik (is) szerkesztik, simán beírják a régi hamis könyvek, lexikonok, esszék, korabeli napilapok korántsem ideológiamentes passzusait, mert ugye gondolkodni igencsak nehéz, ráadásul a becsatornázott hálózat Örök. Zárásként egy csodás példa a totális hozzá nem értésről: „Wass, ha kritizálta is a rendszert, nem abból a szempontból tette, amelyből általában ma a rendszert bírálják, hanem abból, hogy az arisztokrata úri osztály vezető szerepének megőrzéséért nem tett semmit. Mindezt úgy teszi, hogy ezt egy művében szereplő szájába adja, és csak feltételezhetjük, hogy ez maga Wass véleménye is. Továbbá, ha többször is volt ilyen, akkor meg kellene adni, hogy még hol. Vitatom továbbá, hogy ennek az életrajzi részben helye van, és semleges-e a kíméletlen jelző (az életrajzi részben az életével kapcsolatos fontos eseményeket tényszerűen bemutatva kell tárgyalni, ha a Horthy-rendszerhez való viszonya nincs kitárgyalva megfelelően.”

A parasztfiúi önigazolás újabb gyöngyszemére leltünk romsics önéletírásának második kötetében. Ez a konzekvens kis hazudozó égedelem nem tűri, ha valaki felhívja a figyelmét kisebb-nagyobb hibáira, azonnal mozgosítani akar mindenkit, aki bevethető. Förtelmes önéletrajza hemzseg a nárcisztikus személyiségjegyek teljes tárházától, így nem is kell különösebb magyarázatot keresni a miértekre: efféle semmitmondással a családot sem szokás untatni, nemhogy a közönséget, esetleg a seggnyaló tanítványokat, akik feladatuknak érzik a feladatot. (Ismerek jó párat közülük, pontosan így viselkednek téthelyzetben, döbbenetes reprodukció a nagy mentor lábszára mögött.) De a leginkább kirívó patologikus sztorik akkor jönnek elő, amikor magyarázni kéne a kisiklásokat, nos, itt bővül aztán a pszichológusoknak fenntartott régió: az életpálya valamennyi hasonló történetében a felfuvalkodott történészkénk soha nem tett semmi rosszat, nem vétett hibát, és természetesen mindenki más hibás és gonosz, akivel ő valaha is együtt lépett. Kivéve, ha abból haszon származik, tegyük hozzá. Rendes elvtársi életpálya ez, újabban némi dörgölőzéssel a konzervatív oldal felé (ingyen adjuk a Nemzeti Könyvtárnak az unalmas Bethlen monográfiánkat, hátha lesz némi buksisimogatás érte, meg hát mindegy is valójában, miután a kéziratból már egyébként félszáz publikációt fércelt össze az évtizedek alatt), de közben majdhogynem keresztre feszítik a másik oldalon az emlékezetes antiszemita vitában (Gerő kontra Romsics), melyben hirtelen aláírásgyűjtés szerveződik köréje, aztán az ÉS lapjain mégiscsak leantiszemitázzák Bojtárék, csak a marxista TGM védi tulajdonképpen. De a legszebb mondat mégiscsak ez a fizetős vérkomcsi trollújságban: „Romsics munkásságának az ’árnyoldalai’ csak később, különösen az elmúlt két évben váltak nyilvánvalóvá – persze csak azok számára, akik nem csukják be a szemüket” (2012. 30. sz.), ami a dögletes-dögunalmas memoárban természetesen sehol nem látszik, hiszen valamennyi problémás élettörténet a gyomros Szakács-féle történetig holmi outsider váddiskurzusra degradált álvalóság interpretálása. A népmesei parasztfiút mégsem érheti támadás, micsoda ronda a világ, pfúj, még akkor sem, amikor pikkpakk intézményvezetőként landol a nyolcvanas években. Egyedül a világ ellen, értelmezhetném cinikusan a regénycímet… A landolásélmény mindenesetre katartikus lehetett, hiszen azóta is lelkes Kádár-hívő, zavaros nyilatkozataiban Bethlen István mellé állította több szempontból is a vállalhatatlan senki kádárt, többször is, állandóan. Ő a politikai-államférfiúi példakép.  No comment, ilyen egy akadémikus történész egy következmények nélküli országban.

Az újabb gyöngyszem ezúttal újra az ismert romsics-hamisítás Bethlen-ügyben: évekkel ezelőtti történet ez, szinte már unalmas is, de ez a nyakas ivadék továbbra is azt próbálja magyarázni, hogy milyen pontosan és szépen jelezte a szövegben a változtatásokat. Aki ismeri a két anyagot, pontosan látja: romsics épp ott cenzúrázott, ahol nincs zárójelezés, vagyis szándékosan vezette félre az olvasót. Aztán zokon vette, hogy a simliskedés kiderült 30 év után, ezért állítása szerint megkérdezett szakmabelieket, hogy mi a teendő, ha már megjelent a teljes változat? A szakmabelieket úgy értsd, hogy könyveseket. A két emberke meglehetősen alternatív: egy posztkommunista és egy üresfejű hasisfogyasztó. Kell-e még mondanom valamit?, tehetném hozzá röhögve, épp olyan hangosan, amilyen a könyvesboltban voltam, amikor olvastam e sorokat az önbecsapás zsákutcájának 460. oldalán (vagy a tájékán), és rám szóltak, hogy zavarok. Romsics ugyanis virtuális agyérgörcsöt kapott, amikor szembesült a cenzúrázatlan kiadással, ez világosan látszott az első perctől. És a memoár erről szóló sorai mögött megbúvó érzelmi vihartól láthatóan a megírás is nyögvenyelősen ment, hiszen megváltozott a szintaxis is. Ráadásul a pöffeszkedő diáriumban korábban is hazudik, amikor állítása szerint mindössze egyszer beszélt velem telefonon, és én felkértem a kézirat szerkesztésére. Ezt lojális nyájaskodással vette tudomásul, egyben zavart keltettem benne, hiszen tudta jól, hogy ha nem ő csinálja újra az anyagot, akkor lebukik, de nem meri elvállalni, mert jelentenie kell a témát a kiadójánál (ez történetesen az a kiadó, ahonnan végkielégítéssel kiszálltam évekkel korábban a saját kiadóm meg az akadémiai kutatásaim és ösztöndíjam miatt, romsics szövegében ezt politikai kalandorként tettem, dehát akinek ilyen informátorai vannak…). Nos, a dichotóm szitü feszítette szét a keretet: ő is tudta, hogy az utóbbi megtiltja a munkát ezen az anyagon, illetőleg nyilvánvalóvá vált számára, hogy amint testes Bethlen-könyvem a piacra lép, a képlet világos lesz mindenki számára. És téves a kedvesen hamiskás naplócskája, ugyanis ezt megelőzően találkoztuk már az MTA-n egy könyvbemutatón, vagyis nem egyszer beszéltünk csupán, (épp egyik tanítványának könyve kapcsán, amit szintén én adtam ki), ahol romsics valósággal rángatózni kezdett az idegtől, amikor a folyosón szóba hoztam, hogy a Bethlen-család átadta nekem az eredeti kéziratot fényképekkel, dokumentumokkal együtt, és megdöbbentő, hogy a korábbi kiadás húzásai mellett a teljes fotóanyagot és a létfontosságú iratokat is mellőzték anno. (A dokumentumgyűjtemény szerves része az eredeti memoárnak, hiszen éppen azok a vallomások és iratok adják a korpuszát, amelyek Bethlen felmentését szolgálták volna.) Itt már világos volt számomra, hogy a sztori mögött valami nagyon nem stimmel. És ő is tudta, hogy a kínosan fenntartott tökéletesség mítoszának egyszerre vége szakad. De természetesen ezt (is) le kell tagadni az önfényező anamnézisnaplóban. Ahogy a többi kínos történetet: a szabadkőművességről írt hazugságokat, a kínos távozást az ELTÉ-ről, a dögunalmas, élvezhetetlen és koncepciótlan középszer egyetemi tanórákat, a kozmetikázott könyveket (pl. Ellenforradalom és konszolidáció), a hamis kirándulást a magyar őstörténetben (M.o. története), és még sorolhatnám napestig. Persze hogy ki kell magyarázni. Utólag. Két kötetben. Ezer oldalon. Végighazudni. Nyilvánvalóan… ezt már hallottuk mástól is. Vagy mint a szíriuszdalnok: álmodtam egy világot magamnak. Megszépítő a retrospekció, ez nem vitás, no de állandóan elveszíteni a narrátor helyét az autobiografikus textusban, az kínos amatőrség. Írók tudnak visszatekinteni maguk és mások (szereplőik) kapcsán sztoriban is, nyelvben is, amatőrök elvéreznek a modalitáshiányban. Is. Persze, magánügy, mindenki azt ír, amit akar, és ahogyan akar, vagy tud/nem tud, de kínosan ciki önéletrajzi íróként fellépni előzmények nélkül csak azért, mert az eltorzult nárcisztikus én mögött takarásban maradt az ember. Ha saját ötlet az egész, akkor még súlyosabb a pszicho oldaláról az eset, ha pedig felkérésre készült, akkor az eltorzult énkép kivetülésével találkozunk. Mindkettő csodás együttállás és karcmentes tükör. A két tükörnek viszont két hátoldala van. De már az is lelki torzulás, amikor valaki a kutyáját Napóleonnak nevezi el…

Az elbaltázott rendszerváltás és a ki nem pusztuló marxista vitamorál újabb szenzációs példája Romsics káder önéletrajzi önbecsapása. Ez a felkapaszkodott ugyanis úgy ír memoárt (egyáltalán minek is?, tehetnénk fel a kérdést), ahogy senki: aszerint hajlik az évtizedek íve, ahogy az elvárt esztétikum jegyében fogant hibátlan életpályát mindig is látni kívánta a magát újbaloldalinak deklaráló. Mindezt két kötetben.

Az ilyen opportunista, öncélú-önfényező textusnak legfeljebb az otthoni almáriumban van helye, nem a könyvesboltban. Jómagam két évtizede foglalkozom kiadatlan naplókkal, háborús jegyzetekkel, emlékiratokkal, ezernél is több kötetet jelentettem meg az idők folyamán, szóval pontosan tudom, mi az az érdektelen, semmitmondó és csalfa önigazolást sulykoló szövegtenger, ami toxikus. És most itt az egyes számú pudingpróba. Ez a Sherlock annyira profi, hogy a róla jelentéseket író ügynökről sem tudta, vajh, mi volt az indítéka, holott a beszervezett kb. húsz évvel korábban lebukott, mielőtt lejegyzésre került volna az önfényezés, sőt a csávó 2008-ban elhunyt.

De hogy mi is ez a vitamorál? Nos, évekkel ezelőtt lebuktattam a hibás szerkesztést, a cenzort, aki több mint három évtizeddel ezelőtt hamisította Bethlen Béla memoárját. A családdal együttműködve állítottuk helyre a torzó sztorit, mire aztán Romsics, az egydimenziós ember (Marcuse nyomán szabadon) frontális támadást intézett a sajtóban ellenünk (Bethlen Klára és én), megvádolva minket hazugsággal, miegyébbel. A Bethlen család nevében is kikérem magamnak mindezt. A vitamorál klasszikus parvuszi eset: vádolj azzal, amit te követtél el.

A történet rém egyszerű egyébként, nem szorul semmilyen magyarázatra, de Romsics nem bírt magával, úgy érezte, személyét érte valamilyen támadás, holott szó nincs efféléről. Van egy emlékirat, aminek immár két kiadása van (most jön a harmadik további fotókkal kiegészítve), ezek közül az egyik egy vékonyka darab, a másik pedig egy testes kötet. A különbség patikamérlegen is látszik, nem kell túlmagyarázni, csak elolvasni mindkettőt, és azonnal világos a kép.

Romsics úr, elég lett volna egy bocsánatkérés az ostoba puffogás helyett már akkor, 2019-ben, amikor megjelent a cenzúrázatlan változat! De nem,  mindez ott maradt azóta is, s a kommunista vitamorál legszebb hagyományai nyomán újra és újra leírja, most épp az önfényezés második kötetében is igyekszik fényezni ebbéli nyomorúságát, hátha valaki elhiszi mindazt, amit évekkel ezelőtt nem. Megmosolyogtató ez az instant hazugság, amit sokadszorra próbál kimagyarázni, de mindahányszor nekiveselkedik, csak felhívja a figyelmet a csalásra. Az sem véletlen, hogy hozzánk dőlnek a megrendelések a Bethlen kötet újbóli kiadására, szóval köszönjük az ingyen marketinget, a könyv rövidesen megjelenik.

Aki érdekel a vita, a maszol.ro oldalon megtalálja, illetve (Romsics legnagyobb bánatára) a Clio Intézet egy egész periodikát szánt e Bethlen-ügyre, ami tökéletesen alátámasztja az egykori cenzúrát. Úgy látszik, a tanítványok közül is többeknek világos a történet, másik részük ma is csak ájtatós álalázattal merészkedik mentora elé némi karrierlépcső reményében. Az egykori Che Guevara rajongó úr (saját szavai) ma is a népszavában (így, kisbetűvel) publikál. A hálózat él és élni fog.

Az elbukott rendszerváltás pedig ilyesmiken érhető tetten leginkább. Levitézlett, mindenfelé elhajló figurák itt rombolnak most is, vélt hatalmukkal és barátaiktól kapott kamu címeikkel és fokozataikkal nemcsak egymást vadásszák le és egymáson gázolnak át, hanem érdekérvényesíteni akarnak, miközben meghatározó entitásként kezelik leginkább magukat. Minő gyarlóság ez a Bethlenek árnyékában, ugyanaz, mint a/z egykor volt/ román cenzúra, de írhatnám bármelyik arisztokrata család nevében is, akiknek diáriumait, naplóit sorra kiadtam az eltelt húsz évben: Almásy, Bánffy, Károlyi, Habsburg, Teleki, Batthyány, Windisch-Graetz, Széchényi, Apponyi, Kemény, Bornemissza, Horthy,  Klebelsberg, Wass családok és így tovább. Ha a gépezetbe csavar kerül, támadnak, sértegetnek, lódítanak, bírósággal fenyegetnek.

Nos, ez a leginkább megmosolyogtató az egészben. És csak halkan jelzem, az ilyen kádereket mi reggelire fogyasztjuk el a bíróságon. Mert a dokumentáció sosem hazudik. Ahogy történt legutóbb is L.T elvtárssal, aki szintén felháborodott lebukása után.

ERDÉLY100 – Janovics Jenő

Janovics Jenő színész, rendező, színigazgató, forgatókönyvíró

(Ungvár, 1872. december 8. – Kolozsvár, 1945. november 16.)

„Nyugtalanság támadt a színházban is.”

Janovics Jenő Ungváron született, de Budapesten nőtt fel. Igen korán kitűnt színészi képességeivel, Paulay Edének^[1] köszönhetően nemcsak statisztált a Nemzeti Színházban, hanem szabadjeggyel szinte valamennyi előadáson jelen volt. Középiskola után egyszerre járt a Műegyetemre és a Színiakadémiára,^[2] ennek minden bizonnyal szülői nyomás állt a hátterében, hiszen szegény családban nőtt fel, és biztos „állásban” reménykedtek.^[3] Kisebb kitérő után 1896-ban Kolozsvárra szerződött, ahol szinte az első pillanattól kezdve rendezői feladatokat is kapott. Közben a színészi munka mellett az I. Ferenc József Tudományegyetemen folytatta tanulmányait magyar–francia és filozófia szakon, majd 1902-ben megpályázta a szegedi színházat, három évad után pedig Tisza István kinevezésére 1905 áprilisától a kolozsvári Magyar Nemzeti Színház^[4] igazgatója lett (1930-ig), mely rövidesen új épületben kezdte meg működését.^[5]

Janovics Jenő kezdettől fogva valódi nemzeti színházi koncepciót valósított meg, sok tekintetben még a budapesti színházi életet is megelőzte. Sokat járt külföldön, figyelte az aktuális trendeket, Maeterlinck^[6] műveit például elsőként tűzte műsorra. A színházat elsősorban művelődési intézménynek tekintette, ő vezette be először az ifjúsági előadásokat is, ugyanakkor szem előtt tartotta, hogy a színház „népnevelés” legyen: igyekezett növelni a látogatottságot, szakszervezeti jegyértékesítést vezetett be, hogy a munkások kedvezményesen jussanak jegyekhez. Pár év alatt erős társulatot alakított ki, színészei a rendszeres budapesti vendégjátékok alkalmával is sikert arattak, a fővárosi közönség tetszését is elnyerték. 1911 és 1918^[7] között számos drámaciklust vezényelt le, mondhatni sikert sikerre halmozott, miközben a mozistúdió ötletét sem hanyagolta el. Ez végül óriási anyagi hasznot is hozott, népszerűsége páratlan gyorsasággal hódított.^[8] Miután az új színházépületben korszerű színpadtechnika állt a rendelkezésére, impozáns díszleteket használt, miközben a balettet sem akarta kihagyni a repertoárból, ennek érdekében időnként külföldi balett-társulatok léptek fel Kolozsváron.

A szegény sorból származó Janovics doktori címmel rendelkező, nem kis vagyont gyűjtő, tekintélyes polgára lett Kolozsvárnak. Aztán 1918 decemberében bevonultak a román csapatok: ... „Karácsony ünnepén, amikor a románok már bevonultak Kolozsvárra, és menekülésre többé nem lehetett gondolni, a díszletraktár kocsiszínébe vontattam a nagy, kipárnázott bútorszekeret.”^[9]

A helyzet bizonytalanná vált, nem lehetett tudni, mi lesz Erdély sorsa. A román hatóságok bezáratták a színházat, de nagyobb botrányt nem akartak, úgyhogy egy-két hét szünet után megint engedélyezték az előadásokat. Cenzorok érkeztek, akik ötletszerűen betiltottak ezt-azt, kihúzattak szövegrészeket innen-onnan. A cenzúra például Az ember tragédiájával nem tudott politikailag mit kezdeni, nem értették, hogy miért fontos ez annyira a magyaroknak, hol van benne elrejtve a nacionalizmus. Ezekben az időkben egész Erdélyben hol betiltották, hol újra engedélyezték. A társulat elhatározta, hogy őket a Hunyadi téri épületből csak erőszakkal lehet majd eltávolítani. Erre nem is kellett túl sokáig várni, mert megérkezett a román ultimátum: október 1-jén költözzön át a társulat a sétatéri épületbe. Janovics Jenő szavazást tartott, a társulat tagjai ennek eredményeképp elvetették, hogy erőszakot provokáljanak ki. Szeptember 30-án léptek fel utoljára a Hunyadi téri épületben, a Hamletet játszották, a nézőtér tömve volt.^[10]

1922-ben megalakult a Színpártoló Egyesület, amelynek tagjai egész Erdélyben gyűjtöttek adományokat a magyar kultúra reprezentatív intézménye, a kolozsvári színház működéséhez. Időközben Janovics erőfeszítései a támogatás nélküli magyar színjátszás új intézményi kereteinek kiépítésére irányultak. 1920-ban kétéves játékengedélyt szerzett Octavian Goga kultuszminisztertől valamennyi erdélyi magyar színház részére. A korábban a budapesti országos színészegyesület fiókjaként működő Erdélyi és Bánáti Színészegyesület 1921-ben tartott első közgyűlésén őt választotta meg első elnökének; ezt a tisztséget 1923-ig látta el. 1922-ben, amikor Poór Lilit^[11] Aradon A kaméliás hölgy előadásán letartóztatták, és hiába járt közben az érdekében, két színésszel együtt megszöktette a rendőrségi fogdából, és Halló, itt Scarpia címen cikket jelentetett meg a letartóztatást elrendelő prefektus ellen. „A magyar színészek nem űznek propagandát, és nem szőnek összeesküvést. Művészi munkájukkal igyekeznek áthidalni azokat a szakadékokat, amelyeket a kormány hangosan hirdetett elvei ellenére a prefektus úrhoz hasonló kis hatalmasságok ásnak a románság és magyarság között. Bizony mondom, nehéz a munkájuk…”^[12] 1923-ban a budapesti Nemzeti Színház igazgatójává akarták kinevezni, de nem fogadta el, mondván, nem akar elszakadni Kolozsvártól. A kolozsvári színház anyagi gondjainak megoldására saját vagyonát használta fel, de támogatta Erdély más színházait is, így egy évtized múlva már adósságok terhelték. 1928. augusztus 29-én házasságot kötött Poór Lilivel. 1932-ben átengedte a színház vezetését a Bánffy Miklós vezette Színpártoló Egyesületnek, ő maga pedig főrendezőként tevékenykedett.

Az 1928/29-es évadban elvállalta, hogy a nagyváradi színházat is működteti ugyanazzal a társulattal. Kolozsváron 407, Nagyváradon 397, más városokban szervezett vendégjátékokkal együtt összesen 1008 előadást tartottak. Közben szorult a román kulturális prés, megszabták, hány színház működhet és hogyan, a támogatások elapadtak, de végül Janovics feladta. Jelképes összegért eladta a sétatéri épületet a Színpártoló Egyesületnek, és távozott Kolozsvárról. A további működést megmentette báró Kemény János^[13] hatalmas összegű adománya, de még így is az új vezető, Kádár Imre sokkal kevesebbet vállalt. 1936-ban több régi rendező- és színésztársával Janovics megszervezte a Szegedi Szabadtéri Játékokat, és ott nagy sikerrel rendezte meg Az ember tragédiáját és Herczeg Ferenc Bizánc című drámáját. Ezt követően Szeged városa a Szabadtéri Játékok művészeti vezetésével bízta meg 1939-ig. A vészkorszakban ismerősök bújtatták Budapesten, a város ostromát is átélte. Aztán 1945-ben egyszer csak váratlanul megjelent Kolozsváron. Egy darabig úgy tűnt, van rá esély, hogy megtarthassa a magyar társulat a Hunyadi téri épületet, vagy legalább „társbérletben” használja egy román társulattal. A Bánk bánt szánta nyitóelőadásnak. A próbák alatt a fűtetlen épületben megfázott, tüdőgyulladást kapott. A bemutatót már nem érte meg, aznap délelőtt elhunyt.

Kivételes életpálya, folyamatos megújulás és művészeti kísérletezés jellemzi életútját, ami nem csupán a színházi életben kimagasló, hanem a filmkultúrában is, nem csupán erdélyi parnasszusi élet az övé, hanem az egyetemes magyar művelődéstörténet kiemelkedő korszakának egyedülálló alakítója is egyben. Tevékenységének majd fél évszázados kulturális lenyomata alapjaiban határozta meg a művészeti ágak történetét, fejlődését, sikereit, a történelmi paradigmák és impériumváltások közepette is meg tudta szervezni a színházat, a mozit Kolozsváron, miközben élete derekán az üldöztetés poklát is megjárta mind Romániában, mind pedig Magyarországon.

A mellékelt dokumentumokról:

Az első közölt írásban Janovics Jenő összefoglalta a kolozsvári elöljáróságon 1919 februárjában, a román megszállást követően lezajlott kihallgatását. A hadosztálybíró Janovics Jenő szerepét vizsgálta a Magyar Nemzeti tanácsban. A kihallgatás jelentős része Apáthy István kormánybiztosi tevékenységét firtatta. A nemzetközi hírű tudós, egyetemi tanár fontos szerepet töltött be az 1918. esztendei erdélyi politikában, a Magyar Nemzeti Tanács Erdélyi Bizottságának és a Keletmagyarországi Főkormánybiztosságnak egyaránt elnöke volt. A második dokumentum a Kolozsvári Nemzeti Színház helyzetét foglalja össze a román megszállást megelőző időszakban.

Főbb művei:

Csiky Gergely élete és művei I–II. Kolozsvár: Gombos Ferenc könyvnyomdája. 1900–1902.

A magyar dráma irányai. Budapest: Benkő Gyula könyvkereskedése. 1907.

A magyar dráma fejlődése: a Kolozsvári Nemzeti Színház által rendezett drámatörténelmi sorozatos előadások bevezető beszédei. Budapest: Országos Irodalmi és Közművelődési Szövetség. 1913.

A Farkas utcai színház. Budapest: Singer és Wolfner. 1941.

A Bánk bán nyomában. Kolozsvár: Különlenyomat az Erdélyi Múzeum 1942. évfolyamának 1. számából.

A Hunyadi téri színház. Kolozsvár: Korunk Baráti Társaság. 2001 (1942-es kézirat alapján).

Ajánlott irodalom:

Bárdi Nándor: Janovics Jenő kéziratai (Jordáky Lajos hagyatéka). adatbank.transindex.ro (Hozzáférés: 2016. júl. 11.)

Gajdó Tamás: „Vagy nem lenni”: Janovics Jenő színházigazgatói szerepei. Jelenkor, LI. évf. (2008).

Marosi Ildikó: Adalékok a Szegedi Szabadtéri Játékok történetéhez: Bánffy Miklós és Janovics Jenő rendezései. Tiszatáj, XLIX. évf. 8. sz. (1995. aug.) 43–65.

Nemeskürty István: Janovics Jenő, a művészi igényű magyar filmgyártás megteremtője. Színháztudományi szemle, 30–31. évf. (1996).

Források

1.

Janovics Jenő kihallgatásának jegyzőkönyve

(Kolozsvár, 1919. február 27–28.)

Februárius hó 24-én idézést kaptam a kolozsvári román királyi térparancsnoktól, amelyben a VII. divízió[14] hadosztálybíróságának megkeresése folytán értesít, hogy 27- én délelőtt 10 órakor meg kell jelennem a megyei prefektúrán.[15] Pontosan megjelentem, ahol megtudtam, hogy hasonló idézést kapott: dr. Horváth Emil,[16] dr. Vincze Sándorné,[17] dr. Pop Julián,[18] dr. Utálea Oktav,[19] dr. Porutiu Bálint[20] és Savu csendőr százados. Délig vártunk, de semmi intézkedés addig nem történt, tehát elmentünk. Délután 4 órakor küldönc jött, hogy sürgősen menjünk a prefektúrára. Azonnal odamentem, s ott volt már Muntean százados, a VII. divízió „comisar regal”-ja,[21] ki éppen dr. Pop Juliánt hallgatta ki. Utána Horváth Emil báró kihallgatása következett, majd engem szólítottak be. Az általános kérdések után azt kérdezte a hadosztálybíró: Tagja volt-e Ön a Magyar Nemzeti Tanácsnak? Azt feleltem: Nemcsak tagja, hanem alelnöke is voltam, s miután a három tagból álló elnökség olyan szoros megállapodást létesített, hogy sem az elnök, sem az alelnök semmiféle intézkedést egyedül nem tehetnek, csakis együttes megbeszélés alapján, így tehát tudok Apáthy[22] minden ténykedéséről, s a felelősségben is egyenlő mértékben osztozom vele. További kérdések voltak: Mikor alakult meg a Magyar Nemzeti Tanács? Október 31-én. Milyen céllal? Hogy a kitört forradalom lázában a rendet lehetőség szerint fenntartsa, s a közigazgatás nehéz munkáját elősegítse és ellenőrizze. Miképpen teljesítette ezt a hivatását? Úgy, hogy a tanács tagjai éjt-napot összetéve fáradhatatlanul csillapították a szenvedélyeket, minden jogos igényt igyekeztek kielégíteni, minden panaszt megvizsgálni, minden sérelmet reperálni, s minden atrocitást azonnal a rendelkezésre álló erővel elfojtani igyekezett. Csak Kolozsvár területére vagy egész Erdélyre kiterjedt-e a hatásköre? Minekünk legális megbízatásunk nem volt, csupán népgyűléstől kaptuk a megbízatást, de igyekeztünk egész Erdélyben csöndesítő, rendre és munkára intő hivatásunkat teljesíteni, adtunk ki tehát utasításokat, rendeleteket Erdély minden részébe, hol megfogadták, hol nem. Politikai hivatása volt-e a Magyar Nemzeti Tanácsnak? Semmi más politikai missziója nem volt, mint a magyar osztályuralom letörése után a demokrácia megszilárdítása, a rend helyreállítása s az Erdélyben élő különféle nemzetiségek kölcsönös megértése, békés, egyenlő jogú és egyenlő kötelességű együttélése. Milyen politikai pártokból alakul[t] a Magyar Nemzeti Tanács? A Károlyi-Függetlenségi Pártból, a Szociáldemokrata Pártból s a Polgári Radikális Pártból. Ismertesse a pártok politikai programját. Röviden ismertettem őket, kiemelve, hogy a Károlyi-párt, melyet Apáthy képviselt, a legkonzervatívabb volt törekvései tekintetében, azt tehát semmiféle felforgató szándék nem vezette. Hogy végezte rendfenntartási missióját a Magyar Nemzeti Tanács? Mindenekelőtt felszólította a megalakult szász és román nemzeti tanácsokat, hogy miután közös céllal szervezkedtek, egyesüljenek, s egyesült erővel igyekezzenek a különféle nyelvű lakosság izgalmát csillapítani. Felszólításunkra a Szász Nemzeti Tanács tényleg be is lépett a mi kötelékünkbe, a Román Nemzeti Tanács azonban kijelentette, hogy külön akar működni. Mi ezt lojálisan tudomásul vettük. Ámde harmonikusan működtünk együtt, mihelyt hozzánk érkezett panasz arról, hogy román részről történt kihágás, azonnal felkértük őket a közbelépésre, viszont ha magyar részről történt kihágás, ők ez irányban hozzánk fordultak. Komolyabb sérelmek esetén közös bizottságot küldtünk ki az ügy igazságos megvizsgálása céljából. Mi annyira lojálisan és becsületesen értelmeztük a testvéries együttműködést, hogy amikor az adminisztracionális költségek fedezése céljából fölmerült annak a szüksége, hogy a saját személyi obligójára pénzt vegyünk fel, Apáthy azonnal meghívta a Román Nemzeti Tanács kiküldöttjeit, s kérdést intézett hozzájuk, akarják-e, hogy az ő költségeiket is mi fedezzük a saját pénztárunkból, vagy akarnak-e minden elszámolás kötelezettsége nélkül pénzt tőlünk? Mire ők azt felelték, hogy nem akarják, hogy mi fedezzük központi pénztárunkból az ő költségeiket, ellenben utaljunk át nekik egy összegben 50.000 koronát. Ez azonnal megtörtént, Apáthy egy helybeli bank (Kolozsvári Takarékpénztár) útján átutalta a kért 50.000 koronát. Miféle katonaság volt Kolozsvárott? A forradalom kitörése után a reguláris katonaság megmaradt részei voltak. Ki parancsnokolt ezeknek? A Román Nemzeti Tanács és kívánták, hogy a román nyelvű katonaság fölött kizárólag román nyelvű katonatisztek parancsoljanak. Ebbe Apáthy elnökünk készségesen beleegyezett. Megállapodás jött tehát létre, amelynek értelmében a magyar nyelvű katonaság fölött csak magyar, a német nyelvű katonaság fölött csak szász, s a román nyelvű katonaság fölött csak román tisztek fognak parancsnokolni. Viszont mind a három nemzeti tanács elismerte Siegler Konrád[23] gyalogsági tábornokot, Erdély katonai parancsnokát saját legfőbb parancsnokául. Siegler mellé egy magyar, egy román és egy szász katonatiszt delegáltatott adjutánsként, s mind a három nemzeti tanács 2-2 katonai népbiztost küldött ki a saját kebeléből, a katonai intézkedések ellenőrzésére és az összeköttetés fenntartására. A napiparancsok három nyelven adattak ki, s ezeket egy-egy katonai népbiztos (mindegyik a saját nyelvén szerkesztett parancsot) aláírta. Ezt a megállapodást írásba is foglalták. Elismerték a román csapatok Siegler főparancsnokságát? Elismerték írásban is, szóban is, s a zsoldot is Siegler utalta ki nekik a magyar kormány által rendelkezésre adott pénzből. Egy ízben magam láttam egy nyugtát, amelynek tanúsága szerint Siegler Kotucz százados kezéhez 1 millió 400 ezer koronát utalt át zsoldfizetésre. Később, amikor Kratochwill[24] lett Erdély katonai parancsnoka, elismerték őt is a román katonák legfőbb parancsnokul? Erre nézve külön megállapodás nem történt, de miután úgy adjutánsok tekintetében, mint népbiztosok tekintetében megmaradt az eddigi rendszer, s miután a zsoldot a román katonaság részére Kratochwill utalta ki a magyar kormány által rendelkezésre bocsátott pénzből, ebből természetszerűleg következik, hogy elismerték. Milyen katonai alakulat volt még Kolozsvárott? November közepe felé megalakult a nemzetőrség. Milyen egyénekből rekrutálódott ez? Kizárólag katonaviselt egyénekből, akik magasabb zsoldfizetésért állottak be önként. Apáthy, vagy a Magyar Nemzeti Tanács hívta ezeket fegyverbe? Sem Apáthynak, sem a Magyar Nemzeti Tanácsnak nem volt benne része. A magyar népkormány határozta el az egész országra nézve a nemzetőrség szervezését. Fényes Lászlót[25] nevezte ki kormánybiztossá, s ő szervezte itt, Kolozsvárott is ezt. Nebovitzky alezredest küldte le a népkormány az erdélyi nemzetőrség parancsnokául, de efölött Apáthynak semmi rendelkezési joga nem volt. Egynegyed kilenckor a hadbíró a kihallgatást fáradságára való hivatkozással félbeszakította, s másnap délután 2 órára tűzte ki a polgármesteri hivatalba a folytatását. Másnap, 28-án délután 2 órakor a polgármesteri hivatalban a következő kérdéssel kezdődött meg a kihallgatás: Hogy kerültek ide a székelyek? A székelyek körülbelül november vége felé szállingóztak ide. Én ebben az időben Budapesten voltam, mikor hazaértem, láttam, hogy nehány száz főből álló székely csapat van itt. Apáthy hívta ezeket ide fegyverbe? Nem. Ezt a leghatározottabban megcáfolom. Apáthyt megkérdeztem, hogy jöttek ide a székelyek, mire ő azt felelte: Tudja, hogy Vincze, a katonai népbiztos, ő pedig katonai dologba mást nem enged belészólani, kérdezze tőle. Megkérdeztem Vinczét, aki azt mondta, hogy ezeket szegényeket senki sem hívta, nem szervezte, hanem otthonukból kiűzték őket a román megszálló csapatok, idemenekültek tehát, s itt fegyverbe állottak. Károsak vagy hasznosak voltak ezek a városra s a rendre nézve? Erre apodiktikusan felelni nem lehet. Hogy itt-ott csendet háborítottak, abból nem lehet káros következtetést levonni, mert abban az időben az egész világon lázas, mámoros volt a hangulat, Bukarestben épp úgy, mint Budapesten, vagy itt. Mindenütt történtek levegőbe lövöldözések, rendzavarások, de súlyosabb következményei ennek nem voltak. Rendes, fegyelmezett reguláris csapatok voltak a székelyek, vagy fegyelmezetlen bandák? Én nem voltam katona, tehát nem vagyok szakértő, de Kratochwill ezredes, aki kétségkívül elsőrangú szakértő, azt mondta, hogy fegyelmezett, rendes csapatok. Mégis itt töméntelen atrocitást követtek el a románokkal szemben. Nem tudok róla. Sőt, ellenkezőleg, azt tudom, hogy Zeyk József[26] magyar huszárkapitányt agyonlőtték, tudom, hogy egy magyar asszonyt a vasúti váróteremben agyonlőttek, de románt nem öltek meg abban az időben. Mit kerestek itt azok a székelyek, minő jogon voltak itt? A fegyverszüneti szerződés értelmében nekünk nyolc divízió fenntartásához volt jogunk, így tehát ezek is részei voltak egy-egy csapattestnek. Miért mentek ki a székelyek? Amikor az entente fegyverszüneti bizottsága értesítette a magyar külügyminisztert, hogy a román csapatok – mint stratégiai pontot – meg fogják szállani Kolozsvárt, akkor Neculcea[27] tábornok sürgönyben s szóbeli üzenetben kérte, hogy az összeütközések elkerülése végett lehetőleg reguláris csapatok ne maradjanak itt, mert a rend fenntartását vállalja. A Magyar Nemzeti Tanács ezt közölte a magyar népkormánnyal. A hadügyminiszter erre parancsot küldött Kratochwill ezredesnek, hogy a csapatokat Nagyváradra küldje. Kratochwill teljesítette ezt a parancsot. Hogy támadt a Főkormánybiztosság? Miután a nemzeti tanácsnak semmi végrehajtó hatalma nem volt, mert csak a nép bizalmából végezte a rendfenntartó munkáját, december elején Apáthy és Vincze Budapestre mentek megbeszélni a teendőket. A miniszterelnök ekkor kinevezte Apáthyt főkormánybiztossá arra a 26 vármegyére kiterjedőleg, amelyre nézve a románok az impériumot követelték. Megbízta egyszersmind Apáthyt, hogy az egyes ügyosztályokat szervezze meg, s az osztályfőnökökre nézve előterjesztést tegyen a magyar belügyminiszternek. Mi volt a célja a Főkormánybiztosságnak? Miután a nagyszebeni Consiliul Dirigent[28] a 26 vármegye románságának (2.900.000 lélek) képviseletét vállalta, szüksége volt, hogy az e területen lévő 3.600.000 magyarnak az érdekét is hathatósan védje valamely szerv. Ezért alakult a Főkormánybiztosság. Mikor alakult meg? December 11-én. Önnek volt valami szerepe a Főkormánybiztosságban? Engem a Közművelődési Osztály élére neveztek ki. Mi volt a működési köre? Sajnos, semmi sem lehetett, mert a megszálló román csapatok semmiféle gyűlést nem engedélyeztek. Meddig maradt Ön az ügyosztály élén? December 27-én, amikor szükségessé vált az ügyosztályok összevonása, miután a román intézők csaknem lehetetlenné tettek minden működést, többek között az én ügyosztályomat is megszüntették. Én azonban – mint a nemzeti tanács alelnöke – továbbra is állandóan bejártam a Főkormánybiztossághoz, az Apáthy szobájában tartózkodtam, s így minden mozzanatról tudomással bírok. Meddig? Egészen januárius 4-éig. Ezen az estén Budapestre utaztam. Ki helyettesítette a főkormánybiztost? A szervezeti szabályrendelet értelmében az Elnöki Ügyosztály vezetője, Vincze Sándor egyúttal helyettese volt a főkormánybiztosnak. Plakátokat, röpiratokat küldött-e szét a nemzeti tanács vagy a Főkormánybiztosság? Igenis, küldött szét sok ezer számra. Kiknek? A vidéki nemzeti tanácsoknak különbség nélkül magyarnak, románnak és szásznak és hivataloknak is. Mi volt ezeknek a tartalma? Igen sokféle. Pl. nov. 4-én a hazatérő katonákhoz intéztünk felhívásokat, kérve, hogy ne szereljenek le rögtön, maradjanak még rövid ideig fegyverben, amíg a rend helyre nem áll. Ki írta ezt alá? Apáthy, Vincze és én. Még milyen plakátok mentek szét? Felszólítás a katonákhoz, hogy őrizzék meg a rendet és nyugalmat. Ezt ki írta alá? Mihályi Tivadar,[29] Melczer Vilmos[30] és Hock János.[31] Azonkívül egy röpirat ment szét Garami Ernő[32] kereskedelemügyi miniszter beszéde a munkásokhoz, hogy mindenki lásson munkához. Olyan plakátok nem mentek szét, amely alá nem volt senki aláírva? Nem. Minden plakát és röpirat alá vagy az volt írva, hogy a Magyar Nemzeti Tanács Erdélyi Bizottsága, vagy a három elnök neve. Nekünk pedig biztosítékunk van arra, hogy aláírás nélkül is küldött Apáthy úr plakátot. Az hamis bizonyíték lehet. Mert valamennyi plakátot, amiket nem kaptunk Budapestről, én fogalmaztam, aztán átküldtem lefordítás végett a Román Nemzeti Tanácshoz, minthogy az volt a megállapodásunk, hogy minden röpirat, plakát három nyelven fog megjelenni. Ismétlem, bizonyítékunk van, hogy aláírás nélkül plakát ment szét. Ki van zárva. Azonban kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy a plakátok szétküldése milyen technikai módszer alapján történt. A plakátok csomagokban mentek az egyes hivatalokhoz vagy nemzeti tanácsokhoz, s külön levél ment Apáthy aláírásával minden címre, kérve a terjesztést. Így tehát könnyen megeshetett az, hogy bármiféle, bárhonnan jövő nyomtatvány-csomaghoz egy-egy ilyen külön levél hozzácsatoltatott. Ön december 8-ától január 4-ig állandóan Kolozsvárott volt? Igen! Sehová nem utazott el? Sehová. Hát Apáthy úr is egész idő alatt itt tartózkodott, dec. 9-től január 4-ig? Igen. Nem utazott el sehová? Nem. Biztosan tudja? Egész biztosan. Hogy lehet az, hiszen ő fél napra pl. autón elutazhatott anélkül, hogy Ön tudna róla? Nem lehet, mert én minden reggel fent voltam az ő hivatali szobájában, estig ott tartózkodtam, s ő kivétel nélkül minden nap feljött 10-11 óra körül, s estig fent maradt. Tehát egész határozottan állítom, hogy fél napra sem távozott Kolozsvárról. December 22-én itt egy gyűlés volt. Ott volt Ön? Ott voltam, beszédet is tartottam, sőt a gyűlés előkészítését is magam végeztem. Mi volt a célja ennek a gyűlésnek? Demonstrálni akartuk azt az akaratunkat, hogy tovább is Magyarországhoz csatolva akarunk maradni. Apáthy úr is beszélt ezen a gyűlésen? Hogyne, ő volt az első szónok. S mit mondott? A kölcsönös megértés apostolaként a Magyarországhoz való hűséget fogadta meg. A Főkormánybiztosság osztályfőnökei húztak-e fizetést? A szervezeti szabályrendelet értelmében járt volna mindenkinek fizetés, de nem mindenki vette fel, én például lemondtam róla, s tudom, hogy mások is. Apáthy húzott-e fizetést? Úgy gondolom, hogy nem vette fel a neki járó fizetést, de határozott feleletet erre nem tudok adni. A százados ekkor kijelentette, hogy befejezte a kihallgatásomat. Erre én két megjegyzésre kértem engedélyt, s kértem, hogy azokat jegyzőkönyvbe vegye. Először: Többször hangoztatták hivatalos román körök, hogy Apáthyt bolsevista agitáció miatt tartóztatták le, csodálkozom tehát, hogy ez irányban nem intézett hozzám kérdést a vizsgálat során. Kérdezés nélkül ki kell tehát jelentenem, hogy 20 év óta ismerem Apáthyt, módom volt megismerni legtitkosabb gondolatait is, meg kell tehát állapítanom, hogy semmi sem állott tőle távolabb, mint a bolsevizmus. Az ő politikai gondolkodásmódja a konzervativizmus felé hajlott, a nemzeti tanácsban is összeütközései voltak a szociáldemokratákkal, mert azoknak a törekvéseit is túlzottaknak tartotta. A bolsevistákról pedig az volt a többször kifejezett véleménye, hogy rablók, gyilkosok. Január 4-én este, amikor utoljára találkoztam vele, arra kért, közöljem Károlyi Mihállyal[33] azt az üzenetét és tanácsát, hogy oszlasson fel minden munkástanácsot, katonatanácsot, tűzzel-vassal, a régi katonai fegyelemmel állítsa helyre a rendet, s végezzen a bolsevizmussal. Második megjegyzésem: Apáthy december hó utolsó hetében igen sok anonim levelet kapott s szóbeli figyelmeztetést is. Értesítik róla, hogy a román vezető körök elhatározták letartóztatását, mert szívós, tántoríthatatlan nemzeti érzése akadálya az ő törekvéseiknek. Annyira komoly és megbízható értesüléseink jöttek erről a készülő erőszakosságról, hogy én arra kértem őt, utazzék el Budapestre, s én az ő távollétében feloszlatom a Főkormánybiztosságot, amelynek működését úgyis teljesen megbénítják a románok. Ő erre már-már készen is volt, azonban akkor érkezett ide Berthelot tábornok, akinek Apáthy elmondta ezt az értesülését. Berthelot ámulva mondta, hogy az képtelenség, csak agyrém, őt nem lehet letartóztatni. Másnap Vierne kapitány francia összekötő tiszt az én jelenlétemben mondotta Apáthynak, hogy nincs oka semmitől tartani. Apáthy tehát maradt, s két hét múlva letartóztatták. Előre elrendezett s elhatározott tervnek a végrehajtása volt ez tehát. A hadbíró erre megjegyezte, hogy ezek mindenesetre súlyos dolgok, de minthogy ő ezekre nézve kérdést nem intézett, tehát nem is veheti jegyzőkönyvbe, azonban úgy látja, hogy Apáthyt is alaposan ismerem, az ügyet is tisztán látom, tehát gondoskodni fog arról, hogy idézést kapjak a főtárgyalásra, ott mondjam el ezeket, sokkal hatásosabb, s sikeresebb és eredményesebb lesz ott ez a leleplezésem, s ő meg van győződve róla, hogy nagy hasznára lesznek az Apáthy ügyének. Megkérdeztem még, mikorra lehet számítanunk körülbelül a főtárgyalásra, mire azt felelte, hogy nem őtőle függ, ő körülbelül be is fejezte vizsgálatát. Ezek után azt mondta, ha nem kételkedem abban, hogy becsületesen és híven azt vette jegyzőkönyvbe, amiket mondtam, akkor írjam alá a jegyzőkönyv minden oldalát anélkül, hogy felolvasná, s a tolmács lefordítaná, mert ez igen sok időt venne igénybe. Kijelentettem, hogy nem kételkedem becsületességében, s a jegyzőkönyvet aláírtam.

Janovics Jenő

Megjelent: Sas Péter. Janovics Jenő feljegyzése 1919. február 27–28-i beidézéséről és kihallgatásáról. Lymbus, 2012–2013. A teljes cikk jegyzetekkel: http://epa.oszk.hu/01500/01500/00010/pdf/EPA01500_lymbus_2012-2013_293-308.pdf

2.

A Hunyadi téri színház

(részletek)

Kolozsvár, 1942.

Népies darabok sorozatos előadásai

A Népies darabok sorozatos előadásainak rendjén tizennégy darab szerepelt:

1. Bacchus. Egy pálos szerzetes XVIII. századbeli bohózatos játéka, amelyhez a színház megbízásából Seprődi János[34] állított össze korabeli zenét. A mulatságos darabot igen nagy tetszéssel fogadta a közönség.
2. A Luca széke karácsony éjszakáján. Katona József darabja, amelynek előadása előtt az igazgató párhuzamot vont a dráma kétféle elemű összetétele között. Katona József írói törekvése – állapította meg a bevezető magyarázat – a látszat ellenére is a népies elem érvényesítésére irányult, s a rémdrámai elemek erőszakolásával csupán a kor kívánalmainak óhajtott eleget tenni. Mint a színpadi íráshoz vonzódó s maga is színészkedő ember a külső hatást akarta ezzel biztosítani. Arra kérte a közönséget az előadó, hogy szerető figyelmét és egész érdeklődését a népies vonásoknak szentelje, és ne mosolyogjon a kor hangulatára jellemző véres események kigondolásán.

És mi történt? – Az történt – írja Sebesi Samu[35] az Ellenzékben, hogy szerető figyelemmel kísérték a bevezető előadást is, a nép alakjait is, de A Luca széke megírása óta hiába vitték tökéletességre a gőz feszítő erejét, hiába fogták igába a villamosságot, hiába repülünk a föld fölött, a tengeren és a levegőben az elemek szárnyain, és egy új világ eszméinek hiába állítottak új oltárokat, mert egy század múlva is Katona József népe ült a színházban, és olyan tapsot zúdított a rémdráma gazembereinek bukására, szenvedők vigasztalására és az igazság győzelmére, hogy akármilyen finom szövésű, modern vagy klasszikus dráma megirigyelhetné a fergeteges sikert. És ebből nem az következik, hogy a mi népünk vagy a mi munkásosztályunk irodalmilag elmaradottabb volna Nyugat bármelyik népénél, hanem az, hogy a gyakran lefitymált romantikában, ha még oly rémes is, az emberi élet két drága csöppje, a könny és vér benne van, s ezt a tömeg sohasem tagadja meg.

3. Peleskei nótárius.[36] Szentgyörgyi István[37] el nem felejthető, kort idéző alakításával.
4. Szökött katona. Szigligeti Ede[38] iránymutató színműve.
5. Csikós.
6. A cigány.
7. Betyár kendője.
8. A falurossza.
9. Tolonc.
10. Piros bugyelláris.
11. Sárga csikó.[39]
12. Felhő Klári.
13. A bor
14. Gyimesi vadvirág.[40]

A kolozsvári színház már akkor a népies elemek kutatásának és értékelésének fontosságára irányította a közfigyelmet, amikor még a mai divatos falukutatások gondolatban sem éltek.

Különösen szép ünnepet ült a színház a népies darabok sorozatának hatodik estéjén, 1918. február 20-án, amikor Szentgyörgyi István születésének 77. évfordulója volt.

A cigány került színre, s előadás előtt nyílt színpadon az egész színtársulat jelenlétében a legmagyarabb művész előtt a színház igazgatója a következő fogadalmat tette:

Kedves Pistám! Különös kegyelme Istennek, különös öröme és büszkesége a mi színházunknak, hogy abban a magas korban, amelyet Te elértél, olyan friss egészséggel, annyi munkakedvvel, olyan töretlen szellemi és testi erővel élhetsz hivatásodnak. A nemes művészi kincset, amit Tebenned bírunk, méltóképpen alig lehet értékelni. Emlékezni akarunk minden évben hálával, szeretettel és bensőségesen a Benned bírt gazdagságunkra, s ezért mindaddig, míg szerencsés lehetek a színház élén állani, születésed évfordulóján, február hó 20-án ünnepi előadást rendezünk tiszteletedre. S minden ilyen évfordulón örökös tagsági illetményeid pótlásaként az előadás teljes bevételén kívül 500 koronát fog Neked a színház kifizetni. Remélem, hogy nemcsak nekem, hanem majdan utódaimnak is sok-sok éven át lesz alkalma és gyönyörűséges öröme ezeket az ünnepi előadásokat megtarthatni.

A kolozsvári színház boldogan tartotta meg ezt a fogadalmát. Szentgyörgyi közel járt már a kilencvenedik évéhez, amikor ilyen ünnepi előadás alkalmával a Sárga csikó Puszta bírójában ruganyosan, frissen ugrott az asztal tetejére, s száz szál gyertya között ropta ott a csárdást a csaplároslánnyal, annyi kellemmel, annyi tűzzel, mint egy ifjú legény. Ezeken a Szentgyörgyi-ünnepeken mind az erdélyi művészet nemes és tiszta múltja elevenedett meg.

[…][41]

A színészek gazdasági helyzete a háborús évek alatt

Hogy teljes legyen a képe a színház háború alatti életének, vázolnunk kell a színészek gazdasági helyzetét, mert régi tapasztalat, hogy a gazdasági válság károsan ütközik ki minden színház művészi életéből. Gondokkal és nélkülözésekkel küzdő színészek nem szentelhetik minden idejüket, munkaerejüket és lelkesedésüket művészi feladatuknak. Arról már tettem említést, hogy a háború harmadik hónapjában az általános fejvesztettség és kapkodás zűrzavaros idejében a színházi tagok fizetését csökkenteni kellett a helyek árának kényszerű leszállítása arányában. A színházra az önként vállalt hadi jótékonyság kötelességei, a közönség megriadása és a szórakozásoktól való elhúzódása folytán igen komoly, olykor elviselhetetlennek látszó anyagi terhek súlyosodtak. A Színügyi Választmánynak 1918. március 8-án tartott üléséről felvett jegyzőkönyvben olvasható az a megállapítás, hogy a kolozsvári színház helyárai voltak abban az időben az egész országban a legalacsonyabbak, s a fővárosi színházak helyárainak egyharmadáig sem emelkedtek. A Színkörben tartott mozgófénykép-előadások bevételei és a filmfelvételek jövedelmei tették lehetővé azt a csodát, hogy amikor a háború utolsó évében mindennek tízszeresére ugrott az ára, az egyetlen sziget a kolozsvári színház volt, ahol változatlanul megmaradtak a háború elején csökkentett alacsony helyárak. Szinte azt mondhatnók, hogy egy zsemlye akkori árából jegyet lehetett váltani a színházba. Ezzel szemben a színészek és műszaki munkások átmenetileg és rövid időre leszállított fizetését – mint mondottuk – az első megriadás elmúlása után a békebeli színvonalra állították vissza, s a megélhetés nehézségeinek fokozódását nyomon követte a fizetések százalékos emelkedése, drágasági segélyek rendszeresítése, házbérpótlékok, délutáni különdíjazások, kötelező föllépések után túlföllépő díjak, karácsonyi, húsvéti segélyek kiutalása. Mikor pedig a napi szükségletek beszerzése a fölemelt javadalmazások ellenére is nehézségekkel járt, az igazgatóság maga gondoskodott a nélkülözhetetlen házi szükségletek és élelmiszerek tárolásáról, s a tagok között való arányos elosztásáról. A színészek teljesen a színpadnak szentelhették idejüket, munkaerejüket, minden gondolatukat, mert napi gondok nem őrölték fel idegeiket.

[…][42]

*

A vesztett háború után

1918 nyarán, amikor a Hunyadi téri színház negyedik háborús éve véget ért, a nagy színpadon is legördült a függöny: a háborút elvesztettük. Mire a kéthónapi szünidő után újra megnyíltak a színház kapui, a harcterekről özönlöttek vissza a katonák, riadalom ült minden nemzetéért aggódó lelken. Vezetés és iránytű nélkül tántorgott az ország, kitört az – őszirózsás – forradalom, nemzeti tanácsok, katonatanácsok, munkástanácsok harsogtak zűrzavaros jelszavakat. Ebben a felfordulásban a színház munkája is megbénult széles ez országban mindenütt. A kolozsvári színtársulat azonban a régi fegyelem korlátai között maradt, a vezetést semmiféle színésztanács nem akarta kivenni az igazgató kezéből, sőt amikor a magyarországi színházak tagjai közös szóvirágok hangoztatásával detronizálták igazgatóikat, s bizalmi testületekre, színésztanácsokra ruházták a vezetést, a kolozsvári színház társulati gyűlésen, amelyen Nagy Adorján elnökölt, egyhangúlag kimondotta, hogy továbbra is a régi rend szerint óhajt működni, törhetetlenül bízik igazgatójában, s intézkedési jogát semmiben sem akarja csorbítani. A kolozsvári színház tehát ismét önálló úton járt egyedül az országban: amikor a háború kitört, az összes magyar színházak bezárták kapuikat, szélnek bocsátották tagjaikat, egyedül a kolozsvári színház kezdte meg pontosan működését, és fizette szünet nélkül tagjait; a színészek most azzal feleltek az igazgatónak erre a gesztusára, hogy amikor valamennyi színházban kivették a kormányrudat a volt vezető kezéből, ők rendíthetetlen hűséggel fogadták, hogy az eddiginél is szigorúbb fegyelem korlátai között akarják szolgálni a magyar színjátszás ügyét igazgatójuk irányítása mellett. Egyetértés, bizalom és összhang volt a színház munkájában vezetés és színészek között ezekben a féktelenül szabados időkben, amikor mindenki a saját forró feje után törtetett egyéni érvényesülése felé. Meg akartam előzni azt, hogy ez az idegesség, amely a társadalom rétegeiben, minden hivatalban és intézményben romboló erővel pusztított és lángolt ebben az időben, lehetetlenné téve a rendes és fegyelmezett munkát, a színház életébe is beférkőzzék. 1918. december 5-én tehát társulati gyűlést hívtam össze, megkérdeztem, miben éreznek hiányt, mik azok a kívánságok, amelyeknek beteljesedése biztosítaná továbbra is az eddigi rendet és munkafegyelmet. A társulat tagjai tanácstalanul állottak a nem várt kérdéssel szemben, tehát azzal rekesztettem be a gyűlést, hogy válasszanak maguk közül öt-hat tagú bizalmi testületet, amely majd közli velem azt, amit orvosolni, javítani kellene. Ez a bizalmi testület néhány nap múlva be is nyújtotta memorandumát, amelyre én azonnal a próbatáblára kifüggesztett értesítésben válaszoltam. Közlöm itt ezt a választ, mert bizonyosságtétele annak az összhangos és bizalomteljes együttműködésnek, amely azokban a gyászos, forradalmi időkben uralkodott a kolozsvári színház tagjai és igazgatója között:

Közölni akarom Önökkel azt, hogy járandóságaikat milyen formában, milyen arányban rendeztem. A memorandumban foglalt valamennyi óhajukat teljesítettem, sőt annál sokkal messzebb mentem. Sokkalta többet biztosítok Önöknek, mint amit kértek. Azt akarom, hogy béke, megelégedettség honoljon a színházban, mert igazi, komoly művészi munka, a fegyelmezett rendtartás csak gond nélküli megelégedésből fakadhat. Tehát: ami az elvet illeti, újólag és félreérthetetlenül hangsúlyozom, amit a legutóbbi társulati gyűlésen is kijelentettem, hogy semmiféle művészi, szereposztási, szerződtetési, vendégszereplési, műsorkészítési dologba senki sem szólhat bele, ez kizárólagos és egyedüli joga marad az igazgatónak. Ezzel szemben: Minden év február 15-ig nyilatkozom, kinek működésére reflektálok a következő évre. Aki addig felszólítást nem kap, olybá veheti, hogy a színház igazgatója nem hajlandó őt szerződtetni. Az a tag, aki vasár- és ünnepnapokon úgy a délutáni, mint az esti előadáson is működik, az esetleges délelőtti próbán nem köteles részt venni. A fizetések e szerződési évben még utólagos félhavi részletekben folyósíttatnak, de szeptembertől kezdve már előleges félhavi részletekben fognak kifizettetni. Minden tagnak nyugdíjszázalékát, adóját, betegsegítő pénzi illetékét a sajátomból fedezem. Olyan kardalos és kardalosnő, aki három évnél rövidebb ideje van a színi pályán, legalább havi 250 korona fizetést kap. Aki betöltötte három évét, de nem érte el a hat működési évet, legalább 450 korona havi fizetést kap. Aki a hat évet betöltötte, legalább 650 koronát kap havonként. Az első ügyelő és a súgó ugyanolyan fizetési osztályba tartozik, mint a hatévi működést betöltött kardalosok. A magánszereplők létminimuma 700 korona. Akinek a fizetése drágasági pótlékkal együtt nem érte el ezt az összeget, kiegészítés gyanánt kapja a különbözetet. Végül azok a női és férfi magánszereplők, karmesterek, akiknek a fizetése a drágasági segéllyel eddig meghaladta a havi 700 koronát, továbbra is változatlanul kapják az eddigi háborús pótlékot, s most újabb drágasági pótlék gyanánt a szerződésben kikötött törzsfizetésük 25 százalékát fogják kapni. Valamennyien az eddigi és az új drágasági segélyt együttesen félhavi utólagos részletekben fogják fölvehetni. Ezenkívül a színház kardalosnői fizetésüknek 30 százalékát külön ruhapénz gyanánt kapják, az összes női magánszereplők fizetésük nagyságára való tekintet nélkül pedig a létminimumként megszabott 700 koronának 40 százalékát, vagyis 200 koronát fognak kapni havonként ruhapénz gyanánt. A ruhapénzeket szintén félhavi utólagos részletekben folyósítja a főpénztár. Minden délutáni előadásban részt vevő tag, tekintet nélkül arra, hogy játszik-e este is vagy nem, külön fellépődíjat kap, éspedig a rendes helyárakkal tartandó délutáni előadásokon egész napidíjat, a leszállított helyárakkal tartandó délutáni előadásokon fél napidíjat. Mindezt önként és szívesen adom, de viszont megkövetelem azt, hogy mindenki egymás iránt való becsüléssel s a színpad komoly tiszteletével, szigorú fegyelemtartással fogja végezni hivatását. Kelt Kolozsvárott, 1918. december hó 9-én. Dr. Janovics Jenő igazgató.

A színház tagjai mély hálával fogadták intézkedésemet. Nem is volt zavar, baj vagy félreértés soha, egy pillanatig sem a színház belső életében.

A Hunyadi téri színház élete és fogadalma a románok bejövetelét megelőző napokon

Az idegek túlfeszültsége, a másnaptól való riadt félelem, a sötét és reménytelen bizonytalanság azonban súlyos teherként ült a közönség lelkén. Nem csoda, ha ilyen zaklatott állapotban a színház nézőtere üresen kongott, hiába volt a színészek lelkes és lelkiismeretes igyekezete. Sokszor bizony meg sem lehetett tartani a hirdetett előadást a folytonos utcai tüntetések, lövöldözések miatt. Az emberek házuk táját őrizték, bezárkóztak, nyugtalanul lesték a híreket. A románok egyre jobban közeledtek Kolozsvár felé. A menekültek tízezrei özönlöttek a város utcáin vagy vonultak át, vándoroltak tovább lerongyoltan, szekérre rakott cókmókjukkal, némelyek csak egy szál ruhájukban. Rettenetes izgalom vált úrrá. S ez beszivárgott a színház tagjai közé is. Az elcsigázott menekülők, akik mindenüket elvesztették, felnagyított hírekkel rémítették az itteni lakosságot is. Fantasztikus eseteket suttogtak a kegyetlenségről, amellyel a bevonuló románok sarcolják és tiporják a magyarságot. Nyugtalanság támadt a színházban is. Az ijedősebbek gondterhelt arccal kérdezték, nem kellene-e a színház egész személyzetével a menekülőkhöz csatlakoznunk s legalábbis Nagyváradig vándorolnunk? Mikor ez a kívánság egyre hangosabb lett, összehívtam a társulatot, s ott rövid szavakkal adtam a tagok tudtára álláspontomat. Erről az utolsó magyar társulati gyűlésről ezt írtam akkoriban naplójegyzeteimben:

1918. december 21.

A városban rendkívül nagy izgalom. Az előadásokat alig lehet megtartani ezekben a zaklatott napokban. Az emberek bezárkóznak, házuk táját őrzik, nem járnak a színház felé, s ezt nem lehet csodálni. A román csapatok már Kolozsvár szomszédságában vannak. A menekültek tízezrei özönlenek a városba vagy vonulnak át az utcákon. Lerongyolódva, szekérre rakott holmijukkal. Rettenetes izgalom vált úrrá, s ez beszivárgott a színház tagjai közé is. Az elcsigázott menekültek felnagyított híreket terjesztenek, rémítik az itteni lakosokat is. A brassói színház sorsáról szomorú hírek jönnek. Igen sokan a színház tagjai közül, különösen olyanok, akiknek hozzátartozói Pesten élnek, állandóan a nyomomban vannak, és tanácsolják, hogy meneküljön az egész színház Nagyvárad felé, amíg nem késő. Miután ez a kívánság egyre hangosabb lett, a mai napra, reggel kilenc órára összehívtam a színpadra az egész társulatot.

Rövid szavakkal adtam tudtára a tagoknak álláspontomat: vegyétek tudomásul, hogy én nem mozdulok a helyemről. Ezt a színházat, amelyet gondozásomra bíztak, védeni fogom, amíg lélegzem. Bármi történik is, strázsahelyemen maradok. Nem tudom, mit hoz a holnap, éppen ezért nem tartok vissza senkit, és nem befolyásolok senkit elhatározásában. Aki menekülni akar, akit családi viszonyai elszólítanak innen, jó szerencsét kívánok neki, útiköltséggel is ellátom. Akik itt maradnak velem, azoknak Isten segedelmében bízva gondozója és védelmezője leszek a reánk szakadó megpróbáltatások között. Jöjjetek egyenként hozzám, nézzetek a szemembe, nyújtsátok felém a kezeteket, s őszintén mondjátok azt, ami szívetekből kikívánkozik. Menni akartok vagy velem maradni? Szavamra pillanatnyi csönd támadt. A nagy, félhomályos színpadon a lélegzés is hallatszott. Kétszázötven, nehéz gondokkal vívódó magyar ember lélegzetvétele. A nagy némaságot szívből felcsendülő női hang törte meg. Poór Lili hangja. Csak ennyit mondott:

– Itt maradunk!

Mindenki ránézett, mert tudták, hogy családja, rokonsága, mindene Pesthez kötötte. De a következő pillanatban, mint mázsás súly alól felszabaduló elszántság viharzott végig a visszhang kétszázötven ember ajkáról:

– Itt maradunk!

Most az öreg Szentgyörgyi István dobbant felém. Kezét nyújtotta, csontos, mezei munkától kérges, görcsös kezét. Napszítta, ráncokkal szántott arcán egy könnycsepp gördült le, s éppen a kezem fejére hullott. Hangja kemény volt, szava pattogó:

– Itt maradunk! Hová is mennénk? Itt maradunk ősi jussunkon. Melletted maradunk, bármi szakadjon is ránk. Veled maradunk! Vezess bennünket!

Több szó nem esett. Némán, hangtalanul jöttek felém, színészek, színésznők, munkások, zenészek, kardalosok, táncosok, kezüket nyújtották, fogadalomként, hogy együtt maradunk. Akik egy nappal előbb még lekókadt fejjel sürgették, hogy meneküljünk, most szikrázó szemekkel, dacos határozottsággal szorították kezemet. Sokan voltak közöttük, akiknek szülei, hozzátartozói Pesten éltek, ezek a bizonytalan sors mellett a bizonyos elszakadást is vállalták, ki tudja, mennyi időre. Mert hiszen a románok akkor már Apahidán voltak.

Eddig a naplójegyzetem. Együtt is maradtunk úgy, ahogy ihletett pillanatban Szentgyörgyi István parancsolta társainak. Ez a fellobogó lelkesedés és áldozatkészség mélyen megrendített, és szilárdabbá tette kötelességérzetemet, de tartottam attól, hogy lesznek, akik elcsüggednek, akiknél a felszított láng kialszik, odaállítottam hát a színház hátsó kiskapujához a hatalmas, zárt, kárpitozott bútorszállító kocsinkat, s meghagytam öreg Szilágyi Jánosnak, a színház kocsisának, hogy legyen készen bármely percben arra, hogy Nagyvárad irányába kell indulnia. Akiket a közeledő vihar megfélemlít, s az utolsó percben megbánják lelkes fogadalmukat, felszállhatnak a nagy szállítókocsira, vihetik magukkal kisebb cókmókjukat is. Nem jelentkezett senki. Karácsony ünnepén, amikor a románok már bevonultak Kolozsvárra, és menekülésre többé nem lehetett gondolni, a díszletraktár kocsiszínébe vontattam a nagy, kipárnázott bútorszekeret.”

Forrás: Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház (Kézirat, 1942). Megjelent: a Korunk Baráti Társaság kiadásában, Kolozsvár, 2001. Szerk.: Kötő József.

[1] Lőcsefalvai Paulay Ede (Tokaj, 1836. március 12. – Budapest 1894. március 12.)színész, rendező, dramaturg, színészpedagógus, igazgató, fordító, a budapesti Nemzeti Színház főigazgatója, a Kisfaludy Társaság tagja.

[2] Tanárai között volt Jászai Mari, Újházi Ede és Csiky Gergely.

[3] Testvérei között volt orvos, lapszerkesztő is.

[4] Az 1821-ben közadakozásból épített Farkas utcai színház. 1905-ben új színházépület építéséről döntött a magyar kormány, ami 1906-ra készült el (Hunyadi téri színház).

[5] Janovics első előadása Edmond Rostand Cyrano de Bergeracja volt, még a Farkas utcai színházban.

[6] Maurice Polydore Marie Bernard Maeterlinck gróf (Gent, 1862. augusztus 29. – Nizza, 1949. május 6.) Nobel-díjas (1911) belga flamand drámaíró, költő, esszéíró.

[7] A sikerkorszakot a román megszállás törte derékba 1918 karácsonyán. Az első világháború alatt a Molière-ciklusa elmaradt ugyan, de a színészeket nem „engedte el”, magánvagyonából jótékonykodott, ha a helyzet úgy kívánta, ráadásul a kijárási tilalom alatt is megtartotta az előadásokat.

[8] Az 1874-ben épült Szamos parti Nyári Színkör faépületét Janovics elbontatta, és helyére kőszínházat emeltetett, ahol mozgóképszínházat és filmstúdiót működtetett. Mint producer mintegy öt tucat filmet forgatott 1912 és 1920 között. Az ő irányítása alatt kezdte pályáját Korda Sándor, aki az angol filmipar megteremtőjeként Sir Alexander Korda néven vált ismertté, valamint Kertész Mihály (Michael Curtiz), az Oscar-díjas Casablanca című film rendezője. Egészen elképesztő sikert ért el, majd’ harminc mozija lett az évek során, csak Kolozsváron tizenegy helyen zajlottak vetítések. További adalék: http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz12/44.html

[9] Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház. Kolozsvár, 1942. Megjelent 2001-ben, Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár.

[10] 1919. május 14-én a nagyszebeni román kormányzótanács nevében Onisifor Ghibu megjelent a színházban, hogy azt a többi állami tulajdonhoz hasonlóan átvegye. Janovics jegyzőkönyvbe vétette, hogy az épület nem állami tulajdon, mert az építkezés a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank hiteléből épült, és a törlesztőrészleteket saját maga fizette; ennek ellenére a színház átvétele megtörtént. A színház a továbbiakban a román állami cenzúrának volt alávetve, ami számos klasszikus darab betiltásával járt; ugyanakkor helyet kellett adnia a különböző román állami társulatoknak is. Hosszas egyeztetések és számos jogi kifogás után augusztusban Janovics felajánlotta a kormányzótanácsnak, hogy átadja a színház épületét, amennyiben eladják vagy bérbe adják neki a Farkas utcai színházat, és biztosítják, hogy ott magyar színház működhessen. A kormányzótanács nem válaszolt erre a felvetésre, október 1-jén pedig feltétel nélkül birtokba vették a színházat, ami ellen Janovics hiába emelt óvást. Noha felkérték az intézmény művészeti vezetésére, ezt nem vállalta el, mivel ennek feltétele a hűségeskü letétele lett volna. A magyar társulatnak az előadások megtartását a nyári színkörben engedélyezték. Imre Sándor: Dr. Janovics Jenő és a színház. Cluj–Kolozsvár: Erdélyi és Bánáti Színészegyesület. 1924.

[11] Poór Lili (Mariancs, 1886. április 15. – Kolozsvár, 1962. november 26.) színésznő, a kolozsvári színház örökös tagja, Janovics Jenő felesége. 1910-ben Janovics a kolozsvári színházhoz szerződtette, amelynél egész életében megmaradt. A színház tagjaként sokat turnézott Erdély magyarlakta vidékein; útjai során 1921-ben és 1922-ben letartóztatták azzal a váddal, hogy Magyarországnak kémkedett. Ennek ellenére, amikor Beöthy László budapesti szerződést ajánlott neki, nem fogadta el. 1926-ban a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság választotta tagjává. 1928. augusztus 29-én házasságot kötött Janovics Jenővel. Az 1934–1940 közötti időszakban szolidaritást vállalva mellőzött férjével, nem lépett fel Kolozsváron, de vidéki városokban továbbra is szerepelt. A második bécsi döntés után tért vissza a kolozsvári színpadra. 1943 novemberében a Kolozsvári Nemzeti Színház örökös tagjává nyilvánították. 1944-ben férjével Budapestre utazott, és ott együtt bujkáltak a nyilasok elől. 1945 áprilisában tértek vissza Kolozsvárra. A második világháború után a Józsa Athenaeum munkásszínjátszó csoportját tanította, majd a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanára lett, ahol 1948–49-ben a dékáni tisztséget is betöltötte. Nevét viseli az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által magyar színésznők elismerésére adományozott Poór Lili-díj.

[12] Keleti Újság, 1922. január 18. V. évf. 13. sz.

[13] Magyargyerőmonostori báró Kemény János István (Pittsburgh, USA, 1903. szeptember 5. – Marosvásárhely, 1971. október 13.) író, költő, színházigazgató, mecénás, a marosvécsi Helikon írói munkaközösség megalapítója (1926).

[14] Hadosztály.

[15] Ügyészég.

[16] Széplaki báró Petrichevich-Horváth Emil (1881–1945) politikus. Nagy-Küküllő vármegye főispánja, az erdélyi román egyház- és iskolaügyek kormánybiztosa. 1918-ban a Keletmagyarországi Főkormánybiztosság Fegyverszüneti Ügyosztályának vezetője. A vád 1919 júniusában tanúként beidézte Apáthy István nagyszebeni perében, majd kitoloncolták Erdélyből.

[17] Vincze Sándor (1888–1944) ügyvédnek, a Szociáldemokrata Párt kolozsvári elnökének, a Keleti Újság napilap alapító szerkesztőjének a felesége.

[18] Julian Pop (1880–1923) ügyvéd, 1919-től haláláig Kolozsvár első román polgármestere. A

[19] Octavian Utalea (†1958) ügyvéd, a Román Nemzeti Tanács tagja. 1923–1926 között Kolozsvár polgármestere.

[20] Valeriu Poruţiu ügyvéd, Kolozsvár prefektusa.

[21] Királyi rendőrbiztos.

[22] Apáthy István (1863–1922) zoológus, egyetemi tanár, az Erdélyi Nemzeti Múzeum állattárának igazgatója, a Tulipánkert Szövetség – Magyar Védőegyesület erdélyrészi osztályának és kolozsvári fiókjának alelnöke. Az 1900-as években a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt egyik vezetője, majd Károlyi Mihály radikalizmusához csatlakozott. Az első világháború idején Erdély kormánybiztosa.

[23] Eberswaldi Siegler Konrád (1857–1935) altábornagy, gyalogsági tábornok, a Kolozsvári (V.) Katonai Kerület, majd Erdély katonai parancsnoka.

[24] Szentkereszthegyi Kratochvill Károly (1869–1946) a Székely Hadosztály alapító-parancsnoka, altábornagy. 1918 novemberétől Erdély katonai parancsnoka. 1923–1924-ben a Hadtörténeti Múzeum igazgatója. A Székely Hadosztály Egyesület, az Országos Frontharcos Szövetség, az 1919. Júniusi Bajtársak Szövetség, az Erdélyi Férfi ak Egyesülete, a Turáni Vadászok Egyesület és a Magyar Külügyi Társaság vezetőségi tagja.

[25] Fényes László (1871–1944) újságíró. 1910-től Az Est munkatársa. 1917-ben Nyíregyházán képviselővé választották. 1918 októberében a Magyar Nemzeti Tanács tagja és a nemzetőrség kormánybiztosa.

[26] Zeykfalvi Zeyk József (1875. február 16.–1918. december 18.) honvéd huszárkapitány.

[27] Constantin Neculcea (szül. 1873) a román hadsereg 14. hadosztálya 56. gyalogezredének tábornoka az első világháborúban. 1934-ben Románia tartalék hadosztályának tábornoka. 1918 karácsonyának vigíliáján az ő vezetésével vonultak be a román csapatok Kolozsvárra.

[28] Consiliul Dirigent: kormányzótanács.

[29] Teodor Mihali (1857–1934) politikus, memorandista. 1926-ban és 1927–1931 között Kolozsvár polgármestere.

[30] Melczer Vilmos (szül. 1858) jogász, politikus. Segesvár polgármester-helyettese.

[31] Hock János (1859–1936) római katolikus pap, politikus. 1887-ben országgyűlési képviselő, 1918-ban a Magyar Nemzeti Tanács elnöke.

[32] Garami Ernő (1876–1935) szociáldemokrata politikus. 1918. október 31-től 1919. március 21-ig a Károlyi-, majd a Berinkey-kormányban minisztere.

[33] Nagykárolyi gróf Károlyi Mihály (1875–1955) politikus, az első magyar köztársasági elnök. Országgyűlési képviselő, 1916-ban megalapította a Függetlenségi és 48-as, röviden Károlyi Pártot. 1918-ban a Magyar Nemzeti Tanács elnöke, az őszirózsás forradalom után miniszterelnök, 1919- ben köztársasági elnök. 1919. június 4-én emigrált. 1946-tól 1949-ig a párizsi magyar nagykövetség vezetője.

[34] Seprődi Kános (1874–1923) erdélyi magyar zenetörténész, folklorista.

[35] Sebesi Samu (1859–1930) erdélyi magyar író, újságíró, az Erdélyi Irodalmi Társaság tagja.

[36] Gróf Gvadányi József (1725–1801) szatirikus verséből írt színházi darab.

[37] Szentgyörgyi István (1842–1931) színművész, rendező, örökös tagja volt a kolozsvári Magyar Színháznak.

[38] Szigligeti Ede 1814–1878) drámaíró, rendező, az MTA tagja.

[39] Csepreghy Ferenc (1842–1880) népszínműve.

[40] Komjáthy János, a Debreczeni Városi Színház igazgatójának darabja.

[41] A szövegből a színház gazdasági kérdéseit taglaló részt nem közöljük.

[42] A gazdasági bekezdéseket itt nem közöljük.

ERDÉLY100 – Kós Károly

Kós Károly író, költő, szerkesztő, grafikus

(Temesvár, 1883. december 16. – Kolozsvár, 1977. augusztus 24.)

„…hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten…”

Polihisztor a szó legnemesebb értelmében, neve ismerősen cseng a legtöbb olvasónak, művelődésre nyitott érdeklődőnek. Zebegénytől Budapesten át, Temesvártól Nagyszebenig, Kolozsvártól a Kalota-vidékig nincs ember, aki ne tudná, ki volt Kós Károly, ha létezik olyan lista, amely a közismert vagy híres erdélyi embereket tartalmazza, az ő neve minden bizonnyal az elsők között szerepel.

Kós Károly négygyermekes szász családban született. Középiskoláit Nagyszebenben kezdte el, de 1892-ben a család Kolozsvárra költözött, így végül 1901-ben a kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett, majd Budapesten a József nádor Műegyetemen szerzett építészmérnöki diplomát 1907-ben. Egy olaszországi tanulmányutat követően a következő évtől számos építészeti irodában megfordult, előbb Pogány Móric,^[1] majd Maróti Géza^[2] mellett tanulta a szakmát. 1909-ben telket vásárolt a kalotaszegi Sztánán, a következő évben felépítette a nyaralónak szánt Varjúvárat, mely valójában a lakóháza volt. 1910-ben megnősült, feleségül vette a türei református lelkész lányát, Balázs Idát. Négy gyermekük született, valamennyien értékes életutat futottak be: Balázs (1912–1967) agrármérnök lett, András (1914–2010) szobrász, Zsófia (1916–1990) színésznő, Károly (1919–1996) pedig néprajzkutató. A család a II. világháború vége felé költözött el Kolozsvárra, miután 1944 őszén Sztánát végigfosztogatták a románok. A sztánai évtizedek Kós munkásságának legfontosabb időszaka volt, már a kezdetektől különös érdeklődéssel fordult a könyvcsinálás felé, 1924-ig saját műveit is a Varjúvár „nyomdában’ jelentette meg (Erdély kövei, Átila Királról Ének. Ballada saját metszeteivel, 1923). Ezt megelőzően építészettörténettel és Kalotaszeg múltjával foglalkozott,^[3] majd mint az Isztambulban működő Magyar Tudományos Intézet munkatársa megírta isztambuli várostörténetét, az 1918-ban megjelent Sztambult.^[4] 1920-ban a Keleti Újság^[5] és a Napkelet^[6] képzőművészeti munkatársa lett; ő gondoskodott a Lapkiadó Rt. csaknem valamennyi termékének grafikai kivitelezéséről. Maga is tollat fogott, 1921 karácsonyán megjelent A Gálok című kisregénye. 1924-ben írótársaival megalapította az Erdélyi Szépmíves Céhet,^[7] mely az újkori Románia egyik legnagyobb hatású könyvkiadója volt 1944-ig, továbbá a helikoni közösség egyik alapítója is 1926-ban. A kezdetektől szerkesztője az Erdélyi Helikonnak,^[8] ennek megszűnése után a Világosság^[9] munkatársa.

Közéleti tevékenysége már a húszas években megmutatkozott, politikai ambíciói 1921-ben értek be, amikor az Erdélyi Néppárt alapító-titkára lett, illetve megfogalmazta a Kiáltó szó címet viselő felhívását még ugyanebben az évben, melyben az erdélyi magyarság tenni akarására hívta fel a figyelmet, de hasonló törekvés rajzolódott ki a „Kalotaszegi Köztársaság” tervezete mögött, ami hamvában holt kísérlet maradt. A Néppárt viszont erősödött, és a Nemzeti Párttal történt egyesülés után a később országosan ismert Országos Magyar Párt néven több mint másfél évtizedig működött, mindaddig, amíg II. Károly 1938 februárjában be nem vezette korporatista királyi diktatúrát. A pártokat feloszlatták, és létrejött a Nemzeti Újjászületési Front. Kós a háttérben maradt, ennek ellenére sem nézte a politika jó szemmel tevékenységét,^[10] végül visszavonult „írónak”, illetve 1940-től a Mezőgazdasági Főiskolán tanított Kolozsváron. Folyamatosan íródtak szakmai és irodalmi művei (Varju-nemzetség, Budai Nagy Antal, Az országépítő), regények, színművek, építészettörténeti szakmunkák; a háború végéig tartó időszakban mintegy tíz kötete jelenik meg Erdélyben és Magyarországon^[11] egyaránt.

1944 után újra bekapcsolódik a közéletbe. Vállalja az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnökségét, s népszerű formában a falusi építészetről jelentet meg felvilágosító kiadványt (1946), majd szakszerű tanulmányt közöl a kollektív gazdaság üzemi épületberendezéséről, s Mezőgazdasági építészet c. szakművével (1957) járul hozzá a szövetkezeti falvak korszerű arculatának kialakításához, rengeteg magyarázó rajzzal és tankönyvszerű alapossággal világítva meg a feladatokat. Megtervezi Györgyfalva művelődési házát, s részt vesz a széki templom restaurálásában, de közben juhistállókat és sertésfiaztatókat is épít. Ugyanilyen cselekvő politikai pályafutása is: alapító tagja és Kolozs megyei elnöke lesz a Magyar Népi Szövetségnek;^[12] 1946–1948 között nagy nemzetgyűlési képviselő,^[13] 1945-ben pedig megválasztják a Romániai Magyar Képzőművészeti Szövetség elnökének is. Egyházpártfogói tevékenysége is említésre méltó, 1936-tól egészen 1965-ig a kolozsvári református egyházkerület főgondnoka, valamint az egyházkerületi Műemlékbizottság tagja.

Ahogy 1948-tól az osztályharc egyre jobban kibontakozott a szocialista Romániában, Kós újra visszavonult a közélettől. Ezekben az években veszi elő regénytervét a prágai Szent György-szobor középkori megalkotóiról, Kolozsvári Mártonról és Györgyről,^[14] írói tevékenysége levelezésben és emlékírásban merül ki, viszont az ötvenes derekáig publikálja szakkönyveit.^[15] Ezt követően néhány kisebb antológiát^[16] leszámítva nem jelenik meg több könyve.

Gazdag életművéből két részlet olvasható a következőkben, mindkettő helytörténet, az első, a Kalotaszeg választott szűkebb pátriájának története széles történelmi-kulturális perspektívában, a másik pedig az Erdély, mely régiótörténeti időutazás az évszázadokon keresztül. A részlet a 17. századtól kiragadott példákkal mutatja be a sokszínű erdélyi múltat, mely rámutat a 20. századi kataklizmák eredetére és gyökerére is, egyben tükröt tart a döntéshozók elé: Erdélyt meg kell érteni, különben nem lehet „vezetni” sem.

Kós Károly főbb művei:

Testamentum és agrikultura (1915) saját kézi szedés, nyomás, fűzés, kötés, linometszetekkel

Sztambul. Várostörténet és architektura; Franklin Ny., Bp.–Konstantinápoly, 1918 (A Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet közleményei)

Erdély kövei (1922) saját kézi szedés, nyomás, fűzés, kötés, linometszetek

Erdély. Kultúrtörténeti vázlat; Genius, Bp., 1929

A Gálok. Kis regény és elbeszélések; Minerva, Cluj-Kolozsvár, 1930 (Pásztortűz könyvtár)

Az országépítő. Történeti regény; Révai, Bp., 1934 (Erdélyi Szépmíves Céh kiadványa VII. sorozat)

Budai Nagy Antal históriája; Méhkas Diákszövetkezet, Kolozsvár, 1945

Falusi építészet; Józsa Béla Athenaeum, Kolozsvár, 1945

Mezőgazdasági építészet; Mezőgazdasági és Erdészeti, Bukarest, 1957

Hármaskönyv. Szépírás, publicisztika, grafika; bev. Balogh Edgár; Irodalmi, Bukarest, 1969

Kalotaszegi krónika. Hét írás; Kriterion, Bukarest, 1973

Ajánlott irodalom:

Romániai magyar irodalmi lexikon. Főszerk. Dávid Gyula. Kriterion, Bukarest, 1994.

Új magyar irodalmi lexikon. Főszerk. Péter László. Akadémiai, Budapest, 1994.

Kiáltó szó. Kós Károly emlékezete; vál., szerk. Dávid Gyula; Nap, Bp., 2005. 

Sas Péter: Kós Károly, a hűség embere. Életművázlat; Lucidus, Bp., 2008. 

Sas Péter: Kós Károly Képeskönyv, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009.

Források

1.

KALOTASZEG

(Részlet)

Kolozsvár, 1932

Nem sok híja volt a délnek, mikor a palotába érkezett a nagyúr, ahol hárman vártak reá.

Az egyik Simon cár parancsát hozta: a vajda szedje össze minden fölös hadait, lovast és gyalogot, kopját és láncsát, élelmet, takarmányt és lovat; minden fölös nyerget, nyilat, kardot és fegyverhordozó szekereket; vágómarhát, láncsát, szekercét, és indítsa tüstént, gyalog és lóháton, szekéren és hajón le a Dunához. A seregnek rendelkezzék Kuvrát vajda, aki a parancsot maga hozta.

– Meglesz a háború hát?

– A határon tülekednek már a határőrök, és a Duna-torkolásnál gyülekeznek Leó császár evezős hajói.

– És az etelközi magyarok?

– Árpád úrral a császár is, a mi urunk is próbálja a kötést…

Gyalu úr két szeme közt összefutottak a ráncok. De csak ezt mondta udvariasan:

– Hosszú útról jössz, vajda. Fáradt lehetsz. Pihenj meg szállásomon.

Intett a várnagynak:

– Kísérd a vajda urat a vendégszállásra, és mindene meglegyen, amire szüksége van.

Kezét a homlokához emelte…

A másik hírnök a küküllőszegi vigyázó őrség izenetét hozta, hogy az avarszállásokon nagy a nyugtalanság. Az emberek egész nap lóháton tekeregnek. A kovácsok kardot kalapálnak és nyílhegyet meg kopjavasat, a csiszárok nyilat tollaznak, a nyergesek éjjel-nappal lószerszámot meg bivalybőrpáncélt szabnak és bőröznek. A hadnagynak pedig beüzenték, hogy aki mostantól kezdve a vezir engedelme nélkül a szállásgyepüt átallépi, könnyen nyilat kaphat a torkába…

Gyalu úr orcája megsötétedett.

A harmadik hírt a kolozsi ispán küldötte: a kalotaszegi szállásokra, akik az ősszel nem adták be a tizedet, az ispán reáküldte a bologai katonákat, akik három túszt vettek. De mire a túszokat visszavitték Bologára, a palánkot leontva, a tornyot lángokban kapták, és a Sebes vize mellett kopjások rontottak reájuk. Erre Gorbóra húzódtak. A kalotaszegiek pedig azt üzenték a gorbóiaknak, ha pedig a raboknak bajuk lesz, akkor Gorbó porig ég, és a katonák feje kopjahegyen fog aszalódni…

A nagyúr kardja megzörrent.

– Mehettek.

Gyalu úr tíz esztendeje parancsolt a cár erdélyi tartományában. Ösmerte a népeket, akik a keze alatt voltak, és olvasott abból, ami szavak és cselekedetek megett lappang. A nagy palotás szobában csend volt; ő maga ült csak egyedül az alacsony kereveten; a szőnyeges ajtónál a fegyveres testőriző: kőbe faragott szobor csupán.

A várnagy lépett be, és ura előtt némán megállt.

Gyalu úr, mintha észre sem vette volna, meredten bámulta a palota földjére terített puha szőnyeg tarka virágait.

Sokára pillantott fel, és Kusid várnagy meglátta, hogy ura homlokán, a szeme közt a ráncok, mintha késsel vágták volna be őket. Gyalu úr rendesen sima és kerek orcája szegletes lett és szelíd nézése kemény. Gyalu úr bolgár orcáját látta Kusid most.

De a hangja halk volt és lágy, amikor mondta:

– Tüstént indítsd a hadba hívó tiszteket minden táborba és minden ispánhoz a cár szavával.

A várnagy indult, de megállította.

– Te indulsz alkonyatkor Küküllőszegre.

Kusid apró szeme megvillant.

– Az avarokra, uram? Hány kopjával?

– Háromszáz láncsával.

A várnagy szeme megsötétedett. A nagyúr meglátta, és tudta az okát is. A kopjások bolgárok voltak, a láncsások szlávok. A hadakozásban megritkult bolgár sereget a cár szlávokkal pótolta. És tisztek is voltak már ebből a nemrégen még szolganépből valók.

– Mért nem kaphatok kopjást, uram? Te tudod, hogy az avar nyíllal szemben a láncsa kicsit ér, és a ló sem sokat arravaló legény nélkül.

– Nem lehet, Kusid; a kopjákra nekem lesz szükségem…

Kusid meghajolt…

…A vár kőtornyának tornácán oszlophoz támaszkodva áll Gyalu úr esti napszállatkor. Szép, tiszta és csendes az idő. A várfal és a tornyok barna árnyékot vetnek maguk elé, az árnyék szinte a Marosig kinyúlik. A parton nem koppan az ácsok kalapácsa, nem csattog a faragóbárd, de nagy lánggal lobog a tűz a fekete hajók mellett. A tűz körül sötét árnyékok mozdulnak néha. Az úton emberek igyekeznek a vár felé, és fáradt ökröket hajszolnak rekedt hangú parasztok. Az ökrök ekéket szánkáztatnak, és az ekék zörögnek és sírósan nyekeregnek. Az esti harangszó lágyan zeng-kong, és a várfalról panaszos kürtszó riad.

Aztán csattogva és csörömpölve robban ki a kaputorokból egy lovassereg, és mint hosszú tüskekígyó vonaglik a várdomb kanyargó útján lefelé: Kusid várnagy indul útjára.

A katonák után dübörögve csattan be a nehéz kapu.

A nap lebukott, és a fekete hegyek megett tűzvörösen lángol az ég.

– Szél lesz. Kegyetlen idő jön – morogja Gyalu úr. Kiegyenesedik és megfordul. Indul haza...

*

Éjféltájban lovagolt ki a várból Gyalu úr. Nyomában ötven vasinges testőrző legénye. Mindenik két vezetéklóval. A róta megett fölös sátorhordozó, takarmánnyal, éléssel és tartalék nyílvesszővel terhelt ló.

Gyalu úr messze a róta előtt, megette csak fegyverhordó legénye az úr vezetékeivel. Torda felé poroszkáltak.

Hajnaltájt éles északi szél támadt, az ég beborult, és később havas esőt vágott a szemükbe. A legények csendesen káromkodtak.

Napfelkeltekor az úr megállást parancsolt. A vízparton lenyergeltek, lecsutakolták a lovakat, aztán megabrakoltatták őket. A legények tüzet raktak és szalonnát pirítottak. Ettek, és a subájukon hasra feküdtek.

De Gyalu úr hamarosan felzavarta őket. Itattak, nyergeltek, és nyeregbe ugrottak.

Késő délután Felvincre robogtak be, holtfáradtan és átfagyva.

Másnap még rosszabb időre virradtak, és Gyalu úrnak úgy fájt a feje, majd szétpattant. Csak ebéd után indultak. De reggel lovas legényt küldött Kolozsvárra, hogy az ispán az avar rabokat a várba kísértesse.

Harmadnapon érkeztek Kolozsvárra, és az ispán maga személyében várta az urat.

Hogy nyergéből kiszállott, Gyalu úr első szava volt:

– Hol a rabok?

Három összeszíjazott apró, száraz embert vezettek eléje. Mezítláb voltak és gúnya nélkül. Hátuk véres, orcájuk is és szemük bedagadt. Az ispán mondta:

– Szökni próbáltak...

Gyalu úr az ispán háza felé indult:

– Adass gúnyát reájuk és ételt meg italt.

Az ispán csudálkozva vonta meg vállát.

*

Másnap elállott a szél is, a havas eső is, de az égboltozat felleges maradt. A vár piacán a beparancsolt várnépet öltöztették és fegyverezték; a Szamosparton, a vár alatt temérdek ló meg marha legelt. Szekerek szénát hordtak és nagy kazlakat raktak belőle, a kazlakat tövissel kerítették körül. A várbeli asszonynép aggodalmas arccal járkált dolga után, és talán kevesebbet kerepelt a szája, mint máskor.

Délután Gyalu úr Gorbóra indult. A legényeken kívül vele lovagolt az ispán tizedszedője és a várbíró, meg harminc lovas láncsa a várkatonákból. Az út a Nádas-patak mentén, a szegélyező dombok oldalán épült volt félezer éve már. A patakvölgy véges-végig mocsár és süllyedős vizes rét. Az út sáros, gödrös, a lovak az útban heverő nagy kövekben meg-megbotlanak. A hegyeken, az úton fejül, tölgy- és bükkerdők. A hegyek lábánál, az erdők aljában, itt-ott náddal fedett kerek sárhurubák, az irtásokban juhok legelnek meg egy ló.

Lassan haladtak, és az egész úton emberrel nem találkoztak. Alkonyodáskor érték el a gorbói palánkot.

Kerek kis domb tetejében tornyocska, felül tornáccal; a torony körül bekerített udvart sánc és karóssövény közé vert földfal védelmezte. A gyepes udvaron nehány szín és kunyhó. A Kolozsvárról napnyugat felé haladó út itt ágazott kétfelé: az egyik ág Kalotaszegre vitt, a másik jobbfelé, a hegyek közé nyomult, egyenesen Moigrádnak. Ezért ez a palánk.

Gyalu úr sátrat veretett a domb verőfényes oldalán, és a legények letáboroztak, a lovakat lejjebb, a patakhoz közelébb kipányvázták, ahol elegendő volt a fiatal fű már.

Az őrség semmi okosat nem tudott jelenteni: az út tiszta és néptelen, de az avarszállás gyepüjén túl, a nagy hágó túlsó oldalán nagy az élet. Az emberek nem dolgoznak, mint máskor, de állig fegyverben száguldoznak összevissza, mint a méhek rajzáskor.

Az úr szó nélkül hallgatta a jelentést, aztán három legényt nyeregbe parancsolt: Moigrádba nyargaljanak a paranccsal, hogy azonnal indítson a várnagy ötven katonát a bologai palánkhoz, ott vár reájuk Gyalu úr.

„Az avarban valahol parázs lappang, azt el kell tiporni, mielőtt a szél lángra lobbantja...” És szinte érezte az égő avar füstjének keserű szagát...

Amikor a nap felbukott Kolozsvár felől, Gyalu úr legényeivel a nagy hágó tetején volt. Lépésben jöttek a hegyen fel, és a lovak nem voltak fáradtak. A harmatos, friss tavaszi reggelen a legények is vidámak.

A hágó tetejéről messzire lát a szem a napnyugati térségre, amit most ezüstös reggeli pára borított; a párából egy-egy erdőfolt feketéllett ki. Messze nyugaton a bihari hegyek kéklettek és a Vlegyásza fehér, havas süvege csillogott.

Az előre küldött fürkészők jöttek vissza, és jelentették, hogy a körösfői szállás üres, se ember, se állat ott nincsen. Nyelvet nem foghattak.

A lovak kifújták már magukat, és Gyalu úr ostorával a lova fejére vágott:

– Előre.

Tömött sorokban, sebesen robogtak a hágón lefelé Körösfőig. A szállás valóban üres volt, a körbeépült hitvány sárputrik szomorúak és vedlettek, a karámokban csak sáros és ganajos szénahulladék. A falut körbekerítő katonákat néhány kiéhezett kutya ugatta meg. A téli széna maradékát is elhordták mind; látszott a sebtiben eltakarított boglyák friss nyoma és kinn, a határban egy-egy megkezdett szántás félbehagyott barázdája.

A forrásnál letáboroztak, ott itatóválú is volt. De a lovakat nem pányvázták ki, a vezetékekre pakolt szénából kaptak rágnivalót. Kalotaszegen a fű még alig bújt ki az avar alól.

Aztán tovább; tömött sorokban, sebesen. A csapat előtt és kétoldalt száguldó kerülők, mint ellenséges földön.

A hunyadi szállást is üresen kapták, mint a körösfőit. Gyalu úr a legényeket leparancsolta a nyeregből itt, abrakoljanak a lovak.

A kerülők nyelvet fogtak; a nádas szélén pillantották meg, és mire vissza tudott volna ugorni a nádba, sikerült a pányvát a nyakába vetni.

Hosszú, fekete szakállú papi ember volt; a kolozsvári tizedszedő ösmerte jól: az avarokra parancsolta az ispán a kalotai templom plébánosának, amikor a cár parancsára az avarok is felvették a kereszténységet. Templomot is építettek a papnak a vezérszálláson, a Kalotáknál. Az avarok eltartották a papjukat, de nem igen tartották az egyházi rendet; a templomba is inkább csak a szláv rabok jártak, az avarok közül néhány asszony. Keresztelni elhozták a gyerekeket, de már halotthoz csak néha, szemszúrásból hívták a papot.

A pap szláv volt. A nagyúr előtt térdre omlott, sűrűn vetette a keresztet és görög imádságot mormogott, amit Gyalu úr nem értett meg. Rámordult a papra:

– Beszélj pópa! Hová repültek innen az emberek?

A pópa aztán elmesélte, hogy alig ment el a hó, Gyóka vezérhez idegenek érkeztek. A napkelet felé, valahol messze való avarszállásokról. Ketten voltak itt. Két nap múlva elmentek napnyugat felé, a Körös hágója felé. És azóta megváltozott itt a világ; avar ember vagy asszony azóta a lábát a templomba nem tette, de az emberek elővették a régen félretett kopjákat és a kardokat, és az íjakat frissen húrozták. Most egy hete újra idegenek érkeztek a szállásra, tizenketten. Kopjás lovasok voltak, de nem avarok. A nyelvük idegen volt, nehezen értették meg őket az idevalók, és kopjájukon fekete volt a lobogó. Egyikük úrforma volt, parancsolt a többinek, és ezt Ogmánd-nak szólították. Az Almás vize felől jöttek. Azok is csak két napot ültek itt. Napkelet felé mentek el, a Kapus vize felé vezető hegyi ösvényen. Gyóka vezir kalauzt adott melléjük, Uzúr nevűt...

– Tovább, pópa.

– Akkor jöttek a bologai katonák a tizedet behajtani. A vezir nem volt a szálláson, és férfiember is alig; a havason voltak. A bologaiak túszokat szedhettek és elmehettek... Amikor a vezir hazaérkezett, csúful káromkodott, és menten visszaültette a vitézeket a nyeregbe, és elszáguldott a Körös-torok felé.

– Gondoltam, Bologára igyekszik, a cári katonák után, és ebből baj lehet még. Aztán egyik rabja mesélte, hogy Gyóka vezir azt mondta a szálláshadnagyoknak, hogy nem uralja tovább a cárt. Erre én besötétedéskor eljöttem Kalotáról, és itt a nádasba vettem be magam. Egy hete vagyok már itt, és tegnap láttam, ahogy az egész hunyadi szállás mindenestül felkerekedett innen, fel a Kalota mentén a havas felé. De ma hajnalban sok kopját láttam megint: Kalota felől jöttek, a Körös vizén a gázlónál átkeltek, és sebesen haladtak fel a bikali hágón. Azóta sem tértek vissza.

– Mennyien lehettek?

– Nem tudom, de sokan voltak. És sok vezetékkel.

2.

ERDÉLY

(Részlet)

Kolozsvár, 1944

A XVIII. század eleje irodalomkultúránkban még a XVII. századnak visszhangja. Cserei Mihály, Apor Péter nem a maguk korát adják és jelentik, de az elmúlt fejedelmi kort. Ők is, a későbbi Bod Péterek is igazában inkább gyűjtő, összegező és rendező munkát végeznek, mint alkotnak. A kor magyar lírája, a kurucköltészet nem Erdélyé. De Erdély utolsó nagy ajándéka, drága hagyatéka a magyar közösségnek Mikes Kelemen magyar prózája, a mai magyar széppróza fundamentuma. A XIX. század magyar nyelvű irodalma már egészen elveszíti az egyetemes magyar irodalomban való külön erdélyi jelentőségét és egyszerű provinciális irodalommá változik. Egyetlen nagy poétánk a nép, melynek csudaszép balladái nagyrészükben ennek a kornak termékei.

Amennyiben azonban irodalomkultúrában a guberniális kort nem lehet építő kornak nevezni az előző századdal ellentétben, annál inkább kell értékesebbnek vallanunk képzőművészeti kultúrmunka tekintetében. A mai Erdély architektúrai felépítményének jó része akkor alakul ki. A XVIII. századi Erdély ma is élő még architektúrai elgondolásában és ez nem muzeális érték, vagy kulturális kuriózum, de valóság. Szebent Bruckenthal gubernátor szabályozta, és építette ki mai képére, Brassó piaci és piac körüli része (néhány modernnek nevezett torz alkotástól eltekintve) a XVIII. század végének Brassója. Kolozsvár, Marosvásárhely nagyobb szabású magánépületei, palotái és polgárházai a XVIII–XIX. századfordulót jelentik; főúri vidéki stílusos kastélyainak többsége Mária Terézia korának leegyszerűsített, nemes bécsi barokk stílusában épültek, vagy épültek át. A katolikus restaurációval kapcsolatosan fellendül újra az egyházi építészet, mely elsősorban barokk templomokat épít mindenfelé; az új görög-katolikus egyház az idei jobb és monumentálisabb templomai is mind az úgynevezett jezsuita templomstílusban épülnek. Egyes vidékeken a köznemesség is átvette ezt a stílust és különösen a határőrvidéken a székely és román falusi nép is természetesen megtanulta a barokk formanyelvet az ott épült kincstári épületek mintája nyomán és ha nem is a szerkezetben és nem az alaprajz lényegében, de néhány külső formájában a kuriozitásig menő fantáziával alakítja azt át a saját ízléséhez. De amíg a falusi népnek csak kis része vette át architektúrájában és ott is pusztán egyes díszítőformákban a barokkot, addig a magyar és szász nép többsége és nyomukban a román nép is díszítő művészetében mindenütt és általánosan megtermékenyül a barokk formákkal és azokat keverve és alakítva a keleti, török-turáni, a régebbi gótikus és a még régebbi magyar és szász formákkal és színekkel, illetőleg a románság az orosz- és balkán-bizánci díszítő elemekkel mai napig alkalmazza azokat. Ebből a korból valók legszebb és legnemesebb magyar protestáns templomaink mennyezetei, karzatai, meg padfestései, népies egyházi kőfaragásunk és igazán nemes anyagú és stílusos díszítésű szász és magyar kerámiánk. Úgynevezett parasztbútoraink egyes formái az eredeti gótikus szerkezet meghagyásával akkor alakulnak barokkosokká vonalaikban és kapják késői barokk és copf stílusú gazdag festett díszítésüket, ami mellett népünk máig is kitart. Külön kell megemlékeznünk román népünk akkor kialakult, önálló egyházi művészetéről, mely a keleti keresztény templomstílusnak érdekesen egyéni és tipikusan erdélyi, csudálatosan szép fatemplomstílusát alkotta meg, melyben a felépítés népies gótikáját esztétikailag szinte tökéletesen egységesíteni tudta a keleti egyházaknak fontos és előírásos belső elrendezésével és bizánci stílusú díszítő festésével. De erdélyi román népünk képzőművészeti termelőképessége a templomépítészet mellett egyházi festőművészete tipikus kialakításában is megnyilvánult. Külön egyházi festőiskola alakul a szolnok-doboka megyei Nikulán, ahol úgyszólván iparszerűleg állítják elő az erdélyi román nép egész vallásos festészeti és grafikai szükségleteit. Bámulatos tökéletességre tettek szert egyszerű, sőt tudatlan emberek az ikonok, vallásos tárgyú faliképek, színes fametszetek és üvegre festett színezett grafikák művészi és stílusos, de filléres tömegáruként való előállításában. Ez a nikulai festőiskola, illetve egyházművészeti műhely egy századnyi időig élt és csupán a XIX. század második felének sokszorosító gépipari fejlődése ölte meg.

*

Amíg tehát a gubernium kora jelenti egyrészt az erdélyi népek közösségi érzésének gyengülését, illetve az itt élő fajok egymástól való tudatos nemzeti elkülönülésének kezdetét, addig képzőművészeti kultúránk életfolyamában ekkor érkezik el oda, hogy kialakítja azt a mai napig is élő és ható népművészetet, mely, tipikus erdélyi közössége mellett, mindenik népnél megőrzi és kifejleszti a maga külön nemzeti karakterét is.

*

Az erdélyi nemzeti társadalmak erőviszonyai e korban lényegesen és a jövőre sorsdöntően alakultak át. A szászok megtartják a maguk helyét és konzervativizmusuk, óvatos előrelátásuk, valamint egységes társadalmuk ősi intézményei és gazdasági erejük, de számbeli gyengeségük biztosítja számukra az állandóságot, de fékezi előretörési lehetőségüket is. A magyarság és székelység alkotóképessége és munkaereje meglankad, társadalmi közszelleme megromlik, politikai látása meggyengül. A másik két nemzetet számában meghaladó, de politikailag, társadalmilag és gazdaságilag eddig teljesen súlytalan, mert öntudat nélküli románság nemzeti tudata és akarása ekkor érlelődik ki és változtatja át a passzív román tömeget súlyosan aktív erőtényezővé.

1848–1918

Az 1848. évi májusi és utolsó guberniális kolozsvári országgyűlés kimondotta Erdélynek Magyarországgal való unióját minden feltétel nélkül. A históriaírás megállapítja, hogy ezt a súlyos horderejű határozatot egyhangúlag szavazta meg az országgyűlés, de szükségesnek tartjuk az igazság szempontjából feljegyezni:

1. Az országgyűlésen részt vevő szász követek az egyhangúság érdekében kifejtett terror nyomása alatt megszavazták ugyan az uniót, de a gyűlés után nem vállalták azt sem ők, sem népük.
2. A román püspök csupán a maga nevében és felelősségére adta le hozzájáruló szavazatát, de azzal a román nép sem azelőtt, sem azután soha nem vállalta a közösséget, sőt nyíltan megtagadta azt.
3. De a magyar és székely nemzet sem volt egész tömegében híve az uniónak, még kevésbé a Magyarországgal minden feltétel nélkül való egyesülésnek.

A forradalom leverése után egy időre újra külön kormányoztatik Erdély közvetlenül Bécsből. De Magyarországnak Ausztriával való kiegyezése után 1868-ban a 48-as uniótörvény is visszanyeri érvényességét.

*

Erdély, mint politikai fogalom tehát meghalt. És az 1868-tól 1918-ig eltelt félszázados magyarországi kormányzatnak gondja volt arra, hogy nemcsak régi politikai fogalmát, de még a nevét is kigyomlálja a magyarság tudatából. Erdély neve eltűnt az iskolakönyvekből és e föld hivatalos neve geográfiailag: „Délkeleti Felföld”, politikailag: „Királyhágón túli kerület” lett.

Az unió 1868–1918 közé eső félszázados korszaka tehát a nemzeti erőviszonyok közötti rohamos eltolódások ideje: a magyarság egyre gyorsuló gyengülésével szemben a románság folyton növekvő gyarapodása érvényesül. Ez erőeltolódás következtében fenyegető egyensúlyi kilengést siettette, hogy a régi, természetes konvergens kulturális életfolyamat is szinte teljesen megállott a tudatosan divergens munkafolyamat mind hatalmasabb lendülésével szemben.

*

1918. évi december hó elején az erdélyi románok gyulafehérvári nemzetgyűlése, melyen a szász nemzet is képviseltette magát, kimondotta Erdély unióját Romániával – minden feltétel nélkül. Ez ugyancsak súlyos horderejű határozattal kapcsolatban a történelmi valóság kedvéért meg kell jegyeznünk:
1919. Erdély magyarsága e minden erdélyi nép sorsáról döntően határozó gyűlésen részt nem vett, becsülettel részt sem vehetett, tehát ezt az uniót meg nem szavazta.
1920. A szász nemzet csupán hosszas habozás után, s a román nemzeti vezetőkkel való sokszoros, reábeszélő tanácskozás és legalább bizonyos fokig való megnyugtató ígéretek után járult hozzá az unió megszavazásához.
1921. De a románság sem volt egészében híve a feltételek nélkül való uniónak.

…A történelem megismételte magát: az 1918-iki gyulafehérvári gyűlés szinte megdöbbentően hasonlatos az 1848-iki kolozsvári gyűléshez; csupán a szerepek voltak kicserélve…

ÖSSZEGEZÉS

Ezer esztendő nagy idő, még népek és kultúrák életében is. Ezer esztendő alatt Erdély földjén megtörténik az a gyönyörű csuda, hogy három nép három kultúra éli életét úgy egymás mellett, illetve egymás között, hogy mindhárom megőrzi – mert megőrizheti – a maga különvaló egyéniségét, de amellett közös és minden környező idegen és rokon néptől és kultúrától elütő karaktert is veszen fel. Így alakul a bizánci stílusú görögkeleti templomból Kalotaszegen olyan templom, melynek legközelebbi atyjafiai a kalotaszegi gótikus stílusban épült magyar kálvinista templomok. A vidrai móc-nemes út melletti, kerített udvarházának bizonyára inkább atyjafia akár a Barcsayak kőfalas, bástyás udvarban épült kisbarcsai kastélya, mint a havasalföldi erődített lakótornyok, a „kulák”. Az erdővidéki székely falvak lakóházaiban csak gyakorlott szem látja meg azokat a finom, de jellemző sajátosságokat, melyek azokat az Olt-menti, vagy barcasági szász lakóházaktól megkülönböztetik.

A gyulafehérvári, kolozsvári katedrálisok, Vajdahunyad vára, az alvinczi Martinuzzi-kastély a középkori román és gót stílus, illetőleg az olasz reneszánsz alkotásai csupán. Erdélyhez annyi a közük, hogy ott épültek, de lehetnének bárhol másutt a nagyvilágon is. Viszont a XVII. és XVIII. században épült, vagy átépített háromszéki és marosmenti kedves barokkos kúriák, a verespataki román aranybánya-birtokos nemesi kúriája, a kalotaszegi magyar vagy román falusi templomok legtöbbje, a rákosi Bethlen-vár, vagy akár a brassói Katalin-bástya és a segesvári öreg várostorony félreérthetetlenül és speciálisan Erdély pszichéjének szülöttei.

Ha már most egymás mellett és egyszerre nézzük és egymással összehasonlítjuk Erdély képzőművészeti emlékeit, akkor önkénytelenül is meglepő és őszintén meggyőző az az időrendben állandóan és következetesen közeledő rokonság egymástól fajban, származásban, kultúrában merőben különböző népeinek kultúrtermékei között.

…Ezer esztendő nagy idő még népek és kultúrák életében is, de ezer esztendő alatt Erdély földjén egyik nép és egyik kultúra sem tudta és nem is akarta a másikat a maga képére átformálni. Külső erők néha megpróbálták ezt nagy áldozattal, de kicsi eredménnyel és végső siker nélkül. Ellenben a három együttélő kultúra tudattalanul állandó és soha egészen meg nem szűnő törekvése volt, hogy faji természetének megtartásával olyan közösségeket vegyen magára, melyek különvalóságaik ellenére is típusosan erdélyivé tegyék. Más nép az erdélyi magyar, mint a magyarországi, más a királyföldi szász, mint a németországi német és más az erdélyi román, mint az ókirályságbeli; fizikumban is más, de mentalitásban éppen az. És ha megmaradt a román románnak, a szász németnek és a magyar és székely magyarnak, de egymástól való különbözőségük mellett jellemzi őket és minden kulturális megnyilatkozásukat az a közösség is, melyet a megmásíthatatlan és örök természeti adottságokon kívül a közös sors, az élettel való közös küzdelmek közös formái determináltak. Ez a megnyilvánuló közösség éppen az a speciális erdélyi psziché, amit egyik erdélyi népnek Erdély határain kívül való nemzettestvére sem értett és érthetett meg soha.

Hogy mi lesz Erdély népének és kultúrájának útja a jövőben, az jórészben Erdély népeitől függ. A história bizonyítása szerint Erdély azoké a népeké volt, akik ezt a földet, ezt a sorsot és ezt a pszichét vállalták és azoké lesz a jövőben, akik azt a jövőben vállalni fogják. Erdély sorsa akkor volt a legboldogabb, kultúrája akkor virágzott ki leggazdagabban és legteljesebben, amikor népei egyakarással vállalták a külön erdélyi sorsot és építették azt külön erdélyi eszükkel.

…De amely nép valaha is elejtette Erdélyt, az a nép és kultúrája elesett itt a múltban és el fog esni a jövőben is menthetetlenül…

[1] Pogány Móric (Nagyenyed, 1878. augusztus 13. – Budapest, 1942. július 4.) építész, egyetemi tanár; grafikusművész. Legismertebb műve a Batthyány-örökmécses Budapest V. kerületében (1926).

[2] Maróti Géza (született Rintel) Barsvörösvár, 1875. március 1. – Budapest, 1941. május 6.) építész, szobrász, festő, iparművész. 1908-ban XIII. Alfonz spanyol király látogatásakor őt kérték fel az Andrássy úti diadalkapu megtervezésére.

[3] Erdélyország népének építése, 1908; Régi Kalotaszeg, 1911.

[4] Sztambul. Várostörténet és architektura; Franklin Ny., Bp.–Konstantinápoly, 1918. (A Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet közleményei). Újabb kiadása: Sztambul, sajtó alá rendezte Kovács Attila Zoltán, Helikon, 2015.

[5] A két világháború közötti időszak egyik leghosszabb életű romániai magyar napilapja. A Ferenczy Gyula elnökletével létrehozott Lapkiadó Részvénytársaság indította meg Kolozsvárt 1918 decemberében, és 1944. október 6-ig jelent meg. 1936 és 1939 között a lap Keleti Újság Képes Híradója c. képes mellékletet adott vasárnapi számaihoz.

[6] A Magyar Irodalmi Társaság folyóirata 1923 és 1940 között. Főszerkesztője Tormay Cécile 1923–1937-ig, majd Kállay Miklós. A Nyugat ellensúlyozása céljából alapították. Számos fiatal író, irodalomtörténész és kritikus pályakezdését segítették, köztük Hamvas Béla, Keresztury Dezső, Rónay György, Szerb Antal. Németh László irodalmi tanulmányai is többnyire itt láttak napvilágot.

[7] Az ESzC 1924–1944 között 166 művet adott ki. A szerzők között – világnézettől függetlenül – ott volt a két világháború közötti romániai magyar irodalom minden jelentős alkotója Asztalos István, Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Bartalis János, Berde Mária, Czinczár Miklós, Dsida Jenő, Finta Zoltán, Gagyi László, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kádár Imre Karácsony Benő, Kemény János, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Molter Károly, Nyírő József, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Szántó György, Szemlér Ferenc, Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Tompa László, Wass Albert. Számos kötethez Kós Károly és gróf Bánffy Miklós készítettek illusztrációt.

[8] Havonta megjelenő szépirodalmi és kritikai folyóirat, melynek kiadója az Erdélyi Szépmíves Céh volt. 1. száma 1928 májusában, az utolsó 1944 szeptemberében jelent meg Kolozsvárt. Felelős szerkesztője eredetileg Kós Károly, a főszerkesztő mindvégig Bánffy Miklós. Indulásakor Áprily Lajos, 1929 júliusától Kuncz Aladár, 1931 októberétől Lakatos Imre, 1932 januárjától pedig Kós Károly szerkeszti (mellette helyettes szerkesztő Kovács László). 1934 januárjától a címlap belső oldalán Kovács László van szerkesztőként feltüntetve, ez azonban a külső címlapon csak 1942 áprilisától szerepel.

[9] Kolozsvári magyar napilap 1944 és 1953 között. Kolozsvár szovjet megszállás után alapította Balogh Edgár.

[10] Elsősorban a Kós által alapított Vasárnap című képes politikai lap „szúrta” a szemüket, mely korábban, 1921–23-ban működött.

[11] Budapesten a Franklin, a Genius és a Révai adja ki műveit.

[12] Az MNSZ a romániai magyarság demokratikus szervezete volt 1944 és 1953 között.

[13] 1946. június 3–5-én a Magyar Népi Szövetség kongresszusa Székelyudvarhelyen átfogó nemzetiségi törvénytervezetet fogadott el. Ősszel az önálló magyar listán több mint félmillió szavazattal 29 MNSZ-képviselő került be a bukaresti Nemzetgyűlésbe, Kós Károly mellett többek között Kacsó Sándor is. A Magyar Népi Szövetség számos eredményt mutathatott fel: létrejött Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem, az Állami Magyar Opera, a kolozsvári magyar színház mellé felzárkózott a marosvásárhelyi, a sepsiszentgyörgyi, a temesvári, a nagyváradi magyar színház, megindult Kolozsváron a magyar nyelvű műszaki, a Mezőgazdasági Főiskola keretében pedig a mezőgazdászképzés stb.

[14] A kéziratban maradt befejezetlen mű részlete megjelent a kolozsvári Utunkban (1954. 20. szám).

[15] A kollektív gazdaság üzemi épületberendezése, 1954; Mezőgazdasági építészet, 1957.

[16] Hármaskönyv, Kalotaszegi krónika.

ERDÉLY100 – Bánffy Miklós

Bánffy Miklós politikus, külügyminiszter, író, színházi rendező

(Kolozsvár, 1873. december 30. – Budapest, 1950. június 6.)

„Csak a jövendő aggodalma maradt.”

Bánffy Miklós 1873. december 30-án született Kolozsvárott.^[1] Apja gr. Bánffy György, anyja báró Bánffy Irma. Bánffy Miklós 1891. június 26-án tett érettségi vizsgát a budapesti VII. kerületi M. Kir. Állami Gimnáziumban,^[2] 1891 szeptemberétől a kolozsvári M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karának hallgatója, ezt követően 1893. október 11-től a budapesti egyetemen folytatja tanulmányait.

A doktorátus megszerzése után a kibontakozó erdélyi szövetkezeti mozgalomba kapcsolódott be. 1897. augusztus 29-én felszólalt az Erdélyi Gazdasági Egylet értekezletén, ami egy Erdély-központú hitelszövetkezet tervére vonatkozott. 1899-ben már Fiuméban találjuk, mint tiszteletbeli fogalmazót, egy évvel később segédtudósító Berlinben. 1904-ben csatlakozik az ifj. Andrássy Gyula vezette Alkotmánypárthoz, amelynek tagja marad a párt feloszlásáig,^[3] közben 1906-tól Kolozsvár és Kolozs megye főispánja,^[4] végül mindkettőről lemond, amikor 1910-ben megválasztják Kolozsvár II. választói kerülete országgyűlési képviselőjének. A politikai tevékenység mögött lassan kibontakozik szépirodalmi munkássága: a Naplegenda (1906) és A Nagyúr (1912) című színművek, továbbá megjelenés előtt áll novelláinak első gyűjteményes kiadása A haldokló oroszlán (1914-ben jelent meg).^[5]

Részt vesz az 1910-ben alakult Turáni Társaság ülésein is,^[6] 1917-től, Radisich Jenő[7] halála után megválasztották a művészeti szakosztály elnökének.^[8]. Közben 1916-ban az utolsó magyar király koronázásának művészi rendezésével bízták meg, melyről részletesen beszámol memoárjában.^[9]

Az 1918-as októberi forradalmat, tragédiaként élte meg, s meglehetősen kemény bírálattal illeti közeli rokonát,^[10] ifjúkori barátját, Károlyi Mihályt. A Székely Nemzeti Tanács diplomáciai megbízatása^[11] a legjobbkor érkezik, mely szerint felkérik, hogy világosítsa fel a nyugati közvéleményt a valós magyarországi helyzetről. Bécs, Berlin és Koppenhága, Hága volt a diplomáciai út célpontja, majd Anglia következett volna, de ez végül meghiúsult, és a lehetetlen helyzetből Bethlen István sürgönye mentette ki: Kun Béláék bukásakor Bánffy hazatért és 1919. augusztus 4-én Bécsben részt vett a polgári pártok találkozóján (Bethlen István,[12] Pallavicini György,[13] Zichy Aladár,[14] Sigray Antal,[15] Szmrecsányi György,[16] Beniczky Ödön,[17] Gömbös Gyula[18] stb.). Októberben a Magyar Királyság Pártja megtartotta alakuló gyűlését, november 6-án alakuló közgyűlését, amelyen Bánffy Miklós, Herczeg Ferenc,[19] Ráday Gedeon[20] és Prohászka Ottokár[21] vezetőségi tag lett. A párt a „közjogi jogfolytonosság elvének” alapján állt, és „a királyi trónnal kapcsolatos függő kérdések rendezéséig minden egyéni mozgalomtól” való tartózkodását nyilvánította ki. Bánffy Miklós 1921. április 17-én miniszterré történt kinevezésével lemond az elnökségről, nyitóbeszédével május 10-én bemutatkozott a parlementben. Témája igen fontos kérdéseket érintett: benne a trianoni békét és a kisebbségek védelmét részletezte, ugyanakkor egyértelmű állást foglalt a háborús felelősség egyoldalú elismerése ellen. Mérsékelt politikus volt, sok támadás érte a királypuccsok^[22] körüli nemzetközi helyzetben, miközben az országot felvették a Népszövetségbe, lezajlott a sikeres soproni népszavazás, de elsősorban a legitimistákkal gyűlt meg a baja, ami végül a lemondáshoz vezetett. Időközben Európa ismét megbolydult, Lloyd George 1922 őszén megbukott,^[23] Törökország nekiment a sèvres-i békének, Olaszországban pedig hatalomra került Mussolini,^[24] máris összeomlani látszott az első világháborút lezáró törékeny békék sora, Budapesten pedig tétovasággal vádolták a külügyet, többen máris revíziót kiáltottak... Bánffy pedig félreállt.

1923 nyarán hazalátogatott szülőföldjére. Már ekkor felvetődött benne a gondolat, hogy végleg hazatelepül, és végül 1926-ban valóban visszatért a Románia részévé vált Erdélybe. A román király kezéből személyesen kapott román állampolgárságot azzal a feltétellel, hogy tíz évig nem politizál. Felismerte, hogy az akkori romániai politikai viszonyok között a legfontosabb feladat a megmaradáshoz elengedhetetlen kulturális intézmények megtartása, a kisebbségi helyzet szorításában működésük biztosítása. Mivel teljes körű politikai jogait csak tíz évvel a román állampolgárság megszerzése után nyerhette el, az irodalmi életbe kapcsolódott be. Ekkor jelennek meg sorra nagy regényei, a Reggeltől estig (1927), a Fortéjos Deák Boldizsár Memoriáléja (1931) és az Erdélyi történet c. trilógiája (Megszámláltattál..., 1934., És hijjával találtattál..., 1937., Darabokra szaggattatol..., 1941.), ekkor írja Martinovics című színművét (1931). Fő tevékenysége az Erdélyi Helikon szellemi irányítása.^[25] A nyílt politizálástól valóban távol maradt, de mint az Erdélyi Református Egyház főgondnokának és a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank igazgatósági elnökének kiemelt helye van az erdélyi közéletben, nem is beszélve a kolozsvári Ellenzék részvényeséről... „Egyéniségének ritka sokoldalúsága, minden iránt érdeklődő rugalmas szelleme, amellyel otthonos volt a gazdasági és társadalmi életben éppúgy, mint az irodalomban és művészetben, de még inkább nagy politikai múltja a román kormány előtt is érdekessé tette a nevét, főként, mióta a Magyarországhoz való közeledés gondolata állandó napirendre került.”^[26]

1939–1941-ben elvállalta a román kormány által életre hívott Magyar Népközösség elnöki tisztét. A második bécsi döntés^[27] után újra visszavonult az aktív politikai szerepléstől, mert ellentétbe került Teleki Pál miniszterelnök kisebbségi politikájával, mely megítélése szerint gyűlölséget hintett el a magyarok és románok közt. Tagja lett a Felsőháznak, annak külügyi bizottságában foglalt helyet. 1943-ban Bethlen István megbízásából titkos tárgyalásokat folytatott Bukarestben Iuliu Maniu volt román miniszterelnökkel, a Román Parasztpárt ez időben félretolt elnökével az erdélyi román–magyar megegyezés ügyében.^[28] 1944 őszén a háborúból való kiugrás érdekében többször személyesen tárgyalt Horthy kormányzóval. Bánffy Miklós politikai szerepe ezzel lényegében véget ért.

A háború utáni Romániában újra és újra bizonyítania kellett, hogy 1944 őszén nem a németekkel menekült el, hanem ugyanazért szállt síkra, amiért Románia 1944. augusztus 23-án, amikor a románok egy nap alatt átálltak. 1947-től sorozatosan kellett kérvényeznie a Magyarországra történő áttelepülését, míg végre 1949-ben elengedték. 1950. június 5-én halt meg Budapesten.

A forrásközlés a Huszonöt év című befejezetlenül maradt emlékiratának részlete, mely éppen a trianoni döntés körülményeinek taglalását részletezi, a másik pedig az Emlékeimből című memoár világháborús időszakra vonatkozó emlékezések sorából közöl részletet, igen jól rávilágítva a széteső Monarchia mindennapjaira.

Főbb művei:

A külkereskedelmi politika eszközei; Politzer, Bp., 1902

Kisbán Miklós: Naplegenda; Singer-Wolfner, Bp., 1906

Kisbán Miklós: A nagy úr. Attila. Színmű; Singer-Wolfner, Bp., 1913

Kisbán Miklós: A haldokló oroszlán; Singer-Wolfner, Bp., 1914

Kisbán Miklós: Az erősebb. Színmű; Athenaeum, Bp., 1918

Kisbán Miklós: Maskara; Athenaeum, Bp., 1926

Kisbán Miklós: Reggeltől-estig. Regény; ill. Kós Károly; Erdélyi Szépmíves Céh, Cluj-Kolozsvár, 1927 (Erdélyi Szépmíves Céh kiadványa. XVI. sorozat)

Kisbán Miklós: Martinovics. Színmű; Erdélyi Helikon, Kolozsvár, 1931

Kisbán Miklós: Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja; Athenaeum–Erdélyi Szépmíves Céh, Bp.–Kolozsvár, 1932

Emlékeimből; Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1932 (Erdélyi Szépmíves Céh kiadványa. VI. sorozat)

Megszámláltattál... Regény, 1-2.; Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1934 [Az Erdélyi Trilógia]

És hijjával találtattál... Regény, 1-2.; Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1935 (Az Erdélyi Szépmíves Céh 10 éves jubileumára kiadott díszkiadás) [Az Erdélyi Trilógia]

Darabokra szaggattatol; Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1940 (Az Erdélyi Szépmíves Céh jubileumi díszkiadása) [Az Erdélyi Trilógia]

Farkasok; Révai, Bp., 1942

Naplegenda; Révai, Bp., 1944

Kisbán Miklós: Bűvös éjszaka; Józsa Béla Athenaeum, Kolozsvár, 1946

Huszonöt év. 1945; sajtó alá rend., bev., jegyz., képvál. Major Zoltán; Püski, Bp., 1993

Emlékeimből. 1932; 2. bőv. kiad.; Polis, Kolozsvár, 2001

Bánffy Miklós összes novellái; Polis, Kolozsvár, 2004

Erdélyi történet; Balassi–Polis, Bp.–Kolozsvár, 2006 (Bánffy Miklós művei)

Mesék. Felnőtteknek; sajtó alá rend., szerk., előszó Sas Péter; Noran, Bp., 2007

Milolu. Három kisregény; Balassi–Polis, Bp.–Kolozsvár, 2007 (Bánffy Miklós művei)

Novellák; Balassi–Polis, Bp.–Kolozsvár, 2008 (Bánffy Miklós művei)

A nagyúr. Bánffy Miklós emlékezete; vál., szerk., összeáll. Sas Péter; Nap, Bp., 2008 (Emlékezet)

Bánffy Miklós összes drámái; sajtó alá rend. Kereskényi Hajnal; Polis, Kolozsvár 2009

Drámák; Balassi, Bp., 2010 (Bánffy Miklós művei)

Emlékezések, irodalmi és művészeti írások; sajtó alá rend. Dávid Gyula; Polis, Kolozsvár, 2012

Bánffy Miklós emlékkönyv; szerk. Szebeni Zsuzsa; Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Bp., 2013 (Nemzeti könyvtár)

Egy erdélyi gróf emlékiratai; utószó Major Zoltán, jegyz. Kovács Attila Zoltán, Major Zoltán; Helikon, Bp., 2013

Emlékeimből; sajtó alá rend. Kovács Attila Zoltán; Szépmíves, Bp., 2017

Huszonöt év; sajtó alá rend. Kovács Attila Zoltán, Major Zoltán; Szépmíves, Bp., 2017

A külkereskedelmi politika eszközei; sajtó alá rend. Kovács Attila Zoltán, utószó Balog László; Szépmíves, Bp., 2017

Ajánlott irodalom:

Marosi Ildikó: Kis/Bán/ffy/könyv. Bonchidai Prospero; Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009

Gróf Bánffy Miklós, egy nyughatatlan ember. Bánffy Miklós, Ben Myll, Kisbán Miklós vándorkiállítás katalógusa; szerk. Szebeni Zsuzsa; OSZMI, Bp., 2011

Csapody Miklós: A Bánffy-misszió. Bukarest, 1943; NKE, Bp., 2014

Bánffy Miklós-emlékkonferencia. 2013. december 18.; szerk. Papp Endre; MMA, Bp., 2014 (A Magyar Művészeti Akadémia konferenciafüzetei)

Források

1.

Huszonöt év

(Részlet)

Budapest, 1945.

Éppen huszonöt éve most, hogy Magyarország Trianonban aláírta a reáparancsolt békét.^[29] Azt a békét, ami háborús bűnösként állítja oda a magyarságot, pedig háborút akkor sem akart nálunk senki, és akkor is ugyanúgy ragadtak meg idegen erők, vittek minket harcba, romlásba, pusztulásba, ahogy most, húsz esztendővel később.

Ma újra romok vesznek körül. Sokkal szörnyűbb romok, mint akkor. Most végiggázolt az egész magyarlakta földön a háború, mint az Apokalipszis négy lovasa.^[30] Városaink, falvaink romokban. Iparunk, földművelésünk, egész állatállományunk úgyszólván megsemmisült. Százezrek lettek hajléktalanná.

Minden elpusztult, amiért Trianon után akkora szeretettel dolgoztunk mindahányan, és amit az első évtized végére fölépítettünk annyi önfeláldozással, körültekintéssel és hangyaszorgalommal is.

A mai katasztrófa, ami mindezt elsöpörte, még sokkal nagyobb, mint az a másik volt, amivel akkor, az első világháború végén meglátogatott a végzet.

Néha gondolkozni is borzasztó. Borzasztó végiggondolni mindezt. Borzasztó látni, hogy építő munkánk hiábavaló volt.

Pedig annak, aki, ahogy én is, az első világháború után egyik munkása voltam az újjáépítésnek, alig marad más egyebe, mint ez a visszagondolás és tömérdek emlék. Egy hosszú és dolgos élet után ez az egyetlen kincs, ami még az enyém. És kincs talán az a politikai tapasztalás is, amit néha mint cselekvő, de legtöbbet mint szemlélő egy félszázadon át szereztem. Ennyi megmaradt, de ez is veszendő. – Jegyzeteim nincsenek. Naplót sohasem írtam. Számtalan okirat, levél és memorandum, amit megőriztem, elégett vagy széjjelszóródott. Már csak az van, amit agyamban hordozok magammal, és csak addig, míg az élet nagy folyóján át nem haladok. Odatúl ez is megsemmisül majd. Bizonytalan, mennyire van tőlem. De messzi nincs.

Ezért hát hozzáfogtam emlékeim megírásához. Ábrázolni kívánom, milyen külső és belső körülmények vezették a magyarságot Trianontól a két bécsi döntésig^[31] és onnan tovább azon a végzetes úton, mely végül a mai katasztrófához vitte a nemzetet. Leírni, amin magam is dolgoztam, mert bírálni csak annak van joga, aki valamit véghez vitt; vázolni azokat a tényezőket és személyeket, akik döntőleg folytak be a politika történéseibe; és kritikát is mondani a magyar politikáról, főleg külügyi szemszögből mindezekről, mert bár közben képviselő voltam, aztán főispán is, majd újra képviselő, de fiatal férfi korom óta, 1900 óta, mikor Berlinben szolgáltam^[32], beállítottságom főleg erre irányult.

Persze vázlatos mindaz, amit ábrázolni tudok. Mindenre nem is térhetek ki, hiszen ahhoz sok-sok kötet is alig volna elég, megírásához pedig évek kellenének. Bár ma időmilliomos vagyok, koromnál foga nem számíthatok reá, hogy megírhassam.

A lényegest azonban, ahogy én látom, meg tudom írni. Azt a következést is, amit a múlt tapasztalásaiból okulva le kéne vonnunk mindebből, és talán nemzetem számára hasznos is lehet ez a mű, ámbár már rég tudom, ahogy egyik művemben a tréfás Fortéjos Deák Boldizsárral^[33] mondatom: – „tán tanulságul szolgál ez a história: ha nem soknak, hát kevésnek, mert bizony sajnosán tapasztalám számos eddig való írásomkor, hogy alig-alig vagyon valaki, ki szívire venné és okosodna keveset is az írott szótul.” – Mégis, azt hiszem, szükséges megírnom mindezt. Ha másnak nem, legalább bizonyságképpen, milyen indulattal fogtunk hozzá Magyarország újjáépítéséhez ezelőtt huszonöt évvel, milyen buzgósággal és önfeláldozással, és azért is, hogy némi tárgyi és személyi adattal szolgáljak annak, aki valamikor ez utolsó néhány évtized történetét tanulmányozni akarná.

*          *          *

A trianoni békeokmányt 1920. június 4-én írták alá; ha jól emlékszem, valamikor augusztus végén ratifikálta a nemzetgyűlés.^[34] Senki magyar ember ezt a reánk parancsolt békét lelkében el nem fogadta soha. Politikai szempontból azonban Magyarország most két magatartás közül kellett hogy előbb-utóbb válasszon. Az egyik az, ha a magyarság hivatalosan és minden nyilvános megnyilatkozásban is a békeokmány álláspontjára helyezkedik.

A másik magatartás, amit végül is választottak, hogy a békét csupán reákényszerített formalitásként tekinti, tagadja érvényességét és követeli annak revízióját. Vagyis a „nem, nem, soha!” álláspont.

Franciaország a frankfurti béke^[35] után az előbbi álláspontra helyezkedett. Ott is úgy éreztek 1871-ben, mint nálunk 1920-ban. – Nem volt olyan francia, ki lelkileg belenyugodott volna abba a békébe, amely Elzászt és Lotaringiát leszakasztotta hazájuk eleven testéről. Mégis már akkor, azonnal a békekötés után kiadták a jelszót: – „Y penser toujours, n'en parler jamais”^[36] (Mindig gondolni reá és sohasem beszélni róla!), és mindenki, nem csupán az állami szervek, de az egész sajtó és az egész közönség, minden egyes ember tömegben vagy külön-külön negyvenhárom éven át betartotta ezt az elvet. Valóban csodálatos ez! Csodálatos erőt és politikai fegyelmet bizonyít. Mindenkinél élő nagy és mély hazafiságot, ami a vérben van, és ezért olyan igaz és természetes, ahogy az anyai érzés. Amit nem szükséges táplálni szólamokkal, sőt felesleges. Ami némán sem lankad, ami hangtalan munkával képes dolgozni egyetlen soha ki nem mondott, de magától értetődő célért. Valóban nagy az a nemzet, aki erre képes.

Ez a politikai magatartás tette lehetővé, hogy a harmadik köztársaság Franciaországa nemcsak minden komolyabb súrlódást elkerült keleti szomszédjával, hanem Tunist és Marokkót^[37] meg tudta szerezni, és afrikai birodalmát majdnem az Egyenlítőig nyugalomban építhette ki. Ez Németország passzivitása, sőt segítsége nélkül aligha történhetett volna, hiszen Anglia e terjeszkedést korántsem látta jó szemmel. (Fashoda^[38]) – A Wilhelmstrasse^[39] bizonyára sohasem hitte, hogy a franciák viszonzásképpen elfeledik Sedant. Mégis azt gondolta, hogy ha Franciaország belemarkol nagy afrikai területek hódításába és gyarmatosításába, ez hosszú időre leköti az erejét, és tán a francia nacionalizmus számára is új célt és új ideát jelenthet.

Kétségtelen, hogy őszinte és férfias volt az a nyílt szembeszállás, amivel az egész trianoni magyarság meg nem alkuvó tagadását hirdette. Számunkra azonban sok előnyt jelentett volna, ha arra a magatartásra tudtunk volna helyezkedni, amire egykor a franciák.

Nyilvánvaló volt, hogy Trianon belátható időn belül meg nem másítható. Hogy hosszú évek múlnak el, míg az európai helyzet annyira megváltozik, hogy a revízió egyáltalán szóba jöhessen. Addig pedig a „nem, nem, soha” álláspont olyan elszigetelődést jelentett Magyarország számára, melyből csak kár és hátramaradás származhatott. A békeszerződés ugyanis sok kérdést hagyott tisztázatlanul. Az a kísérő levél is, amit Millerand francia miniszterelnök intézett a magyar békeküldöttséghez, bizonyos feltételek fönnforgása esetére határkiigazításokat helyezett kilátásba.^[40] Ezekről tehát tárgyalni is lehetett. – Továbbá a kisebbségi szerződések^[41] fölötte vázlatosak lévén Magyarország számára erkölcsi alapot nyújthattak arra, hogy határain kívül maradt honfitársai sorsán könnyíthessen az utódállamokkal való közvetlen tárgyalások útján, ha olyan atmoszférát tud teremteni, amiben az ilyen lehetséges. – Gazdasági szempontból kétségtelen, hogy ez az út óriási előnyöket hozhatott volna.

Az első esztendőben, a béke ratifikációja után a magyar politikai élet előterében a belső rendcsinálás állt, leginkább a fehérterror letörése, ami az alig helyrehozott közrendet felborítással fenyegette.

A forradalmi idők alatt széjjelzüllött közigazgatást is újra kellett alkotni, jól-rosszul, ahogy lehetett. A pénzügyeket valahogy rendbe hozni. Az állami gépezetet összetákolni, hogy valamiképpen működni tudjon. – A nemzetgyűléssel is sok baj volt még.^[42] Jórészt olyan emberekből tevődvén össze, kiknek semmi politikai iskolázottságuk sem volt, és a Nagyatádi Szabó kisgazdapártját^[43] kivéve csupa apró koteriákból^[44] állt, kik ide-oda szavaztak jóakaró tudatlanságból, egyéni érdekből vagy hirtelen támadt indulatból. A miniszterek idejének jó részét a parlamenti torzsalkodások foglalták el. – Nagyobb elgondolásokra nem kerülhetett sor. – Ezért az első évben még nem dőlt el, hogy külügyi politikájában milyen irányt választ a magyar nemzet. Bár a nemzetgyűlés elnöke a békekötés aláírása napján az elnöki székből kinyilatkoztatta, hogy a békeszerződés „mind erkölcsileg, mind anyagilag lehetetlenséget tartalmaz, és lehetetlenségekre senki sem kötelezhető,” bár az elszakított vármegyék Budapesten lévő „követei” kiáltványban fordultak a „világ összes népeihez”, melyben esküt tesznek, hogy „azt a földet... vissza fogják szerezni ...”– ezek valójában egyéni vélemények voltak csupán, melyek sem a magyar kormány, sem a tömegek jövő magatartását még nem döntötték el.

Bizonyítja ezt, hogy Teleki Pál^[45] mint miniszterelnök érintkezésbe lépett Benešsel,^[46] és így jött létre a Lajta menti Bruckban^[47] az első tárgyalás Magyarország és egyik utódállam között, melynél magyar részről Teleki és külügyminisztere, Gratz Gusztáv^[48] ültek össze Benešsel. Megfogható eredménye nem lett, de a találkozás elég barátságos légkörben folyt le, és elváláskor programba vették, hogy újból találkozni fognak.

Ilyen, úgyszólván cseppfolyós állapotban volt akkor a magyar politikai helyzet úgy belügyi, mint külügyi vonatkozásban. Milyenné kristályosodik ki, még bizonytalan volt.

Ekkor következett be Károly király^[49] első puccsa. [sic!]

Megjelent: Gróf Bánffy Miklós: Huszonöt év, Sajtó alá rendezte: Kovács Attila Zoltán. Szépmíves, Budapest 2018.

Források

2.

Bánffy Miklós: Emlékeimből

(Részlet)

Kolozsvár, 1932.

Kilenc felé járt az idő. Hűvös novemberi este. Néhány perccel előbb olyan volt a főváros képe, mint más háborús estéken; az utca ilyenkor a legcsöndesebb: a színházba vagy vacsorára indulók eltűnése, az esti rikkancsok elnémulása után. A járdákon néhány megkésett ember haladt el, az úttesten árva konflisló fáradt patái csattogtak. Egyéb semmi.

De ma este kilenckor váratlanul megélénkült mindenfelé. Színházakból, mozikból, még a vendéglőkből is hirtelen kisereglett a nép; halkan, szótlanul jöttek ki az emberek, sietve, és némelyek még csak most gombolgatták a felöltőjüket. Mindenki hazafelé indult. Csak egy pillanatra állt meg egy-egy csoport a napilapok hirdetőtáblájának fénylő négyszöge előtt, melyen egyetlen sürgönynek az araszos betűi sorakoztak feketén. És a háborús jelentések egyhangúságában megfáradt emberek fölfigyeltek. Ezen az estén, ebben az órában egyébre gondoltak, mint a megszokott „Höfer”-rébuszok megfejtésére, elfeledték rövid időre a növekvő nyomorúságot, a mindennapi aggódást a fronton levőkért, az epedést a fogságba esett hozzátartozókért, az elesettért való gyászt.

Mindenkin valami általános csapásnak önkéntelen és öntudatlan érzése vett erőt, valami nagy, közös aggodalom váratlan és ismeretlen jövővel szemben.

Azon a tündöklő papírtáblán Ferencz József[50] halálhíre állott. Mindenki tudta, hogy igaz, és mégis el nem hihetően hangzott. Csak erőszakkal lehetett elképzelni, hogy az, akinek trónra léptére még a legöregebb emberek sem emlékeztek, az, aki majdnem azonossá lett a magyar királyság és az osztrák–magyar monarchia fogalmával, aki legtöbb ember előtt már nem is élő és halandó embernek, hanem el nem múló szimbólumnak látszott, hogy az nincs többé. Erőszakosan kellett levonni a gyászhír következményét, azt, hogy mától fogva új uralkodó van, alig ismert fiatalember – nem többé az az öreg, mindenki előtt ismert és mégis mindig rejtélyes nagyúr, kit mindenki valami örökkévaló és soha meg nem változó legfőbb hatalomnak tudott. Annak a hírnek hallatára, amely pedig az emberi egyenlőség örök törvényét igazolta, majdnem csodálkozás vett erőt az embereken, akár a természet mindennapi rendje változott volna meg.

A főkapitányságról minden színházba, mulatóba, vendéglőbe telefonizenet röpítette a parancsot a zenének, előadásnak abbahagyására. Rendszerint későn érkezett a parancs; mindenfelől az a válasz jött, hogy már tudják, hogy a muzsika magától elnémult, az előadás megszakadt; olyan gyorsan terjedt el a gyászhír, és olyan rögtönösen határozott az egész közönség maga.

Én is így jártam. Délben már aggasztó mendemondák jártak a király válságosra fordult állapotáról, este nem mentem el az operába, mint máskor, hanem a kaszinóban maradtam, mely állandó kapcsolatban volt a miniszterelnökséggel, és ahol bizonyos volt, hogy azonnal értesülhetek, ha valamiben rendelkezni kell. A halálhír vétele után azonnal fölhívtam elsőben az operát, majd a Nemzeti Színházat. Mindkettő azt felelte, hogy már ők hallották (honnan, nem tudom), és a főrendező bejelentésére a nézőtér már ki is ürült.

Másnap borús őszi reggel köszöntött be. Valahogy tán a rendesnél is sötétebbnek látszott.

És a lapok hosszú nekrológjai, búcsúztató vezércikkei után részletek jöttek. Az utolsó órák története.

Egyszerű, szenvedélytelen dolgok, kristálytiszta és kristályhideg részletek, amilyen az egész élete volt. Utolsó percig az íróasztalánál dolgozott. Az aznapi munkáját befejezte. Az aznapra kiszabott kötelességet. Restancia nem maradt utána. Még az utolsó óráiból sem. Mielőtt lefektették, kis kulccsal gondosan bezárta azt az aktatáskát, amelyben mindennap a bizalmas iratok hozzájutottak. Végső szava is olyan egyszerű, frázis nélküli szó:

– Fáradt vagyok.

Csak ennyi. Olyan mondat, melyet az utóbbi évtizedek bármelyik estéjén elmondhatott volna ő, ki egész életében minden birodalmának legszorgalmasabb munkása volt.

A hó utolsó napján volt a temetése.

Alig érkeztem vissza onnan, alig ocsúdtam föl annak a rémes zűrzavarnak kelletlen benyomása alól, amely a Stefans-dómbeli szertartást szörnyű tolongássá változtatta, és amely annál meglepőbb volt, mert a bécsi udvartartásnak örök idők óta kicirkalmazott rendje mindenkor tökéletes volt; midőn meghívást kaptam a koronázást előkészítő értekezletre. Még aznap délelőtt, december 1-jén a Várba kellett mennem.

A miniszterelnökség várótermében gyűltünk össze. Néhány miniszter, a műemlékek bizottságának elnöke, a főkapitány-helyettes, az osztályfőnökök és előadók.

Nyomott hangulat volt. Mindenki annak a borzalmas összeütközésnek a hatása alatt állott, mely a brucki vonalon történt az éjjel. A bécsi gyors, amely zsúfolva volt azokkal, akik a temetésről tértek vissza, egy szembejövő személyvonatba futott bele. A reggeli lapokban még csak pár szavas sürgöny volt, de úgy hírlett, hogy százakra menő sebesült és vagy harminc halott esett áldozatul. Bizonyos volt már, hogy Thallóczy Lajos,[51] a kiváló történész, Bosznia magyar szervezője és Ferencz József egyik bizalmas szolgája a halottak között van. Sokaknak hozzátartozója is a vonaton lehetett, hiszen senki sem tudhatta, hogy ki melyik vonattal indult vissza Bécsből. Ezért minden újabb érkezőt kérdezve, kutatva, bár nyugalmat színlelve menten körülvettek. És minden újabb belépő újabb megdöbbentő részleteket hozott.

Fekete nap volt ez.

Komor arccal ült le mindenki a tanácskozóasztal köré, mert az az iszonyú szerencsétlenség, mely éppen az öreg király temetésének éjszakáján, a háborúnak immár harmadik évében, az új koronázás küszöbén csapott le, valami balvégzetű jóslatként hatott. Bizonyára mindenki így érezte, bár senki senkinek egy szót sem mondott róla, mintha félne attól, hogy a kiejtett szó kihívja a sorsot.

De az idő telt, és tanácskozni, rendelkezni kellett, így hát elhessegetve a szívszorongás aggodalmát az értekezlet munkához fogott. Ekkor született meg az a rendezőbizottság, mely szakonként széjjelosztotta a föladatokat. Reám, ki már négy év óta az állami színházakat vezettem, a koronázás művészeti rendezését s a koronázás külsőségeit bízták.

Rettenetes föladat volt. Sok minden okból. Elsőben karácsony előttre, majd december 28-ára, végül 30-ára tűzték ki a koronázást. Utolsó terminus ez a nap volt, minthogy a budget-törvények szentesítése miatt szükségesnek látszott, hogy a király újév előtt összes közjogainak birtokába lépjen. Tehát mindössze 26 nap. Huszonhat nap télen, fagyban, alig nyolcórányi napvilággal, háború idején, midőn csak olyan anyagokkal lehetett számolni, melyek valahol raktáron vannak, és csak azokkal a művészekkel, akik nincsenek valamelyik fronton.

A művészekkel szerencsém volt. Jobb munkatársakat nem is kívánhattam volna magamnak. Csak egyik feladatnál kerültem bajba.

Hagyományos szokás, hogy az ország a koronázáskor százezer aranyat ajándékoz az uralkodónak. Díszes láda kellett ehhez a szimbolikus ajándékhoz. (Az aranyak csak az átnyújtás idejére jelentek meg, és rögtön utána visszavándoroltak az állami bankba.) A ládát Bachruchnál[52] rendeltük meg, megtervezésére Zutt ötvöstanár vállalkozott. Szörnyű rajzokat hozott. Valami, a Fidzsi-sziget-lakókhoz méltó idomtalanságot, melyről ő azt hitte, hogy magyar stílus. Svájci ember létére így akart magyarkodni. Három-négyszer vissza kellett vetni vázlatait, mind csúnyábbnál csúnyábbak lettek. Már két hete bajlódtunk ezzel, midőn az ezüstműves kijelentette, hogy ha még aznap meg nem kapja a rajzot, nem vállalja a munkát. Mit volt mit tenni? Kénytelenségből megrajzoltam magam, a hangsúlyt két domború ezüst angyalra helyezve, melyekről tudtam, hogy Telcs Ede[53] barátom idejére és kitűnően megmintázza őket.

Zutt pedig borzasztóan megharagudott, és talán ez okozta azt, hogy visszaköltözött kedves hazájába.

A Dísz téren, azokban a bolthelyiségekben, melyekre Zala mester angyala a lábujjával mutat, helyezkedtünk el; az volt a mi központunk. Műhely is volt ez, tervező műterem és iroda is. Fűthetetlen és hideg, de a jó nagy, magas ablakok mögött mindenütt világos.

Odabenn pedig furcsa élet indult.

A leghosszabb helyiségben széles rajztáblák sorakoztak a homlokzat hosszában, melyeken az építészek, Györgyi Dénes,[54] Kós Károly,[55] Pogány[56] és olykor Lechner[57] öles rajzsínekkel pontos terveket kellett papírra vessenek, mialatt a hátuk mögött a fiatal Lehoczky hatméteres címereket írt a falra. Közben a sarokban hol gipszeket öntenek, hol papier maché-t pacskoltak. A szomszéd szobában lécből összerótt csontvázakon szobrok dúcosodtak nagy sietséggel, mintha a figurák máról holnapra híznának kerekre. A terem legvégén írógép kattogott szüntelen. Nemez, posztó és bársony minták garmadái mellett, mintázni való agyagládák, plásztolinkockák,[58] gipszöntő vedrek, enyves papírlemezek között bukdácsolt az ember, míg egyik ajtótól a másikig eljutott.

Fattyúkeresztezés volt ez egy középkori boszorkánykonyha és valami szörnyen rendetlen pallérbarakk közt, és azt hiszem, ha valaki beavatatlan belépett volna, bizonyára azt hitte volna, hogy itt összezárt mániákus őrültek tanyáznak, kiknek mindegyike a maga rögeszméjét követi, rajzban elmerül, mintáz vagy kopácsol szüntelen, és senki sem törődik azzal, ami körülötte történik.

Ebben a boszorkánykonyhában én viseltem a főszakácsnak kissé komikus szerepét, ki minden fazékba belekóstol, és minden tepsibe beledugja az orrát. Nem lehetett ez másként, hiszen az egész díszítésnek a felelőssége rajtam volt, és engem szidtak volna azután (mint ahogy szidtak is), ha valami nem jól sikerült. Az egész rendezésbe egységet hozni, a koronázás minden egyes fázisának a maga fontossága szerint kellő keretet adni, ez volt a föladatom; ezért bizony bele kellett kontárkodnom mindenki mesterségébe.

Azon a négy héten teljesen annak a munkának éltem. Ezért keveset tudok arról, ami ez alatt a négy hét alatt máshol történt. Bár képviselő voltam, arról a vitáról, amely a nádorhelyettes megválasztása körül indult, személyes emlékem vajmi kevés. Így, távol állva attól a szócsatától, még csodálatosabbnak látszott az ellenzéki pártok okvetetlenkedése, amely oda csúcsosodott ki, hogy a 48-as párt a köznemesi sorból származó Tiszával[59] szemben mindenképpen egy főherceget akart megválasztani. És midőn József főherceg  tiltakozott az ellen, hogy az ő nevével korteskedjenek, akkor féktelen gyűlöletükben a legváratlanabb nevekkel hozakodtak elő, igen tiszteletreméltó öreg urakéval, kik bizonyára ámulva olvasták jelöltetésüket a lapokban.

Más úton is megpróbálták akadályozni a Tisza nádori tisztét. Azt a jelszót adták ki: „Protestáns nem koronázhat!” És persze közjogászokat, történetírókat mozgósítottak a bizonyítására. Az hírlett, hogy igen-igen magas helyre is eljuttatták ezt a gondolatot, ahol bizonyára sejtették, hogy termékeny talajra talál. Végül Csernoch[60] hercegprímás döntötte el ezt a vitát, maga is Tisza mellé állván, és midőn vele szemben is katholikus érvelésekkel hozakodtak elő, állítólag ezzel torkolta le őket, mondván az ő tótos kiejtésével: „Én jobban tudom, én vágyók kardinális!” Ez ellen persze nem volt argumentum, és a vihar végleg elült.

Mindez persze mendemonda, amiről közvetlen tudomásom nincs, és mely csak mint távoli visszhang jutott el hozzám, kinek minden órája ezernyi gond és folytonos szaladgálás között folyt le. Minthogy a főbizottság kimondotta, hogy csupán a Vár területére szorítkozik a koronázási ünnepély, de a részletek nem voltak megállapítva, reám hárult az a feladat is, hogy az egyes szertartási aktusok helye iránt javaslatot tegyek.

A koronázási templom adva volt; a Szent György tér a kardvágás számára, de a nép láttára leteendő eskü helyét meg kellett találni. Úgy gondoltam, hogy a legszebb keret a Halászbástya lenne, melyet mintha erre a célra építettek volna. A főkapitány-helyettes miatt, ki e tervért merénylettől való félelmében nem vállalta a felelősséget, ez nem valósulhatott meg.

Pedig be szép lett volna!

A patkószerűen előugró szárnyak boltívei alatt a meghívott közönség, a lépcsőkön az országgyűlés és a vármegyék küldöttei tarka zászlóikkal, színes díszmagyarban, lejjebb pedig, egész a Hunyadi-szobron túl is ezernyi nép elfért volna. És fönn a közbeeső erkélyen, mindenek fölött és mindenki előtt, a kőcsipkék fehér koszorúja alatt a prímással és nádorral kétfelől: a király kezét esküre emelve. Fenséges pillanat lett volna! Felejthetetlen pillanat annak is, aki a Szent István  koronájával fején oda kilépne. Lábainál a Duna, a milliós főváros, és mögötte a magyar alföld tengerszerű, végtelen síksága. Valóban ott külsőleg is a nemzet előtt tette volna le az esküt.

Miután ez a terv nem valósulhatott meg, más megoldás után kellett nézni. Így aztán a Szentháromság téri fogadalmi oszlop stílusos kiképzését ajánlottam. Ezt fogadták el, és még aznap fölvázoltam Pogány Móricnak[61] azt a baluszteres emelvényt, mely azt a barokk oszlopot elég szerencsésen egészíti ki. Azóta kőből megépítette ugyanígy; sajnos nem javította ki azt a néhány hibát, mely a hevenyészett tervbe természetes, hogy becsúszott, de amelyeket a maradandó kivitelnél korrigálni kellett volna.

A Szent György téri domb dolga könnyű volt. Csak a környező tribünök elhelyezését kellett számba venni. Megszereztük a 67-iki koronázáskor emelt domb méreteit, tágabbra szabtuk a felső teret, mivel atyámtól is és másoktól hallottam, milyen aggodalom fogta el őket, midőn Ferencz József oda egyedül fölvágtatott. Két galoppugrással fönt volt, és mind a négy vágáskor, midőn Szent István kardjával a négy világtáj felé suhintott, szürke paripája, amely tán megbokrosodott az ágyúlövések, éljenzések zajától, négyszer szökött ágaskodva föl. Mindenki, aki közelről látta, attól félhetett, hogy a korláton is átugrik a ló. Ferencz József azonban pompás lovas volt. Mesteri kézzel helyben forgatta át a tajtékzó lovat, és meg sem rezzent nyugodt, királyi tartása.

A legnagyobb és legszebb feladat azonban a templom belső díszítése volt. Lechner Jenővel középkori miniatűr képekből merítettük a díszítés motívumait, elhatározva, hogy az egész templomot sötétvörösbe öltöztetjük, hogy nyugodt háttere legyen a díszruhás tömegnek, amely majd meg fogja tölteni. A templom pillérei számára is hosszú függönyburkolást rendeltünk, mert azokon is végigkanyargott az a talán nagyon stílusos, de rettenetes nyugtalan falfestés, mely ha csupaszon marad, tűrhetetlen tarkabarkaság lett volna az egész kép. A templom építője, az öreg Schuleck,[62] kitől ezek a festések származtak, rettentően megsértődött. Fűhöz-fához szaladt, hogy minket, „vandálokat” beáruljon, botránnyal fenyegetőzött, és azt híresztelte, hogy tönkretesszük az ő remekművét. Úgy emlékszem, utolsó előtti este volt, midőn nem éppen rendeletet, de „tanácsot” kaptam, hogy a pillérburkolást hagyjuk el.

Nagy későre tudtam Lechnert megtalálni, aki nélkül nem akartam ebben intézkedni.

Az operaelőadás vége felé keresett föl az intendánsi páholyban. Azon a szűk kis pamlagocskán, amely annak hátsó fülkéjében áll, szomorkodtunk a beavatkozás fölött, s végül már-már belenyugodva a letiltásba úgy határoztunk, fölmegyünk a Várba és megnézzük, megbíráljuk utolszor ezt a dolgot.

Éjjel 11 óra volt, midőn odaértünk. Az éjszakai munkások serényen dolgoztak a gyéren világított templomban. Misztikus elfogódottság vett az embereken erőt. A csúcsos baldachinok a két trón fölött, az oltár sátra és a pillérburkolás leomló függönyei, melyek mind hosszú ráncaikkal majdnem végtelen magasságúvá varázsolták a templom hajóját, olyan gyönyörű széppé, a mindent ellepő bíborvörös bársony annyira bensőségessé és mégis magasztossá tették az egészet, hogy valóban az lett volna „vandalizmus”, ha ezt a képet megrontjuk. Elhatároztam, hogy nem változtatok rajta és vállalom a dolgot így, mert lehetetlen, hogy bárki, aki ezt látni fogja, ne igazolna minket.

És valóban, a koronázás díszítéseiből ez lett a legsikerültebb. Az, amire mindenki, aki ott volt, emlékezni fog.

A koronázást megelőző héten mind lázasabban folyt a munka, és én alig találkoztam mással, mint akivel dolgom volt. Mégis, közvetlen karácsony előtt hozzám is eljutott annak a kinevezésnek a híre és hatása, mely mintha lelohasztotta volna az embereknek a háborús világ közepette amúgy sem nagyon nagy lelkesedését. Ez Burián[63] elbocsátása és Czernin[64] külügyminiszteri kinevezése volt. Egyszerre föltámadtak azok a szóbeszédek, melyek már a háború előtt aggodalmas jövendőt jósoltak. Efef[65] szelleme mintha föltámadt volna sírjából. Az a centralista szellem, amely mindent gyűlölt, ami magyar, és amely valami szláv impériumnak a megvalósítását tűzte volt ki célul. Ennek első szószólója éppen Czernin volt, kinek egy könyve jelent meg erről – és akit az elhunyt trónörökös belső emberének és bizalmasának tudtak. Állítólag a volt trónörökös egyszer azt mondta: „Az utódomat úgy nevelem, hogy az én politikámat kövesse, a magyarok készüljenek hát el arra, hogy két emberöltőn át ezzel kell számolniok.” Ez a közismert mondás elevenedett föl hirtelen a Czernin kinevezésére, és úgy hatott, mintha az a szóbeszéd talán mégis igaz lett volna. A hatását csak külsőleg enyhítette később az, hogy Zita királyné[66] rögtön a „Pro Transylvania” segélyakció élére állott, ahogy Budapestre érkezett, azonban a szívekben a fullánk és a gyanakvás lappangva továbbra is bennmaradt.

Gróf Bánffy Miklós: Emlékeimből, Szépmíves, 2018. Sajtó alá rendezte Kovács Attila Zoltán

[1] Születési időpontjára lásd Az Losontzi Bánfi familiának nemzetséges könyve. Ráday Levéltár (továbbiakban: R. L.) 435. lapján található bejegyzés szerint Bánffy Miklós 1873. december 29-én született.

[2] A budapesti VII. ker. M. Kir. Áll. Gimn. Igazgatósága bizonyítványa, 1896. dec. 13. (Bánffy Miklós iratai R. L.)

[3] Kilépéséről: Dolmányos István: A magyar parlamenti ellenzék történetéből (1901–1904). Bp. 1963. 376. o.

[4] Főispáni kinevezése 1906. ápr. 21-én kelt, az esküt 1906. máj. 3-án tette le. In. Magyar Országos Levéltár, K 148. Belügyminisztérium elnöki iratok 806/1910. alapszámon.

[5] Kisbán Miklós: A haldokló oroszlán. Bp. 1914. 203. o.

[6] In.: Turáni Társaság iratai. Magyar Országos Levéltár P 1384. 10/1912.

[7] Radisics (Radisich) Jenő (1856–1917) művészeti író, az Iparművészeti Múzeum igazgatója.

[8] Turáni Társaság iratai 238/1917. sz.

[9] A koronázással kapcsolatos élményeiről: Emlékeimből. Első kiadás: Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1932.

[10] Károlyi Mihály nagyanyja, Károlyi Edéné Kornis Klarisse Bánffy nagynénje volt. „Ember voltában, úgy hiszem, jobban ismertem, mint bárki. Közeli rokonom, és (…) legtávolabbi gyerekkorunk óta – én hétéves voltam és ő hat, midőn tehát először találkoztunk – úgyszólván testvéri barátság fűzött hozzá, mely utóbb az ifjúság viharos éveit is betöltötte. Fönnmaradt továbbra az is, bár az élet lassanként más-más utakra vitt – más-más utakra vitt a természetünk is –, míg végül fölfogásban és világnézetben egymástól teljesen elszakadtunk. Mégis fönnállott közöttünk a gyermekkorból eredő intim viszonyunk. Tegyük hozzá, Károlyi Mihály és leánytestvére első unokatestvérek gyermeke. Talán ez volt az oka, hogy nyúlszájjal és farkastorokkal jött a világra (…). Születésekor az anyja már tüdőbajos volt, és alig három év múlva meghalt. A hátrahagyott két árvát nagyanyjuk, a nagynéném veszi magához.”

[11] Batthyány Tivadarral való vitájára lásd az Emlékeimből (Szépmíves, 2017.), illetve Batthyány Tivadar: Beszámolóm (Szépmíves, 2017.) című kötetet.

[12] Bethleni gróf Bethlen István (1874–1946) jogász, mezőgazdász, politikus. 1921 és 1931 között Magyarország miniszterelnöke.

[13] Őrgróf Pallavicini György (1881–1946) nagybirtokos, királyi kamarás, legitimista politikus.

[14] Gróf zicsi és vázsonykői Zichy Aladár (1864–1937) minister, legitimista politikus, a Katolikus Néppárt vezére.

[15] Alsó- és felsősurányi gróf Sigray Antal (1879– 1947) legitimista politikus, 1919-ben a Friedrich-kormányban Nyugat-Magyarország főkormánybiztos, 1939-től a Felsőház tagja.

[16] Szmrecsányi György (1876–1932) legitimista politikus, főispán, 1919 után nemzetgyűlési képviselő.

[17] Beniczky Ödön (1878–1931) legitimista politikus, belügyminiszter 1919-1920-ban.

[18] Vitéz Gömbös Gyula (1886–1936) vezérkati tiszt, politikus, honvédelmi minister, a Magyar Királyság miniszterelnöke 1932 és 1936 között.

[19] Herczeg Ferenc (1863–1954) író, újságíró, Az Új Idők főszerkesztője, politikus, a Magyar Revíziós Liga elnöke, MTA-tag.

[20] Ráday Gedeon (1872–1937) főispán, politikus, 1921-ben belügyminiszter.

[21] Prohászka Ottokár (1858–1927) katolikus pap, egyházi író, Székesfehérvár megyéspüspöke, MTA-tag, országgyűlési képviselő.

[22] IV. Károly ottani hívei által felbiztatva 1921. március 27. és április 5. között visszatért Magyarországra, hogy ismét elfoglalja a trónt. Érkezéséről nem értesítette még magyarországi híveit sem. Horthy Miklós kormányzótól követelte a hatalom átadását. Horthy ekkor még le tudta beszélni erről, a környező antantállamok fenyegetésére és a belpolitikai helyzetre hivatkozva. Károly némi huzavona után április 5-én hagyta el az országot, mikor Horthy Lehár Antal ezredest utasította, hogy kísérje át a királyt a határon. Ezután Károly visszavonult Szombathelyre, majd újra – ezúttal levélben – felszólította Horthyt a hatalom átadására. Időközben Szombathelyre gyűltek a királyhű arisztokraták, és az ott állomásozó katonaság is a király mellé állt. Horthy – rövid habozás után – ismét elutasította a hatalom átadását, és utasította a katonai parancsnokot, hogy távolítsa el a királyt az országból. Mivel Károly akkor még ellene volt az erőszakos hatalomátvételnek, tudomásul vette a történteket, és antant katonák kíséretében visszatért Svájcba. Az eset után erősen megrendült a bizalma Horthyban, aki előzőleg több levelében is hűségnyilatkozatot tett neki. A lezajlott eseményeket a korabeli sajtó „húsvéti királypuccsnak” nevezte el. Másodszor 1921. október 20-án tért vissza repülőgéppel a nyugat-magyarországi Dénesfára. Ellenkormányt alakított, és vasúton Budapest felé indult Ostenburg-Moravek Gyula Sopronban állomásozó csendőr csapataival, amiket az útba eső helyőrségekben kissé kiegészített. Erre a környező államok bejelentették, hogy amennyiben Magyarország nem tudja meggátolni a király visszatérését, majd az ő csapataik megteszik azt. Ennek hatására Horthy kiadta a parancsot a fegyveres ellenállásra. Október 23-án Budaörsnél ütköztek meg a Lehár Antal vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló királyhű és a nyugállományból visszatért Nagy Pál honvéd altábornagy által irányított kormányhű csapatok, utóbbiak derekát a fővárosban gyorsan mozgósított egyetemi zászlóaljak adták. Rövid tűzpárbaj után a kormánycsapatok körülzárták a királyi katonákat, mire azok megadták magukat. A király visszatérési ügyének megfelelő lezárását Edvard Beneš magyarellenes kampánya még sürgetőbbé tette. Beneš ugyanis az esetet egy újabb megszállás előkészítésére próbálta felhasználni, amelyhez Jugoszláviában partnerre talált, míg a románok igen higgadtan viselkedtek. A hisztériakampány arra sarkallta a magyar kormányt, hogy mihamarabb szabaduljanak meg Károlytól. Tartózkodási helyéül a Portugáliához tartozó Madeira szigetét jelölték ki az antanthatalmak, ahol 1922. április 1-én Károly elhunyt.

[23] A brit törökpolitika miatt, melynek folytán a törökök megtámadták Szmirnát, Ankara pedig eltörölte a szultanátust, egy év múlva pedig kikiáltották a köztársaságot.

[24] 1922. október 31.

[25] A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944). Közzétette: Marosi Ildikó. Bukarest, 1980.

[26] Mikó Imre: Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december l-jétől 1940. augusztus 30-áig. Bp. 1941. 218–219. o.

[27] 1940. augusztus 30.

[28] Major Zoltán: A Ráday Gyűjtemény Évkönyve. H. L. Bp. 1984. 232–236. o.

[29] Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum értelmében Magyarország elveszítette területének kétharmadát, lakosságának több mint felét. Területe 282 ezer km²-ről (Horvátországgal együtt 325 ezer km²-ről) 93 ezer km²-re, a lakosság száma pedig 18,2 millióról (Horvátországgal együtt 20,8 millióról) 7,9 millióra csökkent. Az ország határain kívülre rekedt több mint 3 millió magyar, akiknek mintegy fele összefüggő területeken, az új határok mentén élt. Nem kevésbé súlyosak voltak a békediktátum katonai rendelkezései: a hadsereg létszáma nem lehetett több 35 ezer főnél (ebből 1750 fő a tiszt), megszüntették az általános védkötelezettséget, maximálták az előállítható fegyver- és lőszermennyiséget. Az országot súlyos jóvátétel fizetésére kötelezték.

[30] Az Apokalipszis négy lovasa: a fehér, veres, fekete, sárga; a legszörnyűbb csapásokat: a pestist, a háborút, az éhínséget és a halált hozzák az emberiségre.

[31] Első bécsi döntés: Német- és Olaszország 1938. november 2-i döntőbírósági határozata, melynek értelmében Magyarország visszakapott Csehszlovákiától 11.927 km²-nyi területet kb. 1 millió lakossal, akiknek túlnyomó többsége magyar volt. A szintén német és olasz közreműködéssel hozott második bécsi döntésre 1940. augusztus 30-án került sor. A döntés értelmében Magyarország visszakapott Romániából 43 591 km²-nyi területet 2 185 546 lakossal, melynek több mint 40%-a román volt, míg a továbbra is román fennhatóság alá tartozó Dél-Erdélyben közel 1 millió magyar lakos maradt.

[32] A szerző 1900. június elejétől 1901 augusztusáig dolgozott Berlinben mint gazdasági szaktudósító.

[33] A szóban forgó mű a Fortéjos Deák Boldizsár Memoriáléja c. ironikus hangvételű elbeszélésfüzér, amelyet a szerző illusztrált. Könyv alakban először 1931-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában.

[34] November 15-én.

[35] Az 1871. május 10-én Frankfurtban kötött béke a francia–porosz háborút zárta le. Eredményeként Ausztria végképp kiszorult a Német Birodalomból, létrejött a porosz vezetésű egységes Németország. Franciaország elismerte Elzász és Lotaringia német bekebelezését (súlyos hadisarc megfizetésére kötelezte magát, és tudomásul vette, hogy az ország keleti megyéi a jóvátétel kifizetéséig német megszállás alatt maradnak).

[36] A jelszó a radikális köztársasági politikus León Gambettától (1832–1883) származik.

[37] 1870. szeptember 2-án a francia hadsereg Sedannál vereséget szenvedett, a császár, III. Napóleon fogságba esett, uralmát, a Második Császárságot így hamarosan, szeptember 4-én fölváltotta a Harmadik Köztársaság. Tuniszt Franciaország Olaszország ellenében szerezte meg 1881-ben angol–német diplomáciai támogatással. Marokkó megszerzése ügyében Franciaországnak már meg kellett küzdenie az öntudatában alaposan megerősödött Németországgal. Az első világháborút megelőző háborús konfliktusok veszélyét felidéző marokkói válságok (1905–1911) az angol–francia (olasz) együttműködés fölényét mutatják az elszigetelődő Németországgal szemben.

[38] Nílus-menti helység, ahol 1898-ban Anglia és Franciaország között majdnem háborús konfliktus történt Közép-Afrika birtoklásáért.

[39] Wilhelmstrasse: német külügyminisztérium. Ugyanis ezen a helyen állott Berlinben a német külügyminisztérium épülete. Ehhez hasonlóan: a Quay d'Orsai, Ballhausplatz, Dísz tér elnevezés Franciaország, az Osztrák–Magyar Monarchia, az önálló Magyarország külügyminisztériumát jelenti.

[40] Millerand, Alexandre (1859–1943) francia politikus, 1920. február 18.–szeptember 24. miniszterelnök és külügyminiszter, majd 1924-ig köztársasági elnök. A békekonferencia elnökeként 1920. május 6-án nyújtotta át a magyar békedelegációnak a békeszerződés végleges szövegét. A szerződéshez csatolt kísérőlevél (franciául: lettre d'envoi) egyrészt kimondta, hogy „A szövetséges és Társult Hatalmak... semmi tekintetben nem módosítják a békefeltételek területi határozmányait”, másrészt szólt arról, hogy „A Szövetséges és Társult Hatalmak azonban nem feledkeztek meg arról a gondolatról, amely őket a határok kiszabásakor vezette, és foglalkoztak azzal az eshetőséggel is, hogy az így megállapított határ esetleg nem felel meg mindenütt teljesen a néprajzi vagy gazdasági kívánalmaknak. A helyszínen megejtett vizsgálat esetleg szükségessé fogja tenni, hogy egyes helyeken a szerződésben megállapított határt áthelyezzék. Ilyen vizsgálatot azonban nem lehet ma megejteni, mert ez bizonytalan időre kitolná a béke megkötését, pedig ezt egész Európa sóvárogja. De majd ha a határbizottságok megkezdték munkájukat, ha úgy vélik, hogy a szerződés intézkedései... valahol igazságtalanok, s hogy ennek az igazságtalanságnak orvoslása közérdek, módjukban lesz erről jelentést tenni a Nemzetek Szövetsége tanácsának. Ebben az esetben a Szövetséges és Társult Hatalmak hozzájárulnak, hogy ha az egyik érdekelt fél kéri, a Szövetség Tanácsa felajánlhassa jószolgálatait abból a célból, hogy az eredeti határt, ugyanazon feltételek mellett, békés úton megváltoztassa ott, ahol annak megváltoztatását valamelyik Határbizottság kívánatosnak mondja.”

[41] Az I. világháborút lezáró békeszerződések a nemzeti kisebbségek védelmét nemzetközi érdekű kötelezettségeknek minősítették és az újonnan alakult Nemzetek Szövetségének garanciája alá helyezték.

[42] A nemzetgyűlési választásokat – a román megszállás miatt – két részletben tartották meg 1920. január–februárban és júniusban. A nemzetgyűlés legerősebb pártja – különösen a tiszántúli választások eredményeként – a Kisgazdapárt lett. A második legnagyobb párt a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja. A két nagy párt sem volt egységes, mellettük pedig sok kis párt létezett (parlamenten belül és kívül).

[43] Nagyatádi Szabó István (1863–1924) a Kisgazdapárt vezére, többször földmívelésügyi miniszter, nevéhez fűződik a földreformmal foglalkozó 1920. évi 36. tc., amely a parasztság egy részét földhöz juttatta.

[44] Érdekszövetkezet, klikk.

[45] Teleki Pál, dr., gróf (1879–1941), világhírű földrajztudós. 1920. július 19. – 1921. április 14. és 1939. február 16. – 1941. április 3. miniszterelnök.

[46] Beneš, Eduárd (1884–1948). Az első Csehszlovák Köztársaság külügyminisztere 1918 és 1935 közt, majd 1938 októberéig köztársasági elnök, 1940-től 1945-ig a csehszlovák emigráns kormány miniszterelnöke Londonban. A háború után 1948-ban történt lemondásáig a második köztársaság elnöke. A magyarellenes politika ismert képviselője.

[47] A magyar miniszterelnök és külügyminiszter, valamint Beneš brucki találkozója 1921. március 14–15-én zajlott le.

[48] Gratz Gusztáv (1875–1946) történetíró, közgazdász. 1921. január 17. és 1921. április 12. közt külügyminiszter. Előtte, 1919. novembertől Magyarország bécsi követe, képviselője.

[49] Károly, Habsburg (1887–1922) 1916. november 21-jétől I. Károly néven osztrák császár, IV. Károly néven magyar király. Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása után lemondott előbb osztrák császári, majd 1918. november 13-án magyar királyi jogainak gyakorlásáról.

[50] 1916. november 21.

[51] Thallóczy Lajos (Buda, 1856. december 8. – Herceghalom, 1916. december 1.) történész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Magyar Történelmi Társulat elnöke, politikus.

[52] Bachruch Károly (királykúti) (Budapest, 1850 – Budapest, 1926) ötvös, iparművész. I. Ferenc József a magyar nemességet „királykúti” előnévvel adományozta neki.

[53] Telcs Ede (eredetileg Teltsch, néha helytelenül Telsch) (Baja, 1872. május 12. – Budapest, 1948. július 18.) szobrász-éremművész.

[54] Györgyi Dénes (Budapest, 1886. április 25. – Balatonalmádi, 1961. november 22.) építész, a Györgyi-Giergl művészcsalád tagja. Az Iparművészeti Főiskola rektora 1943-ban.

[55] Kós Károly (eredetileg Kosch) (Temesvár, 1883. december 16. – Kolozsvár, 1977. augusztus 25.) építész, író, grafikus, könyvtervező, szerkesztő, könyvkiadó, tanár, politikus.

[56] Pogány Móric (Nagyenyed, 1878. augusztus 13. – Budapest, 1942. július 4.) építész, urbanista, egyetemi tanár, grafikusművész.

[57] Lechner Jenő (Budapest, 1878. augusztus 23. – Budapest, 1962. február 26.) építész, építészettörténeti író

[58] Agyag.

[59] Szegedi és borosjenői gróf Tisza István (Pest, 1861. április 22. – Budapest, 1918. október 31.) politikus, miniszterelnök, az MTA tagja.

[60] Csernoch János (Szakolca, 1852. június 18. – Esztergom, 1927. július 25.) esztergomi érsek, bíboros-hercegprímás.

[61] Pogány Móric (Nagyenyed, 1878. augusztus 13. – Budapest, 1942. július 4.) építész, egyetemi tanár, grafikusművész.

[62] Schulek Frigyes (Pest, 1841. november 19. – Balatonlelle, 1919. szeptember 5.) építész, műegyetemi tanár, az MTA tagja.

[63] Rajeci gróf Burián István (Stomfa, 1851. január 16. – Bécs, 1922. október 20.) diplomata, politikus, az Osztrák–Magyar Monarchia közös külügy- és közös pénzügyminisztere.

[64] Czernin, Ottokar (1872–1932) cseh származású diplomata, külügyminiszter. 1913 és 1916 között bukaresti követkent megpróbálta megakadályozni Románia hadbalépését. IV. Károly trónralépése után közös külügyminiszter lett.

[65] Efef-nek (F. F.) Ferenc Ferdinánd trónörököst hívták.

[66] Zita magyar és cseh királyné, osztrák császárné (Viareggio, 1892. május 9. – Zizers, 1989. március 14.),  Bourbon-házból származó pármai hercegnő, házassága révén 1916–1918 között Ausztria császárnéja, Magyarország és Csehország királynéja, IV. Károly magyar király hitvese. Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása után előbb svájci, majd madeirai száműzetésbe kényszerült férjével és gyermekeivel. Férjét elkísérte a második visszatérési kísérlet alkalmával. A második világháború alatt átköltözött az amerikai kontinensre, ahonnan csak élete utolsó éveiben tért vissza.

ERDÉLY100 – Bethlen Béla

Bethlen Béla jogász, politikus

(Aranyosgyéres, 1888. november 2. – Kolozsvár, 1979. november 6.)

„Legfontosabb, hogy a megbékélést előkészítsük…”

Gróf Bethlen Béla 1888. november 2-án született Aranyosgyéresen, apai ágon a kiterjedt bethleni Bethlen család leszármazottja volt. Ősei között olyan elődökkel büszkélkedhetett, mint Erdély két kancellárja és neves történet-, illetve emlékiratírója: Bethlen János (1613–1678) és gróf Bethlen Miklós (1642–1716). Anyai ágon a Béldi grófok voltak az ősei.^[1]

Édesapja gróf Bethlen Bálint, testvérei közül Vilma Kállay Béni osztrák–magyar pénzügyminiszter, Margit gróf Teleki Géza felesége, Pál Tisza Jolán férje lett. Bethlen Béla a Kolozsvári Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán, valamint a kolozsmonostori Mezőgazdasági Főiskolán folytatta tanulmányait a középiskola után, 1910-ben megszerezte a doktorátust. Időközben letöltötte a kötelező önkéntesi évet a hadseregben, az I. világháborúban a 9. (marosvásárhelyi) század parancsnokaként harcolt. 1916. december 30-án Károly király aranysarkantyús vitézzé avatta.

A frontról hazatérve átvette az apai örökség őt illető részének kezelését (Bethlen Bálint még 1913-ban elhunyt), és Bethlenben telepedett le. 1918 decemberében a román hadsereg Bethlent is megszállta (Kolozsvárra karácsony másnapján értek), Bélának pedig döntenie kellett, Erdélyben marad, vagy elhagyja birtokait. 1919. május 5-én feleségül vette gönczruszkai Kornis Klára grófnőt (1893–1983), sógorának, Kornis Károly grófnak a nővérét.^[2]

1924-ben belépett az Országos Magyar Pártba, amely az erdélyi magyarság érdekeiért küzdött,^[3] de közéleti szerepét nem a politikai fronton kívánta kamatoztatni. Feladatokat elsősorban a református egyház szervezeteiben vállalt, főleg felekezeti iskolák alapításával, valamint az anyanyelvi oktatás kérdéseivel foglalkozott. 1926-ban a bukaresti parlamenti választáson a székelyudvarhelyi kerület képviselőjévé választották, ezt a tisztséget 1937-ig viselte.

Az aktív politikai élet a két bécsi döntéssel^[4] következett be Bethlen Béla életében. 1940 őszétől 1944 márciusáig Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód vármegyék főispánja volt, két olyan vármegyéé, ahol a lakosság kétharmada román nemzetiségű volt. A huszonkét éves kisebbségi sors megszűnte után Erdély számos pontján társadalmi feszültségekhez vezetett az új magyar berendezkedés, az összetűzések nem voltak mentesek a fegyveres konfliktusoktól sem,^[5] de Bethlen soha nem adott helyt a kirívó magyar igényeknek, főleg nem a románok kárára. A vitás kérdésekben, elsősorban a nemzetiségi ügyekben megpróbált pártatlanul ítélkezni, transszilvanizmusa a harmonikus együttélést hirdette, még akkor is, ha az erdélyi szászok németbarátságát nem nézte jó szemmel. A jobbra tolódott román politikában egyre nehezebb volt az „erdélyi ügy” kezelése, a nyíltan náci eszméket valló Antonescu-rezsimmel[6] szemben Bethlen mindig is afféle angol orientációban gondolkodott, az ellehetetlenülés folyamatának tetőpontja végül Magyarország német megszállásával csúcsosodott ki.

Mivel a Sztójay-kormányra^[7] úgy tekintett, mint német nyomásra kinevezett kabinetre, felmentését kérte, ugyanakkor a Lakatos-kormány^[8] hivatalba lépése után, amelyik a kiugrás mellett voksolt, újra közhivatalt vállalt, és a belügyminiszter előterjesztésére a visszatért Észak-Erdély kormánybiztosa lett.

Ebbéli tevékenységének mérlege több mint pozitív, személyesen felügyelte a fejlesztéseket, kiemelten kezelte a közúti és vasúti építkezéseket, az utolsó nagy beruházás, a szeretfalva–dédai vasútvonal is ekkor készül el. Megszervezte a menekülő ukrajnai németek és erdélyi szászok útját, de szembement a Gestapóval és sikeresen megmentette a tervezett deportálástól Torda zsidóságát. A kolozsvári visszavonulás előtt megakadályozta a város evakuálását és gyárainak leszerelését. Szabadon engedte az Észak-Erdélyben bebörtönzött politikai foglyokat. Az eseményekről, vitáiról, küzdelmeiről készült remek feljegyzéseit utólag megírta emlékiratában,^[9] melynek első teljes kiadására 2019-ben került sor.^[10]

Tevékenysége szemet szúrt a német hadvezetésnek, sikeres politikai manővereivel valójában saját biztonságát is veszélyeztette. Veesenmayer megbízhatatlannak tartotta, erről Bethlen így vall: „A nürnbergi nagy háborús bűnperrel kapcsolatban azonban nemrégiben érdekes dolgot mondott nekem egy külföldi ismerősöm, aki hivatásánál fogva részt vett a per óriási anyagának feldolgozásában. A tanúk sorában ott volt Veesenmayer, Hitler magyarországi teljhatalmú megbízottja is. Ő mondta kihallgatása során többek között azt, hogy egész Magyarországon három személy volt, akik minden német intézkedést és intenciót megtorpedóztak, és a három között név szerint engem is megnevezett. Ezt azért tartom fontosnak feljegyezni, mert egész beállítottságomra, egész magatartásomra és egész tevékenységemre a legmagasabb, a legkompetensebb helyről jött a megállapítás. Ezt természetesen nem tudom okmánnyal bizonyítani, de az arra illetékesek, a történelmi kutatók igen könnyen meggyőződhetnek erről, mert bizonyosra veszem azt, hogy a nürnbergi nagy per Magyarországot érintő és érdeklő részét Németország átadta vagy eredetiben, vagy hiteles másolatban Magyarországnak.”^[11]

1944. október 10-én elhagyta Kolozsvárt, de mihelyt véget ért a budapesti ostrom, újra Erdélyben találjuk. 1945. március 14-én Désen jelentkezett, ahol azonnal őrizetbe vették a román hatóságok, majd átadták a helyi szovjet katonai parancsnokságnak. Többszöri kihallgatás után elejtették a vádakat, és szabadon engedték. Ezt követően az ideiglenes magyar kormánytól kapott menekült-igazolvánnyal ismét visszaindult Erdélybe, bethleni birtokára.

Május elején azonban a román hatóságok újból letartóztatták, végül 1945 nyarán felmentették a háborús bűnösség vádja alól,^[12] viszont elkobozták birtokait, kastélyát elvették. Bethlen Kolozsvárra költözött.

1946 februárjában harmadszor is letartóztatták, immár háborús bűncselekménnyel és népellenes tevékenységgel vádolták. Az ítélet szerint^[13] a legtöbb vádpont alól a bíróság felmentette, de bűnrészességet állapított meg munkára való toborzásban, miszerint román állampolgárok németországi kiutaztatásában szervezkedett. Ötévi államfogházra ítélték és Nagyenyedre hurcolták, majd 1952-ben Nagyváradra szállították, ahol felajánlották: hagyja el Erdélyt^[14] és települjön át Magyarországra.

Ahogy korábban is tette, Erdélyt választotta. Ezért, ezúttal ítélet nélkül a Bukarest melletti, azóta lerombolt, az egykori német katonai tábor helyszínére, a văcăreşti-i börtönbe internálták, ahonnan 1954. március 23-án szabadult. Szabadulása után Kolozsvárra költözött feleségéhez, Farkas utcai bérelt lakásukban albérlőként éltek. 1959-ben rehabilitálták, de nyugdíjat csak 1964-től folyósítottak számára. Addig fizikai munkásként, rakodóként, gyári segédmunkásként dolgozott, meglehetősen szerény életet élt. 1979. november 6-án hunyt el.

Emlékirata, a Visszaemlékezéseim részletesen beszámol közéleti szerepéről, politikai küzdelmeiről, valamint a börtönévek mindennapjairól, ezekből közlünk szemelvényeket.

Források

1.

Visszaemlékezéseim

(Részletek)

Kolozsvár, 1967

1942. év január derekán levelet kaptam egyik unokanővéremtől, Mikes Árminné-Bethlen Timától,^[15]a Háromszék megyei Zabolából, melyben bejelenti, hogy harmadik leánya, Hanna^[16]elmátkásodott a Teleki Pál fiával, Gézával.^[17]

Egyben arra kért, hogy a februárban megtartandó esküvőn vállaljam el az egyik tanúnak tisztségét.

Ezekben a napokban jött a híre annak, hogy igen tekintélyes orosz haderők vannak úton felénk; Moldván és Munténián keresztül haladva a Kárpátok koszorújának déli szakaszán, a szorosokon keresztül benyomulnak Dél-Erdélybe, és ellenállás nélkül folytatják előnyomulásukat Arad felé. A mi részünkről csak rövid idővel ezelőtt töltötték fel Aradon a negyedik hadtestet, mely még sem összeszokva, sem kellőleg kiképezve, sem megfelelően felszerelve nem volt. Ezt a hevenyészve összeállított hadtestet az oroszok könnyűszerrel szétverték, és előnyomulásukat tovább folytatva elérték és elfoglalták Nagyszalontát is. Itt ütköztek csak komolyabb ellenállásba, és a honvédség vissza is vetette őket, úgyhogy Nagyszalonta és vidéke ismét a miénk volt néhány napig, akkor azonban a nagy túlerővel szemben nem bírtak helytállani, és hátrább kellett vonják arcvonalukat.]

A magyar kormány felkérésére és megbízásából 1943. év júniusában Bánffy Miklós, Magyarország volt külügyminisztere leutazott Bukarestbe, hogy ott felvegye a kapcsolatot Maniuval,[18] és vele néhány problémát letárgyaljon. Megbeszélésének lefolyását Bánffy írásban adta át a magyar külügyminiszternek, majd pedig feldolgozta azt a Ráday-levéltárban elhelyezett emlékirataiban.^[19] Én természetesen egyiket sem láthattam, de akinek alkalma volt az emlékiratokat tanulmányozni, az szó szerint a következőképpen jegyezte le a találkozás lefolyását: „Maniu azt állította, hogy a népszenvedély felett uralkodni nem lehet, mire azt mondtam, hogy éppen az államférfi hivatása a népszenvedélyt okosan vezetni, és meggyőződésem, hogy éppen ő hivatott erre, hiszen Erdély román népe az ő szavára hallgat. Érvelésem hatástalan maradt, és Maniu más témára tért át.” Majd így folytattam: „Nekünk, erdélyieknek a legfontosabb és a mi hivatásunk körébe tartozik, hogy a román és a magyar nép között a megbékélést előkészítsük, és a beálló krízisben a néplélek további mérgezését elkerüljük, ha módunk van rá. Én azért jöttem hozzá, a többi kérdések úgyis későbbi dolgok. Maniu azonban ennél maradt, és egész okfejtése az egykori kis-entente eszmekörét újította fel.” Megbeszélésük befejeztével még ezt írja Bánffy: „társalgásunk a legbarátságosabb hangon folyt, és így is váltunk el egymástól”.

E megbeszélésről még beszámol a Patria 1946. március 1-i száma a következőképpen: „Dr. Rintgen, aki Bukarestben mint a Gestapó ügynöke dolgozott, megbízta a kollaboracionista román újságírót, L. N.-t, hogy tudja meg Maniuista körökből, igaz-e a hír, hogy a magyar kormány kiküldöttje, gróf Bánffy, Magyarország volt külügyminisztere megérkezett Bukarestbe, hogy Iuliu Maniunál tapogatózzék, lehetséges-e valamilyen megegyezés a magyarokkal, hogy Magyarország és Románia együttesen váljanak ki a tengelyből? Maniu kifejtette kedvenc formulását a Duna konföderációról a szövetségesek protektorátusa alatt, amelyben Magyarország jelentős szerepet játszhatna, anélkül hogy a románoktól vagy szlávoktól fájdalmas áldozatokat kellene kérnie. A két politikus megegyezés nélkül vált szét.” Ugyanezt az eszmecserét ismerteti részletesen dr. Bányai László^[20] professor is a „Revista de Istoria” (Studii) című, évnegyedenként Bukarestben megjelenő folyóirat 1967. évi IV. számában; itt aprólékosan leírja a Bánffy küldetésének előzményeit, célját és lefolyását.

Utolsónak foglalkozik ezzel a témával Csatári Dániel^[21] a Budapesten az Akadémia kiadásában 1968-ban megjelent „Forgószélben” című könyvében (magyar–román viszony 1940–45).^[22] Én ezt a könyvet nem olvastam, de egy ismerősöm az 1944. év őszi eseményeivel kapcsolatos egy részt kijegyzett belőle, íme: „A közelgő nagy történések előszele az Erdélyi Párt vezetőinek egy részét, az egyházak vezetőit és a kolozsvári értelmiség jó néhány tekintélyes képviselőjét is magával ragadja. Augusztus 29-én a kolozsvári püspök (Vásárhelyi János), Bánffy Miklós és még néhányan értekezletre ülnek össze…”

Ezután elmondja, hogy megalakult az Erdélyi Magyar Tanács,^[23] amelyik felvette a kapcsolatot Dálnoki Veress Lajos^[24] vezérezredessel. Az Erdélyi Párt képviselői közbeléptek az észak-erdélyi hadműveleti kormánybiztosnál a románok érdekében, és sikerült elérniük, hogy azokkal szemben a német követelések ellenére sem alkalmaztak újabb kényszerintézkedéseket. Ezen utolsó pontnál Csatárit helytelenül informálták, mert a legjobb visszaemlékezésem szerint nálam a románok érdekében sem az Erdélyi Párt képviselői, sem senki más nem interveniált. Én az intézkedéseimet mindig a saját fejemre és lelkiismeretemre hallgatva tettem meg, és nem kértem másoktól tanácsot. Különben is, és a románok ellen alkalmazott kényszerintézkedések tárgyában nem is mint kormánybiztos szálltam síkra, hanem sokkal korábban, augusztus 24-ikén délelőtt, amikor kiharcoltam, hogy az én megyémből, és csakis ebből az egyből egyetlen románt sem hurcoltak el túszként. Éppen ez a kiállásom és okfejtésem késztette a kormányt arra, hogy előbbeni állásfoglalását revízió alá vegye, és így adta ki az újabb rendeletet, két-három hét múlva, hogy Észak-Erdély többi kilenc vármegyéjéből is bocsássák szabadon az őrizetbe vett román túszokat.

Szeptember elsején lettem kormánybiztos, és e minőségemben már csak dr. Hosszú Gyula[25] román görögkatolikus püspök érdekében jártam el, amikor ő az aggodalmával engem felkeresett. Az ő esetében is önállóan és eredményesen jártam el, amikor is rábírtam Lakatos miniszterelnököt, hogy ne helyezzék őt házi őrizetbe.

A magyar kormány által tervezett, egy időben végrehajtandó kiugrás nem sikerült, Románia ezután nem sok idő múlva szerencsésebb körülmények között, egymagában végrehajtotta azt. Ennek lefolyását a legilletékesebb személy – Radu Leca^[26] – mondta el nekem a negyvenes évek második felében, amikor Nagyenyeden közös sorsunkat éltük.

*

Börtönnaplórészlet

Sokszor hallottam olyan eseteket, hogy amikor egyik-másik rabtársam megérhette azt a boldogságot, hogy kiszabadult és hazamehetett, szerettei a nagy örömben azonnal tejben-vajban fürösztötték, neki pedig nem volt meg a szükséges önfegyelme ahhoz, hogy a nagy kínálgatásnak ellenálljon. Az eredmény a legszomorúbb volt, a nagy boldogságból pár nap alatt a legnagyobb bánat lett. Az éhhalál mezsgyéjétől hazaérkezett családfenntartó meghalt, a legyengült szervezet nem tudott megküzdeni a hirtelen és mértéktelen túlterheléssel. Így halt meg dr. Kolumban József, Csík vármegyei ügyvéd és volt magyarapáti képviselő és még sok más társa is.

Közismert rendszabály, hogy az ilyen legyengült szervezeteket csak lassan, lépésről lépésre szabad felerősíteni, és akkor sikerhez vezet az odaadó gondozás.^[27]

Az enyedi sorstársaim között több olyan személy is volt, kik a román csendőrség tényleges tisztjei, egyszóval hivatásos csendőrtisztek voltak. Ezek közül jól visszaemlékszem Petala ezredesre, a híres Petala tábornok öccsére. Továbbá Botoroga őrnagyra, akivel gyakran összejöhettem. Teljes tökéletességgel beszélt magyarul, egyetlen szónál, betűnél sem volt semmilyen idegenes akcentusa.

Amikor már jobban megismertük egymást, azt mondta nekem, hogy neki régen szép magyar neve volt. Bodroginak hívták, és a felesége székely nő. Valószínűnek tartom, hogy a mi hadseregünkben volt hivatásos tiszt, és az 1918. évi összeroppanás után átállott a román hadseregbe, és nevet változtatott.

Miután Románia előzőleg elvesztette Besszarábiát, majd hamarosan utána Erdélynek egy részét is, az ország közhangulata olyan elkeseredett lett, hogy Károly király kénytelen volt menekülni. Botoroga kísérte egy csendőr különítménnyel azt a külön udvari vonatot, amelyikkel a román király menekült az országból és amellyel minden értékét magával vitte. A vonat, közvetlenül Temesvár előtt, a pályatest mellett levő kukoricásból élénk sortűz alá került (nyilván vasgárdisták), a kocsik ablakai mind betörtek, a király befeküdt különvagonjának fürdőkádjába, míg az őrnagy a vagon folyosóján hasalt le. Úgy menekültek meg, hogy a temesvári állomáson nem is állott meg a vonat, hanem átszaladt rajta; az országhatáron ugyancsak így haladtak át, és így jutottak el Jugoszláviába, majd onnan tovább.^[28]

Azt is elbeszélte nekem Bodrogi, hogy amikor a forradalom őrületében a magyar katonaság a kezéből eldobta minden fegyverét, és ezáltal körös-körül mindenütt szabad utat adott az ellenségnek, akkor megindult a román hadsereg azzal az ürüggyel, hogy leveri a bolsevizmust. Minden ellenállás nélkül elérték a Tiszát, ott azonban szemben találták magukat a Kartofil^[29] vezette székely hadosztállyal. Sokáig néztek így farkasszemet egymással – a bal parton a román hadsereg, a jobb parton a székely hadosztály. A szolnoki Tiszahíd őrségének parancsnoka a bal parton Bodrogi volt, a jobb parton pedig neki egy volt ezredtársa és jó barátja – a híd közepén naponta találkoztak és elbeszélgettek. Miután azonban Kartofil semmi támogatást nem kapott sem Kun (alias Kohn) Bélától, sem Lindner hadügyminisztertől, tehát sem hadfelszerelést, sem élelmezést, sem pénzt, így egy idő múlva kénytelen volt a hadosztályát feloszlatni. Ekkor aztán szabad lett az út Budapestig.

Nem hagyhatom megemlítetlenül a mindennapi sétánkat, melyre csoportonként hajtottak le minket, és amely jó esetben egy fél óráig tartott. Ez a sétánk a fegyintézet központi épületének udvarán levő, mintegy harminc méter átmérőjű köröndön folyt le, ahová az összes irodáknak ablakai nyíltak. De nemcsak az irodák ablakaiból tarthattak állandóan szemmel minket, hanem a köröndöt két oldalról befogó, magas kőfal tetején levő őrbódékból is. Így állandóan kirakatban voltunk nemcsak mi, a rabok, hanem a körönd közepén álló és minket állandóan figyelő vadőr is. Őt is sűrűn ellenőrizték, hogy vajon az állatszelídítői kötelességét lelkiismeretesen teljesíti-e?

A szigorú ellenőrzés már abban a pillanatban megkezdődött, amikor a cellánk ajtaján kiléptünk, hogy a köröndhöz lemenjünk. Ettől fogva mindjárt fel kellett vennünk a három-három lépésnyi távolságot egymástól, két kezünket hátul össze kellett kulcsolnunk és fejünket nem volt szabad jobbra-balra fordítanunk, egymással sem volt szabad szót váltanunk. Így folyt le a napi sétánk, csak a közvetlen előttünk haladó sorstársunk cipősarkát kellett állandóan néznünk. Ha valamelyikünk ezeket az előírott rendszabályokat nem tartotta be, akkor rendszerint megkezdődött a fegyelmezés, éspedig nemcsak az ellen, aki a kihágást elkövette, hanem valamennyiünk ellen, akik a sétán voltunk.

Ennek a fegyelmezésnek egyik módja a békaugrás volt. Hosszú sorban felállítottak minket, egymástól három-három lépésnyi távolságra, két kezünket a csípőnkön tartva, egyenes felsőtesttartással le kellett guggolnunk olyan mélyen, hogy ülepünk a cipőnk sarkát érje. Ekkor vezényszóra kellett kuporgó helyzetben előre felé szökdösnünk. Ez bizony egyikünknek sem igen sikerült, valamennyi szökdelési kísérletünknél bukdácsoltunk, hiszen egyikünk sem volt már nyalka dalia, mindnyájan jóval túl voltunk a férfiúi életnek delén, némelyek már matuzsálemi korban. Ezenkívül ilyen sporthoz nem volt már semmi erőnk.

Amilyen szörnyen keserves volt ez a békaugrás nekünk, éppen olyan komikus volt a fegyőröknek, nem győzték magukat halálra kacagni, és egyre serkentettek minket a további ugrálásra.

Egy másik fegyelmezési mód a hasaltatás. Mint a katonaságnál az újoncok, vezényszóra hasra kellett vetnünk magunkat, majd újabb vezényszóra talpra ugornunk, éspedig vigyázzállásban. Ez már jobbacskán ment, de néha ismételtették ezt a végkimerülésig.

Egy alkalommal, amikor éppen a mi csoportunk volt lent a sétán, kinyílt a főbejárati kapu, és egy közönséges bűnöző behajtott azon egy bivalyszekeret. A bűnözőkkel nem volt szabad összejönnünk, nehogy ezen az úton valami kapcsolatot teremthessünk a külvilággal.

A főkapunál éppen egy Barabás nevű, egészen fiatal falusi surmó volt a fegyőr, ki odahaza nyilván kocsmahős lehetett, és így megvolt a képesítése arra, hogy fegyőrt csináljanak belőle.

Az életkora szerint nekem nem fiam, hanem unokám lehetett volna. Már messziről harsányan kiáltotta: „Bethlen, futólépésben hozzám!” Odaérve a lábam elé dobta a bűnözőtől átvett karikás ostort, majd így parancsolt: „Kotródj ezzel a bivalyos szekérrel a gazdasági udvarra!” Ki akart tolni velem, azt hitte, hogy tanácstalan leszek, de ezúttal felsült, mert minden nehézség nélkül elhajtottam a bivalyokat az istállójukig. Serdülőkorban, az iskolai szünetek alatt a legfőbb mulatságom volt felkapaszkodni valamelyik béres szekérre és kihajtani az ökröket a mezőre. Így tanultam meg nemcsak ökröket hajtani, hanem szénásszekeret, sőt a kazlakat is megrakni. Mégiscsak jó, ha az ember minél több mindenhez konyít valamicskét.

Hogy a dohánynak milyen ázsiója volt azokban az időkben, az kitűnik a következőkből: ha egy fegyőr a pálinkás szájából kiköpött egy nyálas „csikket”, azaz egy olyan rövid kis cigarettavégecskét, amit az ujjaival már nem tudott megfogni, azután a szenvedélyes dohányosok olyan rohamot rendeztek, hogy majd leverték egymást. Boldog volt az, aki ezt megkaparinthatta. Mindig csodálkoztam ilyenkor azon, hogy miképpen képes valaki az emberi méltóságot ennyire lealacsonyítani. Voltak ezek között igen számosan olyanok, akik előzőleg fontos, vezető állást töltöttek be.

Amikor már a kertben dolgoztam, rendszerint gereblyézés, sepregetés közben az irodák ablakai alatt marékszámra összegyűjtögettem az udvarra kihajigált cigarettavégeket, és ezeket osztottam szét a dohányosok között, kik ezért a zsákmányért úgy hálálkodtak, mintha valami nagy kincset kaptak volna.

Egy alkalommal éppen a sétaköröndöt takarítottam, amikor az egyik csoport lejött a sétájára. Ilyenkor mindig félre kellett húzódnom; leültem egy közeli kőre pihenni. Akkor Ambrózi, a bornagykereskedő és szőlőtulajdonos dobott ügyes mozdulattal egy egész cigarettát a lábaimhoz. Meg sem mozdultam, amíg a csoport fel nem ment, csak azután vágtam zsebre.

Egy másik alkalommal az egyik jóérzésű tisztviselő hullatott le egy cigarettát, amikor mellettem elhaladt. Ezt is csak nagy későre szedtem fel. Mind a kettőért egy-egy turtojt^[30] vettem a dohányzó társaimtól, éspedig minden lelkiismeret-furdalás nélkül, mert jól tudtam, hogy ha nem veszem én meg, úgyis eladják ugyanannyiért másvalakinek.

Amiután a havonta egyszeri levelezőlap-írást és látogatást betiltották, minden lehetőségét elvesztettük annak, hogy az elviselt ruhánkat, fehérneműnket és széjjelment cipőnket kicserélhessük. Addig, ilyen esetekben egy levelezőlapon megírtuk, hogy mire van szükségünk, és a következő havi beszélgetésünk alkalmával megkaphattuk azokat, hiszen úgyis csak egy rend ruhát, egy rend fehérneműváltást és egy pár cipőt tarthattunk.

A fegyintézettől a politikai elítéltek semmiféle ruhaneműt nem kaptak, csakis a bűnözők; minket csak addig öltöztettek fel csíkos darócruhába, amíg a zárkában voltunk szeparálva. Ilyen helyzetünkben a lábbelinkkel kíméletesen kellett bánnunk, hogy a szabadlábra helyezésünk után – már amennyiben ezt a csudát megérjük – legyen mivel hazautazzunk. Így bevezettük a kényszerű „Kneipp-kúrát”, nagyobb részünk mezítláb élt késő őszig; a nagyobb hidegek beálltával, leleményes módon, fatalpat kezdtünk viselni. A fatalpakat azok a bűnözők szállították nekünk, akik a városba ki-kijártak egyes polgári családokhoz fát vágni. A bükkfahasábokból lefűrészeltek megfelelő hosszúságú darabokat, ezekből ujjnyi vastagságú lapokat hasogattak, melyeket mindjárt ki is nagyoltak, és este úgy hozták be azokat nekünk a kabátjuk alatt. Hoztak még apró szegeket, meg a szemétből összeszedett szíj- vagy textilhulladékot, amiből a talpakra elöl felerősítettünk egy-egy pántot, és már kész volt a stílszerű lábbelink. Ezekben nagyszerűen megtanultunk járni, évekig nem kellett a cipőt elővennünk.

Ennek is azután egyszer csak vége lett, ugyanis a fatalpaknak, melyek rendkívül gazdaságosak voltak, mégis volt egy nagy hátrányuk: nagy lármát csaptak. Amikor az egyre szaporodó fatalppal egy-egy csoport rab lement a napi rövid sétára, majd onnan vissza, a lépcsőkön a sok koppanástól és csattogástól fülsiketítő zaj keletkezett, amelytől csak úgy visszhangzottak az összes folyosók. Emiatt aztán egy napon összeszedték és elkonfiskálták az összes fatalpakat, és mi szomorodott szívvel kellett megint elővegyük a féltve őrzött egyetlen cipőnket, de így is nyertünk velök egy pár évet. Akiknek a lábáról már teljesen lehullott a rongyos cipő vagy ruha, fehérnemű, azok azután megkapták az elhalálozott sorstársainknak különböző holmijait.

A fegyintézetnek volt szabó- és cipészműhelye, melyekben a bűnözők közül kiválogatott hozzáértők dolgoztak. Amikor aztán a politikai elítéltek idekoncentrálásával az azelőtti megszokott létszám a többszörösére emelkedett, az előbbeni műhelymunkások nem győzték már a legszükségesebb foltozásokat sem elvégezni. Ezért ekkor a politikai elítéltek közül is kiválogatták a szakmunkásokat és berendelték őket kisegítő munkára. Így került a cipészműhelybe egy Fábián nevű, Udvarhely megyéből való cipészmester. Mi őneki kellett átadjuk a szakadt lábbelinket, persze csak a legszükségesebb kisebb varrásokat, foltozásokat végezhette el; ami a legfontosabb lett volna, a talpalásra már nem kerülhetett sor, a politikai elítélteknek nem jutott a kiutalt talpbőrből. A mi derék Fábián barátunk azonban másképpen igen sokat segített a mi helyzetünkön, naponta összegyűjtötte a pékműhelyből meg a bűnözőktől az elhajigált turtoj-törmeléket. A bűnözők ugyanis nem értékelték nagyra ezeket a kukoricadarából készült cipócskákat, hiszen ők havonta kaphattak nyakló nélkül hazai kenyeret, nekünk pedig a turtoj is nagy jótétemény volt. Fábián vedrekkel hordta a sok törmeléket, amit mi – a három kertész – vettünk át tőle; ezt azután elosztottuk a leggyengébb bőrben levő sorstársaink között. Persze magunkról sem feledkeztünk meg.

Megjelent: Az emlékirat első teljes kiadása: Visszaemlékezéseim, Szépmíves, 2019. Sajtó alá rendezte: Kovács Attila Zoltán. Korábban csonka és hiányos kiadásban jelent meg az eredeti fotók és dokumentációk nélkül, erősen meghúzott szöveggel: Észak-Erdély kormánybiztosa voltam. Zrínyi, 1989. Az itt közölt részletek a teljes kiadásból származnak.

[1] Lukinich Imre: A bethleni gróf Bethlen család története. Bp. 1927. 177–315. old.

[2] Négy leányuk született: Bethlen Éva (1920–1980), 1940-től Szentkirályi Gyula (1912–1988) felesége, Bethlen Klára (1921–2019), 1941-től Martin Ferenc (1910–1990) felesége, Bethlen Ilona (1924–2003), aki 1943-ban unokafivéréhez, Bethlen Dánielhez (1917–1977), ifj. Bethlen Bálint (1887–1946) és Bánffy Marianna (1891–1966) fiához ment feleségül, Bethlen Ágnes (1928–?), aki 1948-ban Degenfeld-Schonburg Sándor Bélához ment feleségül.

[3] Az Országos Magyar Párt (röviden: OMP, románul: Partidul Național Maghiar, alapítás: 1922) a két világháború között működött politikai párt volt Romániában, mely a romániai magyarság egészét volt hivatott képviselni.

[4] Az első bécsi döntés 1938. november 2-án lezárta Magyarország és Csehszlovákia területi vitáját. Etnikailag tiszta magyar vagy magyar többségű területeket (84% magyar és 10% szlovák) csatoltak Magyarországhoz. 85 ezer szlovák került át a magyar oldalra és mintegy 67 ezer magyar maradt a szlovák oldalon. A békeidőben született első bécsi döntést az európai nagyhatalmak (Németország és Olaszország mellett Nagy-Britannia és Franciaország is) nemzetközi jogi érvényűnek ismerték el, csak a második világháború alatt változott meg az álláspontjuk. A második bécsi döntéssel (1940. augusztus 30.) Magyarország 43.492 négyzetkilométernyi területet kapott vissza, a Székelyfölddel. A visszacsatolt Észak-Erdélyben 1 344 000 magyar, 1 069 000 román és 47 000 német lakos élt. Dél-Erdélyben körülbelül 400 000 magyar maradt.

[5] Példának okáért a mezőségi Omboztelkén történt atrocitások és gyilkosságok érdemelnek említést (1940. szeptember), melyeket a 9. magyar hadtest parancsnoka hajtott végre az egykori Wass-birtokok határában.

[6] Ion Antonescu (1882–1946) katonatiszt, diktátor rendszere 1940 és 1944 között.

[7] Sztójay Döme (1883–1946) szerb származású magyar politikus, diplomata és katona. A német megszállás után felállított magyar bábkormány miniszterelnöke és külügyminiszter 1944. március 22. – 1944. augusztus 29. között. Háborús bűnösként kivégezték.

[8] Vitéz csíkszentsimonyi Lakatos Géza (1890–1967) m. kir. honvéd vezérezredes, 1944. augusztus 29. – október 16. között magyar miniszterelnök.

[9] 1976-ban fejezte be Kolozsváron, melyhez számtalan jegyzőkönyvet, dokumentumot, vallomást csatolt, ezekből bemutatunk párat a jelen kötetben is.

[10] Gróf Bethlen Béla: Visszaemlékezéseim. Sajtó alá rendezte Kovács Attila Zoltán, Szépmíves, 2019.

[11] Bethlen Béla, 1976, Kolozsvár: „1974. év késő őszén a budapesti könyvpiacon egy új könyv került forgalomba, amelyet a nagyközönség hamar felvásárolt. Ebben az új könyvben az írónő, Ember Mária részletesen felsorolja mindazon borzalmakat, kálváriajárást, amelyeket a magyarországi zsidóság 1935–45. években végig kellett, hogy szenvedjen, illetőleg amelyeknek nagy részben áldozatául esett. December derekán ismertette a könyv tartalmát az egyik nyugati rádió-leadó – kiemelve az én és egyik közvetlen munkatársam helytállását, amikor is fittyet hányva Hitler legfőbb parancsára, a leghatározottabban kijelentettük, hogy a zsidók deportálásában és kiirtásában semmi szerepet nem vállalunk, mert azt embertelennek tartjuk. A nyugati leadó ezt az esetet két napon keresztül, a nap különböző szakaszaiban többször is megismételte. Én ezeket az adásokat sajnos nem hallottam, de több helybeli ismerősöm lelkendezve számolt be nekem ezekről, és melegen gratulált ezért a határozott helytállásomért. A karácsonyi ünnepek alatt levelet kaptam egy budapesti hozzátartozómtól, és ebben idézi a könyv reám vonatkozó részét, amely a 177. oldalon így szól: ’Dr. Wessenmayer SS. Standortführer, a Nagynémet Birodalom követe és teljhatalmú megbízottja, a Magyarországon 1944. május 8-án a Birodalmi Belügyminisztériumba küldött táviratában ez áll: A kolozsvári bevetési parancsnokság jelenti, hogy Szolnok-Doboka vármegye főispánja és alispánja, Désett Bethlen Béla gróf és Schilling János dr. – az ottani körzetben folyamatban lévő zsidó akciót nem helyeslik, és betegszabadságot vettek ki. Bethlen gróf kijelentette, hogy nem kíván tömeggyilkos lenni, és inkább lemond. Követelni fogom Bethlen gróf és Schilling János leváltását.’ Eddig szól Weesenmayer távirati jelentése. Mondanom sem kell, hogy ezen a karácsonyi szent ünnepen ennek a levélnek, ennek az „angyalfiának” örvendtem meg a legjobban.”

[12] A népbírósági vizsgálat a Sztójay-kormány idején elkövetett románellenes cselekményeket kérték számon rajta. Miután kiderült, hogy 1944 márciusában Bethlen lemondott kormányzati funkciójáról, ejtették az ellen felhozott vádakat.

[13] 1946. május 20.

[14] A békeszerződésben rögzített jog szerint szabadon választhattak a magyar vagy román állampolgárság között.

[15] Gr. Mikes Árminné, gr. Bethlen Klementina (Tima) (1871–1954).

[16] Mikes Johanna (Hanna) (Budapest, 1911. december 12. – Washington, 2008. március 10.), 1. férj: Teleki Géza Pál (Budapest, 1911. november 27. – Mathias, West Virginia, USA, 1983. január 5.), 2. férj: Richard Worth Van Horne (1913–?).

[17] Teleki Géza Pál (Budapest, 1911. november 27. – Mathias, West Virginia, USA, 1983. január 5.) magyar geográfus-geológus, egyetemi tanár, politikus, olimpikon, cserkészvezető. Gróf Teleki Pál földrajztudós, miniszterelnök fia.

[18] Iuliu Maniu (1873–1953) jogász, politikus, Románia miniszterelnöke 1928 és 1930 között.

[19] Gróf Bánffy Miklós: Huszonöt év. III. fejezet., Szépmíves, 2018.

[20] Bányai László (Körösbánya, 1907. november 17. – Bukarest, 1981. június 3.) közíró, történész, antifasiszta ellenálló, nemzetgyűlési képviselő, 1970-től a Román Tudományos Akadémia levelező tagja.

[21] Csatári Dániel (Baratka, 1927. október 16. – Budapest, 2008. január) történész.

[22] Csatári Dániel: Forgószélben. Magyar–román viszony 1940–1945. Akadémiai kiadó, Budapest, 1969.

[23] Erdélyi Magyar Tanács: 1944. augusztus 29-én alakult Kolozsvárott, tagjai: Erdélyi Párt képviseletében gr. Teleki Béla, Vita Sándor és gr. Mikó Imre, illetve gr. Bánffy Miklós, Tamási Áron, Haynal Imre egyetemi tanár, Vásárhelyi János református és Józan Miklós unitárius püspök, Sándor Imre római katolikus püspöki helytartó, továbbá a szociáldemokraták és a kommunisták részéről Jordáky Miklós és Balogh Edgár.

[24] Veress Lajos, dálnoki (Sepsiszentgyörgy, 1889. október 4. – London, 1976. március 29.) m. kir. honvéd vezérezredes, hadtörténész.

[25] Boldog Iuliu Hossu (1885–1970) kolozsvár–szamosújvári püspök, 1918. december 1-én Gyulafehérváron ő olvasta föl az Erdély Romániához csatolásáról szóló kiáltványt.

[26] Radu Lecca: nincs ismeretünk róla.

[27] A cenzúrázott kiadásban (244–253. oldal) ide került több oldalnyi leírás a nagyenyedi időszakról, mely az eredeti gépirat szerint később következik.

[28] A cenzúrázott kiadásban jelöletlen húzás (254. oldal, 3. bekezdés).

[29] Szentkereszthegyi Kratochvil Károly (Kratochwill, Kratochvill) (Brünn, 1869. december 13. – 1946. szeptember 19.) magyar katonatiszt, a Székely Hadosztály parancsnoka.

[30] Turtoj; forrázott, megerjesztett kukoricalisztből készített, tepsiben laposra sütött málékenyér.

ERDÉLY100 – Berde Mária

Berde Mária író, költő, műfordító

(Kackó, 1889. február 5. – Kolozsvár, 1949. február 20)

„Valamit csinálni kellene…”

Berde Mária Julianna (Róth Jenőné) neve a két világháború közötti időszak erdélyi irodalmának jeles prózaírójaként maradt fenn, elsősorban a női témákat feszegető lélektani regényei alapján. Közéleti, kultúraszervező tevékenysége szerteágazó volt a kezdetektől fogva, mégis az utókor, ha egyáltalán emlékezik rá, az Erdélyi Helikonnal vívott küzdelmeit örökítette meg, melynek eredményeképpen 1933-ban „rivális” szervezetet alapított, az EMÍRt,^[1] mely formálisan ugyan a Helikonon belül maradt, mégis kiadóként^[2] külön szervezetként kell említeni. Berde Mária régi erdélyi értelmiségi család sarja, Berde Amál^[3] testvére; református lelkész édesapjuk a nagyenyedi teológia tanára volt. Nagyenyeden végezte a középiskolát, első verse 1906-ban jelent meg a Pesti Naplóban. A kolozsvári egyetemen tanult tovább, magyar–német nyelv és irodalomból doktorált, a Batsányi családra vonatkozó kutatásait Bécsben végezte a költő Baumberg Gabrielláról, Batsányi feleségéről. Huszonhárom éves korában már megjelenik első verseskötete, közben tanulmányi út gyanánt Európában és Németországban utazgat nyelvtanulás céljából. Az utazásból betegen indult haza, előtte tüdőbajjal kezelték Svájcban. Végül 1917-ben hazatér, és Nagyenyeden helyezkedik el, a Bethlen Kollégium tanára lesz. Ebben az időszakban kapcsolódik be az erdélyi irodalmi életbe, 1920-ban Marosvásárhelyre költözik. Írásait a Napkelet,^[4] a Zord idő^[5] és az Erdélyi Szemle^[6] közli, utóbbiakban szerkesztőként is dolgozik. Tagja lett mindkét fontos irodalmi fórumnak, úgymint az EIT^[7] és a KZST.^[8] Irodalmi érdeklődése a modernizmus felé nyit, társadalmi témák érdeklik elsősorban, mindez egyre inkább szembemegy a húszas évek történelmi deja-vu irányzatával. Üdvözli az Erdélyi Helikon felkéréseit is, írásai folyamatosan jelennek meg 1923-tól kezdve, majd amikor Kuncz Aladár felkérésére megírja a Vallani és vállalni cikkét (1929), melyben írói hivatáskérdéseket feszegetett a múlt és a jelen időszerűsége kapcsán, a korábban csak lappangó személyes és szakmai viták fellobbantak mind a helikoni íróközösség tagjai között, mind pedig a körön kívüli írók, újságírók, tenni akaró értelmiségiek között, és többek között a szervezeti kérdések is előkerültek, amikor az Erdélyi Szépmíves Céh monopóliuma is szóba került a romániai magyar kulturális életben.^[9] Kuncz halála után (1931) Berde Mária, az „ellenzéki” háttérbe szorult a helikoni közösségben, valamint az Erdélyi Helikonban is, készülő regényének kiadására (Szentségvivők) vonatkozóan elutasító választ kapott, így arról döntött, hogy elhagyja Marosvásárhelyt, írói elképzeléseit másutt és máshogy szeretné megvalósítani (legéretteb regényei a Helikon utáni években íródtak), hovatovább felmerült már az EMÍR gondolata is, mint új lehetőség a Helikonon kívül. Nagyváradra költözött, újra tanári állást vállalt, továbbá munkatársa lett a rövid életű Írás^[10] hetilapnak. Lankadatlanul dolgozik (Pillangó Rebeka története, Egy kicsi szolgáló) és szervezi az írói rendet, mely végül 1933-ban elindul Tabéry Géza hathatós segítségével. Az alapvetően tőkehiányos vállalkozás a Nyugattal közös kiadásokban gondolkodott, hiszen az önállóan megjelentetett köteteket gyakorlatilag a szerzők fizették ki. Ezek között nem egy Magyarországon látott napvilágot, több Aradon, illetőleg Nagyváradon, de ha mérleget vonnánk az EMÍR tevékenységéről, akkor az elsősorban a visszhangos irodalmi szemináriumaira szűkül le. Felolvasó- és előadóestjeikkel Erdély-szerte felléptek Nagyváradtól, Szatmártól Tordáig és Marosvásárhelyig, számos irodalombarátot szerezve mozgalmuknak, egyben megmutatva, hogy a helikoni körön kívül is van irodalmi élet Erdélyben, noha az arányok erősen az utóbbi felé dőltek. Tabéry utóbb, az ötvenes években inkább emlékezett rá holmi romantikus irodalmi csoportosulásra, semmint professzionális könyv- és lapkiadóra. Berde viszont hajthatatlan volt, már az indulást követő évben szakított a Helikonnal, és csak az EMÍRre koncentrált, valamint a regényírásra. A jelenből visszatekintve, ismerve műveit, talán ez volt a lehető legjobb megoldást, amit választhatott, hiszen 1934 és 1943 között tulajdonképpen megírta életművét: Szentségvivők, Tüzes kemence, Keresztjáróm szerelem, A hajnak emberei, hogy csak a legfontosabbakat említsük, de ne feledkezzünk el népmese összeállításáról, vallásos verseiről sem. A második világháború után újra megpróbált a modernizmus jegyében részt venni az (újjá)alakuló és -szerveződő irodalmi életben, 1949-ben Kolozsváron megalapítja a Dolgozó Nő című társadalmi-politikai, kulturális folyóiratot, amely jóval túlélte Berde Máriát: 1990-ig állt fenn.

Művei közül a Földindulás regényrészlete olvasható az alábbiakban, illetve a Szentségvivőkből kiragadott rész, amely az erdélyi írók feladatataival foglalkozik. Az előbbi mű a szerző egyik legnagyobb hatású műve, melyben egy család két generációjának történetén keresztül mutatja az erdélyi földbirtokosság pusztulását a román földreform körüli zavaros időkben, utóbbi pedig az erdélyi irodalom élet körképe, elsősorban a 20-as évek kulturális küzdelmeinek hű krónikája.

Kifejezetten politikai írása vagy történelmi reflexiójú megnyilvánulása nincs, eszméit, irodalmi elképzelésit, az erdélyi irodalom megújítására vonatkozó terveit regényeiben rejtette el.

Berde Mária főbb művei:

Az örök film, regény, Budapest, 1917

A tükör, Szegény kicsi Jula, Borzhistória, Marosvásárhely, 1920

Vízen hold, elbeszélések, Kolozsvár, 1924

Haláltánc, regény, Budapest, 1924

A szent szégyen, regény, Marosvásárhely, 1925

Enyedi történetek, elbeszélések, Marosvásárhely 1926

Földindulás, regény, Kolozsvár, 1930

Szentségvivők, regény, Nagyvárad, 1935

Tüzes kemence, regény, Budapest, 1936

Székely népmesék, Ágisz, Braşov, 1937

A gyémánt emberke. Székely népmesék, Királyhágómelléki Református Egyházkerület, Oradea, 1938

Istenes énekek. Vallásos versek gyűjteménye, Református Egyházkerület, Oradea-Nagyvárad, 1939

Az árva királyfi. Eredeti székely népmesék, Athenaeum, Bp., 1941

Keresztjáró szerelem, Athenaeum, Budapest, 1941

A hajnal emberei, regény, Budapest, 1943

Ha visszatérsz, regény; Központi, Budapest, 1943

Ajánlott irodalom:

Romániai magyar irodalmi lexikon, Főszerk. Balogh Edgár. Kriterion, Bukarest, 1981.

A magyar irodalom arcképcsarnoka, http://mek.oszk.hu/01100/01149/html/berde.htm (Lekérdezés: 2020. május 23.)

Molnár Szabolcs: Berde Mária. Monográfia; Bukarest, Kriterion, 1986

Források

1.

FÖLDINDULÁS

(Részlet)

Kolozsvár, 1930

Az embereket nem sajnálja, ha sírnak. Sírjanak. Minden keserűséget és kínt megérdemelnek. Még mindig futnak dolgaik után, esznek, isznak, alusznak, öltözködnek, nyerekednek. Nem látott senkit lefeküdni keresztül az országúton, hogy egy kocsi, nehéz állat, egy gép keresztül menjen rajta, s vágja ketté benne az élettel együtt a szenvedéseket.

Csak ilyen, csak ennyi az emberek bánata. Kihevernek mindent, belefogóznak az életbe, ahogy tudnak. Hát csinálják.

Tőle hurcolhatja magát Ila, mint madárijesztő, papucsban, hálóingre öltött köpenyegben, rendetlenül nyírt, soha össze nem tűzött hajával. S dobálhatja szerteszét az égő cigarettavégeket. Ha kigyúl a ház: gyúljon.

Klárát se bánja, hogy még többet vett a nyakába, mióta elküldték a szakácsnét s Bimbi maradt mindenesnek Marjukával. Miért is járna különbül, mint ahogy napestig hurbolja magát a házi tennivalókban: szőttes kötény a derekán, kitaposott régi cipő a lábán. Este meg – áthallja az irodából – a tanítóval számadásokat végez. Aki így bírja, az mégiscsak boldog, mert fából van.

Az anyja? Az apja? Nem hallgattak reá. Nem sajnálták őt. Hát most ő sem sajnál senkit. Csak szegény kicsi Évát. Sajnálja, hogy nem képes már tartani a gyermek kezét és azzá nevelni, akiben majd Gyulának öröme teljék. Nincs, nincs ereje többet a jóra!

De az állatok szenvedése az agyára megy. Nem lehetett elviselni már akkor sem, amikor az igásökrök nagy részét hajtották el, a Hers emberei. Mintha tudták volna, mire mennek a nyomorult állatok. Úgy bőgték végig a falut, mint temetésen a siratóasszonyok. De őszintébben, igazabbul, mert saját magukat gyászolták.

Most ezek a juhok, ezek a szerencsétlenek! Mért bégetnek éjszaka annyira, hogy esztenától idáig hallatszik a jajgatásuk?

Éjjelente elhatározza, hogy reggel kimegy hozzájuk. Megkérdi Vaszi bácsot, mivel gyötri úgy meg őket. Az ilyen pásztor megérdemli, hogy a mennykő belevágjon az esztenájába. Aki át tudja aludni az éjt a zokogó jószág mellett.

A nappalodás lármája elfogja fülétől a bégetést. És ilyenkor összehull a szándék, mint ő maga is hajnalig tartó virrasztás, megfeszült várakozás után. S elalszik, ha álom ez: fél öntudattal ürességben lebegni és érezni akkor is, hogy ezt az ürességet az ébredés percében a reménytelenség, aztán ismét lázas, rimánkodó esdeklés a fordulat után. Egyetlen hír, egyetlen jeladás legalább: hol van, mit csinál, mit tudna ma adni neki az ember, akiért még imádkozni, sóvárogni tud ezen a világon!

Az égés után sokáig le sem vetkőzött éjjelre. Szentül hitte, pár nap, pár hét és megérkezik. Napfényen, nyíltan, félelem nélkül, vagy ha éjjel: akkor is vígasszal, hittel, bizonyosságokkal. De nem jött. Híre sem jött!

A szeme elgyengült a sok sötétben való tartózkodástól. Sérti már a gyertyaláng is. De a füle egyre élesebb. Hát hallotta-e ő régebb, hogy mi történik a falon túl, a szomszéd szobákban? És most nemcsak Klára hangos számolása, de a suttogás, amit anyjukkal folytat, de Ila lázas hánykódása is átüt a füléig. Néha még az istállóból is felér s a kert tetejéről is, alászáll hozzá a hang. És a hegyen túlról, az esztenától az a szörnyű bégetés!

Júniusban, amikor zsíros és édes a kivirágzott fű, amikor az állatok úgy alusznak a jóllakástól, mint a kövek: súlyosan, mozdulatlanul, boldogan, hányszor nézte ő azt, esti csatangolásain! És most egyre üvöltenek, bolond táncot járnak.

Nem, nem fogja holnap elaludni a reggeli órákat. Inkább fennvirraszt odáig. És megtanítja a bácsot, a gazembert. Biztosan lekaszálja, ellopja, eladja a füvet. Az istentől elrugaszkodott!

… Hihetetlen, milyen ereje van a napfénynek, mióta csak szobából nézte, meghúszszorozódott. Szüntelen fakad fel a könny a szemében. Be kell hunynia, amíg a tetőt kimássza és a gyümölcsösbe, árnyékba ér. Bántja, izgatja, sebzi az egész zengő, dagadó nyárelő.

Lentről a kert aljából hallja Bimbit, amint Klára ablakán beszól, érzi, bár messze a háta mögött van, hogy feléje mutogat. Mindenki rá les, utána kémel. Hát mi van ebben akkora csuda, hogy ő sétára megy? Már kisajátították maguknak a világot, már halottnak tartják őt, akinek kriptában van a helye. S ezért merednek rá ijedt bámészkodással, mint a kísértetre!

Amit nem hall, azt megérzi. Klára nem követi. Klára most anyjával sugdos felőle. Bimbi a bejáró Mosó Rebivel. Még Marjuka is megijed tőle és beleszalad a tyúkházba.

Ki ez a kisasszony – kérdi a faluban egy tátos háromesztendős az anyjától.

Már sokan vannak, akik nem is tudnak róla…

És ő megy, most már azért is. Csak azon ámul, botránkozik, hogy ezek a lelketlen lelkek mind nem hederítenek a borzasztó bégetésre. A fiatal asszonynépség gyomlál, kemencét hevít, az öregje kapuküszöbön varrogat. Gyermekek fésűn és falevelen sípolnak, kutyával, macskával hancúroznak, báránypedgyessel célozgatnak. Aki feláll, s köszön neki, aztán folyton utánanéz.

Soha életében nem volt ilyen könnyű, kimászni a határbeli dombokat. Semmi súlyát nem érzi a testének. Az élen majdnem fél, hogy elrepül. Csak haragja, szánalma és megvetése tartja még a földhöz kötve. És a vakremény, mely megrohanja, néha s felgyújtja pillanatokra.

Túl a falun a Vasláb következik. Sötétzöld, haragos, rózsaszíntarajos prém szegi be a szélét. Itt-ott belekaszáltak. Az arankáért tehették, hogy elpusztuljon a növény, ahol már beteg. Hogy bele ne kerüljön a mag közé a gonosz csira. De miért négyszögenkint? Otrombán, akácfadorongokkal kiszúrt táblákban?

Minden más… az egész határ más, mint ahogy ő emlékezik. Arasznyiak a búzaföldek! És tele-tele pipaccsal, szarkalábbal, margarétával. Nemigen gyomlálták őket. A kukoricásokban töltögetnek. Sárga, kurta szárak, inkább csalamádék. Lekaszálni, takarmánynak valók. S a kapálók is: idegennek tartják már. Jól megmérik szemmel, és mégsem köszönnek.

És nő a bőgés. Olyan, mint a kórus, ütemre megy. Hát bőg így az állat, amikor legel? Régebb a földek voltak komolyak, s a bárányok vidámak. Most amazok cifrálkodnak s a szegény állatok –

De hiszen nincsenek is legelőn. Oda vannak beszorítva a fonott akolba! Vaszi bács beszökött a faluba –, egyéb mi lehet? Az a baj, hogy nem lát tisztán. Át kell vágnia a lóherésen, hogy közelebbről megnézze. Suhog, süpped alatta, lábikráit veri a kivirágzott áldás. Fodros, csokros ágat szakít magának belőle, meg is szagolja. Édesfűszerű, altató illat! Balán, a gutaütött vén eb messziről morog, s a fiai éppen megrohannák. Ezek sem ismerik már, de aztán mégis reácsodálkoznak. Valaki szólítja őket. Ott ül a bács az esztena padkáján, bocskorán fűzögeti vissza a kereken megbomlott szíjazást.

• De Vaszi bá, az Istenre! Tegye, félre azt a lábbelit s terelje ki a jószágot a legelőre.
• Aj, lelkem kisasszankám – néz fel rá az öreg szomorú kedvben. – Vaj tám nem is tudja, hogy áll ez a világ?
• Azt tudom, hogy keed gonosz egy pásztorféle. Rakatja a szegény állatokat, még aludni sem tudok tőlök!

Befagy a szidalom. Az akol felé rántódik. Sovány orr fúródott át a korhadó rőzsekerítésen, s egy szúrós nyelv, száraz száj kitépte kezéből a virágzó lóherét. Sok-sok fej szorul most együvé, dúlják a rothadó gallyakat, s a bőgés egybe robban fel, mint hirtelen kitörő segélykérés:

• Irgalmazz nekünk!

Micsoda állatok! Üresen lötyög a horpaszuk. Izzadtan nyúlik le a gyapjuk. A szemükbe, jámbor, oktalan szemükbe valami riasztó tudomány költözött. Tudják, hogy éhesek, szomjasok, és hogy hasztalan könyörögnek hiába –

S azok az anyjuk felé nyomakodó bárányfejek, ahogy mohón utána vetik magukat az üres kesztyűként lógó szálukból kileffent tőgyeknek.

Kisasszan drága, még a vizet is viderben hordtam ide nékiek, mer’ kereken egy tapodat fődet, s bár egyetlen ösvényt sem hattak meg nekünk a foglalók. Itatóra se vihetem őket. Nem hogy legelőre. Csak már el tudná adni a tekintetes’ tanító úr! Én vótam Boszniába’ s láttam embert éhen halni, de ez keservesebb, mer’ az állat vétek nélkül való. Mindenki örvend, ha szabadul tőlle. Amikor nincs hová s mire kihajtani. Sze’ nekem csak kedvesek, ötvenhárom esztendeje én fogtam minden ivadékjakat, de inkább máshol tudjam jó helyt őket, mint hogy lássam, miképp fordulnak fel. Na ne, Mióra, falj egyet –

Felemeli, Etelka kezéből kihullott leharapott fejű lóhereszárat s odanyújtja egyik sovány barikának.

• Hát honnan… mit ad enniök?
• Egy kicsi szénát, kórét kevergetek a burjánnal, amit összeszedegetek a csűröskertben. Mer’ azt nincs, aki tapossa. S a kazlak helyén is kiserkedt rajta a ződ. Porcsfű, igaz, de ha jobb nem akad –

Homályosan, valami feltetszik a leányban. Amikor a kert tetejéből visszanézett, mintha átsütött volna a napfény a törökbúzás kasok lécezetén… És csakugyan, nem látta a kazlak békésen terpedő ormóit. Pedig milyen jó a kazlak árnyékában!

Feljebb vonja fájó szemhéjait – úgy mered a vénemberre.

• Mi van a legelőkkel?
• Ki vagyunk cövekelve azok is, „illetmény”-nek, ami nem lett községi belőllek. Csak azért se tűrik rajta az uraságét, hogy éppeg az övé vót. Kiválogattam a mérges lapikat a burjánból, mer’ azt is felfalták szeginyek az éhségtől. A java még annak is a lovakhoz megy jászolba. Már a kettőnek, aki maradt kocsilovakul.

A leány nem szól többet. Beleáll itt, a jajgató állatokkal szemben a bizonyosság, hogy most már történnie kell valaminek. Az emberek jajjai nem hatottak az égig, mert az emberek megérdemlik sorsukat. De az állat – hogy mondta Vaszi bá? Vétek nélkül való. Aki őket kínozza, ítéli sorvadásra, meg kell, hogy lakoljon. Ti jóra tűrtök, ti jól imádkoztok, siránkozó juhok, báránykák!

Nem talál benne semmit, hogy a bács lesi őt úgy szemhéj alól. Csorog a könnye az erős naptűzéstől, le nem törli, hanem behajol a rozzant karámkerítésen, kitárja elaszott karját az állatok felett és felkiált:

• Imádkozzatok! Imádkozzatok! Titeket még meghall az Isten!

Aztán vissza, a térdig érő herében. Nem fog zúgolódni többet, ha az állatok jajgatnak.

Az utcán – lám kicsődült a falu csudalátni. Itt is, ott is álligálnak a kapuban. Híre futamodott, hogy elhagyta búvókáját a remetekisasszony. És mi, nem száll a füléig elhaladtában! Egészen tisztán, pedig suttognak, és azt is csak a háta megett. Egy tésztáskezű menyecske azt mondja egy szoptatónak:

• Vesztit érzi, mert az ilyen akkor fészkelődik, költözgél.

Ostoba babonaság. Amikor ő éppen egyébnek a közeledtére vár. Megváltódásra. Ó, hogy fogja akkor kihajtani a juhokat! Leghamarább az érre, a halk, boldog lassúsággal lépegető kispatakra. Fürödjék le a csúf port, izzadságot. S aztán: a herére egyenest. A sok rózsaszínű csillagra. Legeljenek csillagokat.

• Én ott fogok járni veletek a csillagok között. Addig – éhezünk. Én is éhezem veletek.

Így beszélt magában és közben haladt hazafelé. Mégis, meg kell állania a kertajtóban. Az ember éri be, akivel egyedül váltott még rendszeresen néhány szót több, mint esztendő óta. Sofron bá, a postakihordó. Amikor annakidején a Kutas János lapja érkezett, megkérte volt, hogy leveleit többé ki ne adja az udvarbíró kezébe. Keresse meg őt, csúsztassa be az ablakspalettán, szívesen megajándékozza a külön fáradságért.

… A télen, amikor itthon járt, azt ígérte, hogy a tavasz nem múlik el jötte nélkül. Aztán ég csak nem is üzent, a tűz után sem. Ó, Istenem!

És most, ameddig a kertajtóban áll, hűvös borzongás futja meg, hátha azért hallgat, mert a család mégis kinyomozta, a lelkéhez fért és rábírta, hogy kerülje el szülőföldjét, és őt is –

Elszorult benne a szív, szaggatottan vette a lélegzetet, mint sírás előtt. De hát, ki ismeri Gyulát kint az igazi s bent a felvett nevein? Ki tudja róla, hogy csak egy Prágában tanuló barátján át lehet hozzája férni? Nem, ezt senki még csak nem is sejtheti!

Sofron bá örvendett a megszólításnak, nem kell beereszkednie az udvarba, kurtul az útja, ha átadja az egész postát a kisasszonynak. Újságok vannak mindössze.

Mi köze neki az újságokhoz? De már tovább köszönt az öreg és otthagyta nála a lapokat. Mindegy. Nem szívesen, de úgy elmentében csak leteszi a tornác párkányára.

Egész biztos, hogy letiltották Gyulát az írástól, a hazajöveteltől. Ezt tisztáznia kell, nekimegy Klárának, hogy gyáva agyrémek miatt ilyen gyötrelmet szerzett neki.

Indult is, forróan keserű szándékban, de a szokatlan séta elgyengítette, szinte összehullott a nyírfák alatt. Odatámasztotta fejét egy fehérbőrű, sima törzshöz, szemét behunyta, mert a nézés jobban fárasztotta. Később, amikor kipárolgott belőle az úton belégyűlt napfény, elnézte a melléje esett újságokat. Gyula arra tanította, hogy ne higgyen nekik. Hazudnak, kertelnek, lapulnak – hogy is lehet mind átolvasni őket!

Ott hevertek félóránál hosszabb ideig körülötte, de fel nem lapozta egyiket sem. Hírt ő csak gyuláról és gyula útján várt a világ sorjáról.

De éjjel, ahogy ismét felverték a csendet a zokogva könyörgő juhok –, soha még így nem szólt a litániájok – a mennyezetre meredt. Milyen szép, halvány jelek íródnak a beszivárgó csillagfényekkel, milyen jót tesznek a szemnek a nap szúró sugarai után. És jól, ezerszer jobban lehet látni a sötétben – most, igen, a káprázat nélküli, tiszta éjszakában – íme, csak elébe villan egy nyomtatott sor, amit pedig tudta szerint ki nem betűzött az újságokból.

„Halál a kukoricásban.”

Növekvő, szétterpedő fekete írással rajzolódik feje fölé a szobamennyezetre. Mint ezüst pókhálók csillámlanak meg a betűkön a csillagok fényszálai.

Csendesen, némán kémlelt a felírásba. Miért sajgatja meg szokatlanul a szívét? Mindig voltak kifejezések életében –, mindig, ezerkilencszáztizenöt óta, amelyeket nem bírt sem hallani, sem felidézni. Borzasztó erejük van a szavaknak… Most is egy szó vett hatalmat rajta: „kukoricás”.

Mint buborék a víz alól, merül fel lelkén egy emlék nyomában, s nem pattan szét, inkább egyre jobban kikerekedik. Hogyan mutatta egyszer Gyula eldurvult tenyerét, olyan volt, mint mezítlábas ember talpa. Akkor, eleinte, amikor útlevél nélkül járt be, és négykézláb mászott hosszú kilométereket a vetésekben.

„De a június jó, akkorra megnőnek a kukoricások. Attól kezdve ember-módra jöhetek. Mikor törökbúza földre érkezem, mindig mondok egy áldást arra, aki veti –”

Így mondta, igen. Szórul-szóra őrzi a lelkében. Azóta szent neki az a szó, az a növény. S most:

„Halál a kukoricásban.”

Ki tudja, talán olyan lelte benne végét, aki békésen kapálgatta. Aki talán éppen Gyula útjának munkált. Megszállta a vágy, tudni, ki a halott.

Reggel elkéri a tegnapi lapokat. Éva összekeresi neki.

• Irgalom… irgalom – zeng a juhok kórusa egész éjszakán keresztül.

Lassan, lassan forog tova az ég, a reggel felé.

• Füvet szedek nekik az utak széléről. Keveset, böjtöset… s aztán kikeresem a nevét, és imádkozni fogok érette, aki meghalt a kukoricásban. Ez lesz a mai napom.

… Milyen nehéz az újságban valamit megtalálni. Nagy-nagy betűkre emlékszik. Nincs sehol a harsogó címek között.

Űződik, kimegy a kertbe. Ott veszi apróra az összes lapokat. Valamelyiknek a hátán, rövid napihírben rábukkan végre. Csak egyes szók szöknek a szemébe, de azok vérig találnak, mint pattanó serét.

Két diák… határátlépés…Útlevélvizsgálat… a fényképek utólag beragasztva… motozás. Mikor a vonat kukoricáshoz ért… a folyosó ajtaját feltépve – egyiknek sikerült a közös irattáskával…a másik a távírópóznának vágódott… vonszolta még magát. Az útlevelek Alvinczi József és Kutas János névre… Utóbbi…

Csak legyecskék, szúnyogok, ha zizzentek, egyébként roppant csendesség állott a földön. Hangtalanul, mégis megindult most Etelka alatt is a föld. Mindez óráig, egyetlen egy személyre tette föl életét. Hasadozott, omlott, elzuhant most alatta, előtte minden. Ha az, az egyetlenegy nem tér meg már soha, akkor neki nem is jön senki többet. Sötét hullámok törik át a szemhatárt és végigöntik, alányomják a tájakat örökös fekete vizek alá.

Amíg Gyula élt, hinni is lehetett. Most már csak a teljes halál közeledhetik; ami megmarad az életből, az nem élet, halottak álmodása. A megváltódás sem kellene nélküle.

• Irgalom… irgalom…

Nem könyörögnek, búcsúztatót bőgnek a múmiává aszott juhok. Soha, soha le nem harapják azt, az örömfüvet, amit nekik szánt. Hanem hát had egyék le gyászból. Áldomás nem lesz, de tor.

Felnyúlt, feketén, lepusztultan. Kísértetnek, mindent szabad! És szabad annak is, akinek semmi, semmi igazat nem adott az élet.

Tegnap csak majdnem repült, most igazán repült. Fel s le a dombokon. Tegnap érezte, hogy bámulják, ma úgy tetszett: nem látja senki, mint a levegőt.

Furcsa, hogy a bács mégis ráismert és fogadta is köszönését.

• Menjen be Vaszi bá az udvarba. Számadásra várják. Én itt maradok a juhokkal.

Megleste, amíg az öreg lebukik, túl a dombon. Akkor benyomta az akol vesszőajtaját. Egymás hátára torlódtak fel a szabadjukat érző állatok. Amelyik kicsúszhatott a karámból, az, bele a vasláb heretáblájába! Hersent foguk alatt a duzzadó, virágteljes harapnivaló. Jaj, ettek, kergülten, tébolyodottan. Percek alatt felpuffadt a horpaszuk. Talán bele is pusztulnak a mohóságukba. Legjobb sors volna nekik.

• Ne bőgjetek többet, ne imádkozzatok. Ne szólítsatok senkit irgalomnak. Nincs irgalom. Csak annyi, amennyit én adok nektek. De ott fent –

Megrázta öklét.

… Aha, a bács a botjával… nem ment be az udvarba. A dombtető megöl leskelődött. Hát most már terelheti őket vissza… vígan voltak, jóllaktak!

Megindult lassan, magyarázkodás nélkül a falunak a nagyúton. Nem tartozik senkinek számadással. Ha mit tesz, egyedül teszi, testvér nélkül, Isten nélkül immár.

A sütőház előtt Kirlán áll. Habzik a szája a rút beszédtől. Úgy ordít az ő anyjának! Hadonász az arca előtt. Hát nem tudja ez, az istentelen, hogy ma harmadnapja földelték el valahol a ház kicsi gazdáját? Be csúf, be gonosz, be cigány!

• A lóherét… a lóherémet… legelték… legeltette. Ha bolond, tartsák kötve!

Anyja tántorog, hátrál a frecskelő szavaktól.

Hát majd felel ő helyette. Elibe áll, eltakarja szavával is.

• S ha leették, a miénket ették! Szédültek és a nyáluk száraz volt már, mint a cérna! Hogy a tied az a föld? Azt nem tudom, de a lóherét az én apám vetette! A tied az, ami a te kezed alól kel ki. Legelő s disznótövis volt itt minden talpalat, ameddig nem tettük rá a kezünket. Én megmondhatom, én már mindent… megmondhatok!

A cigány hátrált. Isten ne hagyj el, ennek az esze már elment a másvilágra, nem jó, ha onnan küld le valami átkot, igézetet. Mert ez már igazán mondhat akármit: nem veri meg se törvény, se Ég.

Mint kutya iszkolt kifelé. Fal mellett, lesunyt fejjel.

Több szót senki nem vett Etelkától. Még felment a szobájába, le is vetkőzött, lefeküdt magától. Arca a kép felé fordult, amely ott függött életnagyságban a fiókos szekrény felett. Mindig azt nézte, néha mosolygott reá, mintha élő állana előtte.

• Vérszegénység… tökéletes legyöngülés… az életerők teljes felőrlése –, különben ép, csak a bánat roppantotta össze.

Így beszélt a városból hozott orvos háromnapos letargiája alatt. Az utolsó délelőttön Amália úrvacsorát ajánlott fel neki. A szertartást Derzsi pap végezte, mögötte Dáné tartotta a kelyhet és a kenyeret. Gyertya égett az ágy fejénél: a ház tisztelte Etelka szokását, hogy napfényt évek óta nem bocsátott be szobájába.

Kifehéredett koponyához hasonlított a haldokló a sárga világításban. Szeme elnyúlva bámult ki a beszakadt üregekből: látnia kellett a papot, a tanítót, sőt a háttérben meghúzódott családtagokat is, de túlnézett rajtuk, és olyan beérhetetlennek tűnt, mint a hír nélkül, nyom nélkül eltávozottak.

De csak akkor fagytak el a szívek valóban körülötte, amikor ajkáról elfogadatlanul pergett le a kenyér – morzsányi volt pedig – s az olaj-sárga, illatos bor kicsorgott ajaka közül, végig az arcán, a párnán, eláztatva nyakig gombolt, sima fehér ingét. Egyetlen izma nem rándult, csak a homlokára szívódott ki apró, sűrű gyöngyökben a hidegverejték.

Fadarabra, ha erőltetnék, arról peregne így le a kegyelmi ajándék.

Alig volt átmenet élete és halála között. A lepke nagyobb zajjal rebben fel, mint ahogy Etelka vált meg a földtől.

2.

SZENTSÉGVIVŐK

(Részlet)

Nagyvárad, 1934

„Tudatjuk azokkal, akiket illet – olvasókkal és írókkal –, hogy ez év szeptember havának tizenötödikén félhavonként megjelenő irodalmi, tudományos és politikai szemlét indítunk.

Alkalmas-e ilyen vállalkozásra a mi időnk és a mi helyzetünk? A siker kilátásával indulhatunk-e vidéki városban egyáltalán? Nyújthatjuk-e az írónak azt a közönséget, amelyre joggal számot tarthat? Feltettük magunknak mindezeket a kérdéseket, és meg is válaszoltuk: a lap indítását határoztuk el.

Akarjuk, hogy a közönség várakozással tekintsen, és nem bánjuk, ha kétkedő várakozással tekint vállalkozásunk elé. Szigorú mértékkel, ha mér – örömmel látjuk… Csak megbecsülést kérünk, tiszteletben tartását az intenciónak, egy biztató pillantást a munkába menőnek!”

…Azok, akikhez e sorok intéződtek, elcsodálkozva torpantak meg a kirakatok előtt. Miféle papírdarab ez, amelyen csak magyar a szöveg?

Korlát Kálmán megállott a többi megállóval, de nem az ívet, hanem az arcokat olvasta. Igen keserű szívvel tapasztalta, hogy némelyeknek türelmük sem telt végigfutni az egész oldalt.

– Utcanép – gondolta, és tovament a máris forró kora délelőttben a Gombos és Goldstein papírüzletéig.

– Egy széket kérek, kisasszony, és a külföldi folyóiratokat.

Leült egy könyvvel rakott asztal mögé – az írógép is jól fedezte –, és lapozni kezdett az Illustrationban. Franciául csak a legközönségesebb írásokat tudta, de nem oda figyelt, amivel foglalkozott. Az ajtóra nézegetett és a körmét rágcsálta.

Holt évad volt. Csak néha tévedt be valaki képes-levelezőlapért, krepp-papírért – könyvet nem is kért senki.

Ahogy nőtt a feszültsége, egy régi helyzete ötlött fel benne. Mikor az első páciensre várakozott… Mezőszenttamáson, az agyaggödörben épült, falunál unalmasabb nagyközségben, ahol a pletyka volt az egyetlen, amit forgalomnak lehetett nevezni. A parasztok inkább a bábához mentek, leginkább pedig a faluvégi ráolvasó asszonyokhoz. – Hosszú, néma küzdelem folyt közte és a közönség között. Sehogy sem tudott zöldágra vergődni, míg aztán a bevonulás megváltotta a dicstelen megfutamodás szándékától.

Autó állott meg az üzlet előtt. Erős parfümfelhő hozta, mint drága légkörben a szürke selyem porköpenyes, igen alacsony, gömbölykés úrhölgyet, akinek jelenségéhez valami fürgeség talált volna, de aki ehelyett kimért volt és méltóságteli. Sőt, feltűnt rajta valami: az arcszín virító volta, a szemhéjak kékje, a szemöldívek éles vonala, sötétje.

A pénzes vevő sugározta villanyáram mozgásba hozta az álmos ütletet. A pezsgőgyárosné divatlapokat kért, angolokat csakis, az őszi szezonra. Nem kérdezte az árakat, összerakott magának nehányat, és letett egy ezerkoronást.  

A boltos óvatosan Korlátra tekintett, mintha ellene készülne valamit elkövetni.

– Ha megengedi őnagysága, figyelmébe ajánlom a kis ívet – és elibe tolta a Virrasztó előfizetési felhívását.

Az asszony kellemetlen arcot csinált. Mint akit váratlan támadás ért.

– Mi ez?

– Ha parancsolja, felolvasom.

– Nincs nekem időm arra, valami jótékonyság?

– Magyar nyelvű folyóirat megindításáról van szó, mindössze nyolcvan korona egy évre!

Az asszony most valóban megsértődött.

– Amit nem ismerek, arra nem adhatok előre pénzt! – Á, megjött az Illustration? – pillantott a Korlát előtt fekvő lapra. – Már inkább erre szánom a nyolcvan koronámat.

Gombos úr észrevette, hogyan harapdálja Korlát ajkait, mialatt elvették orra elől az újságot.

– So etwas! – mormogta, mikor a vevő kiment. – Látta, doktor úr?

A szerkesztő felugrott.

– Kikérem magamnak, Gombos úr, hogy ajánlgassa a rövümet! Megértette? Elviszem innen az íveket, a nyomtatást, ha még egyszer megteszi!

– Bocsánat… én soha többet, de látta? Nem látta?

– Persze hogy láttam! Egész bornírtságát, a hamis előkelőség attitűdjeit!

– A festéket is? – súgta, hogy a kisasszony ne hallja.

– Mit akar? A kultúra ragad.

Kezébe vette a beharangozót, átolvasta újra. Milyen elszánással is fogalmazta! Mennyire érezte, hogy ilyen szép, komoly, cseppet sem tolakodó igéknek nem lehet majd ellenállani! – Nagyon beborult körülötte. Az ívek az este óta voltak kifüggesztve, és egyetlen lélek nem érdeklődött mindeddig. Igazán, senkinek sem kell itt a magyar betű?

Fél egyre járt, majdnem záró időre. Félszeg, bizonytalan korú leány lépett az üzletbe. Delén ruhája a sok mosásban elvesztette már üde színeit, és ez talált is fakó arcához, hajához, fénytelenre viselt lakkcipőjéhez. Az ilyenek egy-egy tollszemet vagy olcsó levélpapírt, ha vesznek. Csakugyan tollat kért, de nyújtotta a válogatást, tétován körülnézett, és szinte szégyenkezve bátorkodott elő a kérdéssel:

– Kérem szépen, itt lehet… előfizetni a Virrasztóra?

– Talán óhajtja nagysád az ívet?

– Igen, kérem, de – elsápadt – csak egy negyedévre, ha lehet ilyen rövid időre.

Gombos Korláthoz fordult. A szerkesztő kíváncsian tanulmányozta a leányt, de bármilyen szegényes is volt az, nem merte megsérteni avval, hogy felajánlja neki ingyen a lapot. Pedig szerette volna.

– Tessék feliratkozni, ön a első előfizető, kisasszonyom!

A leány fogta a tollat, amit éppen most vásárolt.

„Péter Sarolta, pénztárosnő, Verzár gombüzlet, Szent István utca 12.” Aztán kivette régimódi erszényét a ridikülből, és egy rongyos húszkoronás bankjegyet tett le a pultra. – Amikor eltávozott, Korlát utánakapott a szomorú kis pénznek.

– Elteszem, hátha egyszer bemutathatom a magyarságnak, ez volt az első áldozat Erdély szellemi életének oltárára. Mondja, mi fizetése lehet egy ilyen pénztárosnőnek?

– Százötven koronája, ha lesz havonta.

 *

A kéziratok felgyűltek a szerkesztő asztalán, és nem tudott velük mit kezdeni. Egészen különös kínszenvedés, tehetetlenség gyötörte, amelyről még csak szólni sem szólhatott senkinek.

A maga írásainál rendkívül élesen látta a hibákat, erényeket. A másénál gyakorta mintha befognák hátulról a szemét. Sem türelme, sem biztos szimata, amely azonnal rátapint a jó munkára, megérezve a tehetség sajátos ízét, zamatát, mint a jó borkóstoló az italét. Társszerkesztő kellene, de amikor ő nem akar, nem is tartja elviselhetőnek az osztozkodást bárkivel is! Még az ideiglenes szerkesztőbizottsággal is koloncot vett a nyakába. Egyképpen irtózott Krammer tanári bölcsességétől és Ajton hűvös meggondolatlanságától, melyen kiábrándultság is sötétedett.

Az idegen írások azonban szemébe kacagtak: te vagy a fordított bíró, csak a magad ügyében tudsz igazságot tenni – s ha legalább az urak azt küldték volna, amit várni lehetett tőlük. De egyikük-másikuk talán úgy vélte, itt az idő, hogy elárulja igazi, titkolt mivoltát, rejtett irodalmi céljait. – Mit csináljon ő ezekkel az írásművekkel, melyekről még szerzőik eddigi munkairánya sem nyújt semmi biztosítékot?

És persze, mégis hozzá kellet fanyalodni az olvasáshoz. Szinte nyögött az ízetlen, nehézkes botorkálásban, amíg kézirattól kéziratig vergődött…

Szokatlan forróság nyomta a kis dolgozószobát amúgy is. Törölgette a homlokát, új és új szivarra gyújtott, lassan kék kábulatba fúlt körülötte a világ. – Hirtelen hangokat hallott a tornácon, egy idegent és egy unalomig megszokottat.

– Az uramat? Miféle ügyben?

Kiérezte a hanghordozásból a féltékenység éles mellékzöngéit, és pillanatra az jutott eszébe, hogy talán a kis Grün Böske jött el, ami roppant kellemetlenül érintette. Eszter ugyan most már nem rendezi vele a hajdani veszekedéseket, csak hallgat és mogorváskodik, de azt mégsem lehet kívánni tőle, hogy fel ne háborodjék, ha éppen szemtől szemben áll vetélytársnőivel.

Mit felelt a fiatal leány, azt nem lehetett hallani. De az asszony bár ridegen, utat engedett neki.

– Tessék bemenni.

Mintha piros lángnyelv siklott volna be az ajtón. A világosból homályba érve, tétovázni látszott pár pillanatokig, aztán szinte tapogatózva, mégis hirtelenül, odatalált Korlátig. Forró támadás, attak, úgy tetszett a férfinak. Közel volt hozzá, hogy átkarolja.

A leány odadobta a nevét:

– Tóth Pálma.

És egyszerre realizálódni kezdett: félrehajló feje imént még kacér virághoz tette hasonlóvá, de most feltűnt, hogy bal szemének ferde pillantása kényszeríti e tartásra, és hogy lépteinek imbolygó bizonytalansága rendkívüli rövidlátásából ered. Mindez lehűtötte Korlátot, különben sem szerette az ilyen majdnem betegesen sugár nőket.

A leány körülnézett a szobában, és felkiáltott:

– Nem is gondolja, hogyan siettem én ide! A háromkirályok álmos csigák lehettek hozzám képest!... Ha ezt a püspök úr hallaná! – Megrázta a fejét és nevetett.

– Kérem, nem óhajt leülni?

– Ki nem állhatom az ülést. A vonaton olyan balsors kísért, ülőhelyet kaptam, és beszorítottak az ablakhoz. Majd megbolondultam, egy tapodtat sem lehetett kijutni a zsúfoltságban a folyosóra.

Mélyet lélegzetet, láthatóan lankasztotta a zárt, füstterhes, forró levegő.

– Egyenest Üvegcsűrről jövök. Félbehagytam a nyaralásomat. Én, aki csak a szabadban élek, mihelyt az iskolától szabadulhatok. Képzelje el, tegnap bemegy egy paraszt a faluból Hévízre. Megkérem, hozzon nekem egy darab vajat, mert csak az ilyesmikből élek nyáron át. Estefelé megjön Áron bá, éppen a padkán ültem az öreg Rebi nénivel, akinek az első házát lakom, bontom a vajat, darab Hetiképbe van csavarva, s azon ráesik a szemem Krammer felhívására. Pakoltam és jöttem. Nem volt szekerem Hévízig. Egy mokány kis lóra ültem… fanyeregbe! De itt vagyok, és nekem ne merje azt mondani, hogy az első szám készen van, nyomás alatt!

– Miért, kisasszonyom, talán kegyed…

– Igen, én költőlány vagyok, és önnek csuda verseket hoztam, garmadával. Ha látta volna, hogy lovagoltam velük, keresztül a havasi legelőkön, a fenyveseken, hogy szavalgattam őket a napsugárban!

Korlát kételkedve pillantott a leány kis kézitárcájára.

– Itt vannak?

– Á, hova gondol? Kell is nekem írás! Én nótafa vagyok, mint a falusi lány, aki egész nap énekel.

Egy fejrándítással hátradobta előreiparkodó kurta haját, mely úgy keretezte arcát, mint a szfinxet merev keszkenője. – Megállott nyugtalan sétájában, finom, sovány, barna arcán víg áram futott át, és egyszerre kiragyogott belőle a vers:

Lobogó, piros kis ruhámban

Tánclépésben, szökellve jöttem,

Ujrázó kedvvel csókot dobtak

A fák mögöttem!

…Vers versre buggyant elő ajakán, csupa friss iramú, fiatalos lelkendezés. Az újra és újra támadó meglepődés borzongatóan cirógatta Korlátot. Szélvészlábú csikók, ha keresztülrobognak a tájon hirtelen, szinte hogy a földből kerekedvén… csillanva, napsütötten elzúgó tavaszi zápor, egyszerre feltündöklő kék-sárga-csillagfehér rakátajáték! –

Majdnem fájdalmas felrázatás volt neki, amikor végre elhallgatott ez a zengő, piros tünemény.

– Kisasszonyom – tárta felé karját –, adja nekem ezeket a verseket!

– Azért jöttem!

– Miért nem hozta el mindjárt a gyűjteményét?

– Az én gyűjteményem itt van!

A fejére ütött.

– De hát hogyan jussak én hozzájuk?

– Tessék leírni, majd tollba mondom őket. Mert én nem tudok egy helyt ülni, hogy írjak, és nem is látok valami jól. Sohse vetem papírra egyetlen versemet sem.

Korlát, aki a cikkíráson kívül minden firkálgatás unt, alázattal legörnyedt most az asztal mellé, és írt, csak írt, csakhogy alig bírta követni a diktálót. A leány rövidesen el is vesztette türelmét.

[1] Erdélyi Magyar Írói Rend: Az új írói tömörülést a Helikonon belüli eszmei válság hozta létre, többek között a Berde Máriát, Tabéry Gézát, Olosz Lajost és Bárd Oszkárt ért méltánytalanságok miatt. A megállapodáshoz csak Szombati-Szabó István, Károly Sándor, Bárd Oszkár és Molter Károly csatlakozott.

[2] Mindösszesen hat kötetet jelentett meg 1933 és 1937 között: Károly Sándor: Láng; Tabéry Géza: Októberi emberek; Berde Mária: Szentségvivők; Szombati-Szabó István: Hazajáró lélek; Berde Mária: Tüzes kemence; Tabéry Géza: Fekete ablak.

[3] Berde Amál, Dóczyné (Névváltozat: Amália) (Kackó, 1886. december 15. – Kolozsvár, 1976. december 12.) magyar festőművész, művészeti és néprajzi író

[4] 1920. szeptember 15. és 1922. május 1. között Kolozsváron megjelenő félhavi irodalmi és művészeti folyóirat.

[5] 1919 augusztusától 1920 júniusáig jelent meg kéthetente a Kemény Zsigmond Társaság folyóirataként. Szerkesztette Osvát Kálmán, Ziegler Károly, 1920-tól Hajdu István, Berde Mária. Előzményei az Erdélyi Figyelő (1879–80), Figyelő (1884), Marosvásárhelyi Füzetek (1896–97) voltak.

[6] Kolozsvári szépirodalmi folyóirat 1915 és 1944 között. Indulásakor, 1915–1916-ban Kolozsvári Szemle címmel jelent meg,1921 és 1924 között Szemle címmel jelent meg.

[7] Petelei István író kezdeményezésére 1888-ban alakult meg Kolozsváron, neve 1923-tól EMIT lett (Erdélyi Magyar Irodalmi Társaság), korábban lapot is megjelentetett (Erdélyi Lapok). A harmincas évektől báró Kemény János az elnöke. A társaság havi felolvasóesteket tartott, ismeretterjesztő és irodalmi köteteket jelentetett meg, illetve 1924 és 1929 kiadta az Erdélyi Irodalmi Szemlét.

[8] 1876-tól 1948-ig Marosvásárhelyen működő irodalmi társaság. Trianon után az erdélyi irodalom szinte valamennyi számottevő alkotója tagja volt a korábban Tolnai Lajos-alapította híres Társaságnak, amelyik eredetileg Kemény Zsigmond munkáinak felkutatására és kiadására jött létre. Elnöke szintén báró Kemény János volt (1928-tól).

[9] A vitákról részletesebben lásd Tóth Sándor: Vallani és vállalni, avagy vita az írók gyávaságáról: http://epa.oszk.hu/00400/00458/00414/pdf/Korunk_EPA00458_1971_12_1839-1845.pdf (Lekérdezés: 2020. május 23.).

[10] Huzella Ödön művészettörténész által indított nagyváradi irodalmi folyóirat. Első száma 1932. augusztus 28-án jelent meg, a második szám után megszűnt. A tiszavirág-életű lap az álművészet ellen hirdetett harcot, Benedek Marcell Magyar író 1932-ben címmel például az írók sorsának bizonytalanságát elemezte, és igen éles kritikát fogalmazott meg a kiadókkal szemben.

Wass Albert könyveinek kizárólagos kiadási jogát az Erdélyi Szalon Kft. szerezte meg 2019. április 1-el. A Wass Albert Művei sorozat 25 kötetben adja közre 2019 és 2023 között az író életművének legfontosabb köteteit. A nyitókötetek kiadatlan Wass-írások gyűjteményét jelenti, az első kötet, az Erdély magyar föld 1925 és 1945 közötti, lapokban megjelent versek, novellák, esszék és interjúk gyűjteménye, a második, a Kicsike lángok a magyar éjszakában 2019. október 1-én jelenik meg az 1964 és 1982 között írt publicisztikából.

2020-tól kezdve pedig félévenként három-háromkötet jelenik meg az alábbiak szerint:

Farkasverem – Csaba

Jönnek! – Adjátok vissza a hegyeimet

Mire a fák megnőnek – A kastély árnyékában

Kard és kasza I-II.

Voltam

Eliza háza

Tizenhárom almafa – Elvásik a veres csillag

A funtineli boszorkány I-III.

Átoksori kísértetek – Az Antikrisztus és a pásztorok

Igazságot Erdélynek

Az erdélyi magyar népművészet

Astor története

Népirtás Erdélyben – Üzenet haza

Egyedül a világ ellen – Magukrahagyottak

Valaki tévedett – Ember az országút szélén

Elvész a nyom

Halálos köd Holtember Partján – A sólyom hangja

Vérben és viharban – Hagyaték

Wass Albert novellái I–III. (összes novella 1925 és 1997 között)

Wass Albert Levelesládája

Magyar szemmel (teljes publicisztika 1945 és 1997 között)

Wass Albert angolul írt műveinek fordítója, Kovács Attila Zoltán valamennyi írást új fordításban készíti el a sorozat számára. Ezeknek jogaival kizárólagosan rendelkezik, vagyis a Kráter Kiadó által forgalmazott Wass fordítások jogellenesen vannak a piacon. Mivel a Kráter nem hajlandó "bemutatni" a fordításra vonatkozó nem létező szerződéseit, az ügy jogi úton folytatódik.

A Kráter Kiadónak nincs joga Wass Albert műveihez, sem a kiadásukhoz, sem pedig a forgalmazásukhoz, ahogy a Mentor Kiadó és a Dunalibri Kiadó sem rendelkezik érvényes kiadási joggal.

A jogi lépések folyamatban vannak a Kráterrel szemben is, amelyik nem hajlandó tudomásul venni a Wass-fiúk döntését, a Kráter kiadványai rövidesen lekerülnek a boltok polcairól, illetve tiltás alá kerül az Wass e-könyvek forgalmazása is, ahogy a krater.hu oldalon sem kereskedhetnek  Wass Albert műveivel.

Kovács Attila Zoltán

irodalomtörténész- ügyvezető igazgató

Erdélyi Szalon Kiadó

2000 Szentendre

Nap utca 22/E.

erdelyiszalon@gmail.com

www.erdelyiszalon.hu

www.erdelyiszalon.com

06 70 637 7773

06 26 950 968

XXX. ÉVFOLYAM 2019. 1. (759.) SZÁM – JANUÁR 10.

PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA

Úgy érzem, elértem valamit: egy huszonéves, magát tudósnak nevező hölgy, bizonyos Vastag Andrea, aki történetesen Raffay Ernő felesége, kritikátlan, ostoba, gyermeteg, kellően nárcisztikus-apakomplexusos hangnemben megtámadta a Kolozsvári Magyar Napok szervezőit, Szebeni Zsuzsát a Balassi Intézettől, engem mint kiadót, hogy volt képünk Csinszkáról és Szendreyről beszélgetést tartani Kolozsváron.

Húsz év alatt eljutottam oda, hogy a senki Vastag Andrea nehezményez valamit tőlem.

És Vastag Andreát kihagyták a Kolozsvári Magyar Napok programsorozatából..

Vastag Andrea, aki kutatás nélkül kutat, zugkiadóban könyvet ad ki, majd felháborodik, hogy egy-egy téma nem az övé.

Vastag Andrea egy frusztrált fruska, aki a zárt blogján írja marhaságait, cáfolatra sem érdemes, annyira beteg szegénykém: apakomplexusának figurája pedig a jezsuita Bangha Béla, ami nem rossz példakép, csak kár, hogy nem érti a teológust.

Vastag Andrea azt is nehezményezi, hogy  férjét kihagyták a KMN rendezvényeiről. Talán nem véletlen, jegyzem meg.

Vastag Andrea annyira borderline, hogy zokon vette a "sületlenség"-et tőlem.

Ez a szánalmas Vastag Andrea alkotónak tarja magát. Ments meg, Uram...

De álljanak itt a szavai a saját fertőjéről, a blogoldaláról, nem kell komment hozzá, annyira abszurd dráma az egész. Íme a tudatlanság birodalma és úrnője, őszerencsétlensége Vastag Andrea:

https://vastagandrea.blog.hu/

Őrületes agymenései kimerítik a hitelrontást is, ami késik, nem múlik.

Nekem, a KMN-nek és a PIM-nek írt szösszenete pedig:

https://vastagandrea.blog.hu/2018/11/11/valasz_kovacs_attila_zoltannak_a_petofi_irodalmi_muzeumnak_es_a_kolozsvari_magyar_napok_szervezoinek

Az ész legyen hozzá irgalmas.

És Apám ült legfelül. Nézd csak. A kolozsvári filharmónia tetején. Negyven éven keresztül fürkészte a kottatartóban elhajló hangjegyek fölött a közönséget. Az meg őt, hiszen a karmester sziluettjéből az üstdobos látszik szemtől-szemben. A vonósok oldalvást, a fúvosok ugyan szemben, de a hangszer takarásában. A timpanista meztelen, kezében a nádpálca a filcfej véggel. Ha lehámozod róla a négyzetformából szabott vastag borítást, aztán az alatta lévő vékonyabbat, akkor meglátod a szimfonikus dobverő lelkét: a parafát. A kör alakú, centis magas likacskarika közepén lyuk, benne a pálca, a találkozás peremén hullámzó, buboréksorra emlékeztető fehér ragasztócsík. Az aracset. Ma is emlékszem finoman émelyítő keserédes illatára, ami betöltötte a szobát, amikor Apa nekiállt dobverőket gyártani. Mert hiába vásárolta meg Nyugaton az imperialista kész terméket – legalábbis a szocialista románia kriptoszovjet központosított direktívája szerint a filharmónia mindig az imperialista Nyugaton turnézott, miféle arisztokratikus dőzsölés ez?, fúj –, ő csak abban bízott, amit ő készített el(ő). Volt az a barna bőrönd, keménytokos, kopott, talán még nagyapámék házában láttam először, a Szamos parton, a Garibaldi 12-ben. Arany csatja finom koppanással zárt, gyerekkoromban sokat játszottunk vele, mert akárhányszor utaztunk a húgommal, és ez napjában sokszor megtörtént, amikor a széthajtható zöld kanapét egy mozdulattal autóvá varázsoltuk és alábújva nekiindultunk, mindig ebbe pakoltunk. Volna. De csak kinyitottuk. Ugyan beledobáltuk levegőcuccainkat, amik feltétlenül kellettek Tarnicához vagy Mamaiához vagy Székelyföldre, valójában csak csodáltuk vagy egyenesen tiszteltük a nádpálcákat, a durva filcanyagokat meg a többi apró kelléket, melyek félig-meddig kitöltötték a rozsdabarna utazót. Meg hát különben sem fért volna benne sok minden, hiszen eleve az örök utazás kellékeit őrizte. A hangot, a hangét. De ez csöppet sem zavart minket, lázasan csomagoltuk a semmit, miközben arra vigyáztunk elsőleg, nehogy bármi is elvesszen a zenei frigyládából, hiszen akkor oda a varázs. Mivel hadonászik majd este Apa abban a vicces pingvinruhájában? Láttad, mindegyik olyat visel, mutattam Dórinak. És amikor a hegedűsök helyet foglalnak... az megvan, amikor a hegedűművész furcsán előrehajolva, majd egyik kezével hátranyúlva, mert a másikban a hegedűt tartja, keresztbe a vonóval, libbent egyet a frakk farkán, így az a szék mellé-mögé hullik alá, és nem kell ráülnie? És micsoda vásári komédia, karneváli látvány, ahogy egy egész pingvinkolónia egyszerre helyet foglal! Csak derültünk és harsányan kacarásztunk ezen, akárhányszor láttuk a pénteki koncertek első sorából. Vagy oldalról, a szervízfolyosó artisztikus négyzetrács szellőzője felől. Emlékszel, egyik a hárfás mögött nyílt, épp a páholy alatti betüremkedésben, a másik meg szemből, onnan, ahonnan mindig felmehettünk a színpad mögé, abba a tükrös terembe, ahol mindig erős dohányszag kerengett, és az égig érő faajtó mögött ott ült háttal Apa. Mert ez a hangárajtó a színpadra nyílt. Ha rosszkor mentél be rajta-alatta parányi hangyaként, akkor a zenekari próbára nyitottál rá, ha fekete-fehér látvány fogadott, akkor a koncertre...

A varázspálcás bőrönd Apa 'szerszámosládája' volt. Hiszen ha nem üti valamivel, nem szólal meg az a négy benga, pedálos Ludwig üst... Márpedig a varázshoz rengeteg pálca kellett, így a koffer rengeteget elrejtett. Amikor felemeltük a bepakoláshoz, pontosabban a felpakoláshoz, mert a békaszín szivacsautónk tetején utazott, elöl ugye ketten ültünk, hátul meg a macigyerekek legostul, meghallottuk a nádszimfóniát. És micsoda különbségek... valóságos üstszimfónia, ahogy a parafa ütemesen ütötte a bőrönd oldalát vagy a pálcák egymáshoz verődésének ritmikus hullámát megtörte a kinyomott fogrémtubusra hasonlító ragasztógöb zuhanásának tompa puffanása a spárgagomolyag szolid töttyenete előtt. És a cintányérhang? Emlékszel, Dóri? Az a kurva nagy olló mindig a csat belső feléhez csapódott, amikor a pókkal rögzítettem a bőröndöt a fejünk felett...

A bőrönd 2001. december 19-én játszotta utolsó szimfóniáját. Az volt a requiem. Most már csak én nyitogatom itt, Szentendrén. Egyszer még nekiállok nádütőket csinálni, csak úgy. Mert emlékszem az összes mozdulatra. Tudod, hogy kell felvarrni a parafára a filcgumót, Dóri? Az összeszorított combjaid közé vett nádpálcára rá kell hajolni, finoman rögzíted fogsatuval, majd a filcpárnát ráhajtod a parafára, egyenletesen körbeteríted rajta, végül összeszorítod a combod. Így az ütőfej máris felkínálja magát a tűnek és cérnájának, s ahogy óvatosan elkezded körbevarrni, láthatatlan öltéssel, ahogy a kárpitos varázsol az anyagszélen, egyre szebb és szabályosabb lesz. Hiszen csak görgetned kell a pálcát, körbe-körbe. 
Haláltánc. Danse macabre. 

1989. április 14. „Mindig Nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél.” (Márai S., A kassai polgárok) Huszonkilenc éve szálltunk vonatra, felszámoltuk kolozsvári életünket, s elindultunk mi is Nyugatnak, legalábbis földrajzilag. Ülünk a kupéban, korán reggel van, barátok, rokonok, a fél filharmónia, osztálytársak, szerelmek a peronon. Csak bámulom a tejüveges ablak rozsdás keretét, a sötétbarna-vérvörös műbőr ülés kurvára hideg a combhátsón, átsüt meg -hűt a nyugatról becsempészett márványfarmeron. Apám évtizedeken át hozta be a szajrét a zenekari turnék nyomán, hiszen valutával nem volt tanácsos ugrálni a román sztálinizmusban, így napidíját kakaóra, farmerra, csokira, ruhaneműre, a Daciába Castrol olajra, a hetvenes években játékra (is), lemezekre, Svájcból kazettás magnóra, hatvan- és kilencvenperces TDK kazettákra költötte (sokáig bámultam közelről az átlátszó bura mögött a vékony szalagot, évekkel később ceruzával tekergettem ezeket, mert spóroltam a megfolyós ceruzaelemmel a walkmanban), valamint Budapesten könyvre; merthogy útban haza pótolni kellett A Világirodalom Remekeit, a Panoráma sorozatot, a Magyar Históriát, a háromkötetes Erdély történetét, de ezt csak fejben, mert nem nagyon lehetett kapni, meg a románok is fölöttébb kíváncsiskodtak a kíváncsiskodók után. (Pedig micsoda szar könyv ez, tudtam meg aztán az egyetemi évek alatt.) Legtöbbje egy cenzúrázott kor cenzúrázott lenyomata, de most is itt ülök előttük, mert amiket anno Apa becsempészett, azokat ’89-ben kicsempésztük, hogy egészen képzavaros legyek: legálisan kicsempésztük. Három évbe telt, míg eljöttünk, kezünkben osztrák, német meg magyar befogadó papírok (anyám családja száz- meg szászféle, de ezúttal csak az utóbbi számított), Apám döntött, ha már menni kell, akkor csak Magyarország jöhet szóba. Igaz, hogy a fél zenekar már dobbantott a Vasfüggöny másik oldalán, Apa viszont nem csábult: nem leszek emigráns mások földjén, a bevált receptet sem vállalta: szálljon le a turnébuszból lehetőleg Németországban, aztán röpke két év alatt kiviheti a családot is, addig vígan eldolgozhat targoncásként a karlsruhei Bosch-gyárban, hiszen a szerelőcsarnok állandó napizajának ütemes ritmusa végső soron ugyanaz, mint Berlioz faunja vagy Ravel Bolerója (amikor dobolni tanított, ez volt az egyik téma, amit örökre megtanított, aztán amikor death metal zenekarban játszottam, írtunk is egy számot a pergő pergőre). Nincs ám depresszió meg megborulás, csak ki kell húzni az emigráns magányt lehetőleg mosolyogva, szakmailag a gödör alján, de legalább idegennek néznek, miközben tanulod a nyelvüket, és eljátssza mindenki a nagy heppit, hogy tudniillik ők szeretnek téged, te meg szeretnéd őket, akár jobban is, ha nem néznének le kajánkeserű mosollyal. Az integráció kamu, aki országváltó, az tudja, a többiek meg csak fotelkommentelők Brüsszeltől Moszkváig, vagy még tovább, mindkét irányban. Anya meg menekülni akart mielőbb, elég volt a kisbányai orvosi rendelőből (micsoda undorító kék olajfestékkel pingálták ki a falakat másfél méterig) meg a kolozsváriból is, hideg volt mindkettő, sumér eszközökkel kellett dolgoznia már évek óta, a közlekedés katasztrófa, konstans anyaghiány, az összes pénz elmegy feketeárura, hogy a két gyerek ne szenvedjen hiányt, a gyerekkori trauma, a Duna deltába kitelepítés nyoma nem múlik az istennek sem, fizikailag-egészségileg komoly utóhatása van, de megnyomta ám az a lelket is, Anya sose beszél erről, milyen lehetett neki Anya nélkül élni halott ősök és testvérek árnyékában, gyerekként hazatérni kifosztott ingatlanba, aztán tanulni valahogy, elérni valamit. Ezért? Hogy megnyomorítsa a kibaszott kommunizmus? Meg Apámat is, mert megfigyelték mint zenekari szólamvezetőt? Biztos kém, mert angolul, németül, franciául is beszélt az ószövetségi román mellett, gondolhatták az ateista szekusok... És nélkülözni sem lehetett a turnékon, mert üstdobosból csak egy van a zenekarban... És a gyerekek esetleg románul tanuljanak majd? Már a Báthoryba is bevittek román osztályt, a végén még az érettségit is átfestik pirossárgakékre? Minek jár Nyugatra a kolozsvári Filharmónia, ha a bukaresti nem?, tette fel a kérdést állítólag Elena Nicoláénak 1984-ben, de aztán megnyugtatták, lassan disszidál az egész zenekar, ne aggódjon, a hajdanvolt magyar zenei társulat már-már román formáció. Nem, nem, menni kell, elég volt a szigorúan ellenőrzött vonatokból, csak hogy visszakapcsoljak. És most megyünk, Anya az elszántabb, ez mindig is látszott, Apa látszólag a szokásos viccköntösben (ne reménykedjetek, úgyis visszajövünk, haha), de szemében némi bizonytalanságot észlelek (amit soha korábban), a hosszú-csöndes sóhajok meg a finom mosolyok és összekacsintások feszültségében ezernyi watt cikázik, s csak utólag, halála után nem sokkal, családi fotók böngészésekor fedeztük fel húgommal, vajh, mi játszódhatott le benne, amikor egy év alatt megőszült... Egy ideig ment az a karácsonyi fotójáték, hogy ugyanazt a képet elkészítettük évről évre, címe: A család a fa előtt... A ’89-es és a ’90-es kép fekete-fehér. Nem fotóilag. Időileg. 
A tejüvegen túl integetés, mosoly, sirám, sikoly, a kötelező jó utat-gyertek vissza-igazatok van lózungok, én meg csak réveteg bámulom ezt A szibériai borbély-jelenetet; én is tudom, hogy nincs visszaút. Pedig aranyéletem volt-van... Lassan nyolc hónapja nem járunk iskolába, kihagytuk az egész gimis első évet, Budapesten másodikkal folytattuk, vagyis Dórival három év gimnáziumot abszolváltunk összesen, hetente mentünk színházba, moziba, házibuli hegyek, amik állandó búcsúbulik, ahogy fogyatkozik az osztálylétszám a disszidálás okán, és közben boldogan játszottuk Tóthékat, amikor dobozolni kellett minden ingóságunkat, az én szobám lett az első raktárhelyiség, hétről-hétre szorultam ki odúmból, s tűntek el az Iron Maiden (miért kell néznem ezt az Eddie-szörnyet?, fakadt ki Apa viccesen, miért nem teszel helyébe valami szexbombát vagy tájképet vagy hangszerfotót?), Judas Priest, Accept meg meztelen csajos poszterek, amikkel ki volt dekorálva a falam plafontól a földig. Csak a szórakozás, a vízilabda, a bulik és a könyvek: e remek tetrarchia ott omlott össze a tejüveg innenső oldalán. Amíg távlati cél volt, alig vártam, a küszöbön azonban megtorpantam, Vuknak éreztem magam, ebből főleg kicsinek... minek megyünk? Mi lesz az itt maradtakkal? A bulikkal, a felfedezett finom leánytestekkel, ezzel az új varázzsal, úristen, van-e a világon ennél izgalmasabb történet (dehogy van, ez meg a művészet mindent visz, mondta mindig Apa, a többi csak gyatra kivagyiság, anyagiság, hivalkodás, tudtam meg tizenhat évesen az élet célját)?, a csókokkal, az állandó flörtökkel... mennyire jó, hogy tanulás helyett kedvemre olvashatok, és micsoda pazar-perverz a világirodalom meg a többi, ekkoriban teljesítettem a napi rekordot is olvasásban, Apával igazi földrajzbuzik voltunk, megszállottan forgattuk az óriás földgömböt (a túlélő gömbbédekker egészen 2002-ig megvolt, akkor a kétéves Orsi lányom, gondolom, földrajzi érdeklődéstől túlhajtva, egyszerűen lehúzta a hangfal tetejéről, ezzel teljesült az inka világvége-átok) s kutatgattuk könyvtárunk tematikus kiadványait, a Ra expedicióktól Madagaszkár világáig, Scotték tragikus antarktiszi történetéig, Shackleton őrületes meneküléséig (ezek is itt sorjáznak mögöttem, a könyvespolcon), és ekkor lekaptam a kék borítós Roberts könyvet, az Északnyugati átjárót. Rogers őrnagyot a 362. oldalig követtem. Estig...

Sok minden átszűrődik e tejüvegen, most is... mert a múlt nem csak az áprilisi évfordulókon van a fejemben. Állandóan. És nem igaz, hogy a múlt elevenen felfal. Iszonyat erőt és magabiztosságot ad. Persze ha olyan volt.

Hát így, ma április 14-én 9 óra tizennégykor. A kávéillat bekúszik a monitorig, megyek is. 
Huszonkilenc éve épp Bánffyhunyad mellett halad el a vonat. A tejüveg mögött pelyhedző államon megtörik a napfény.

Újabb rejtély a Kráter Műhely egyesület körül: ezúttal a saját könyvét lopta el, hogy képzavarral éljünk. Történt ugyanis, hogy 2006-ban A nevető Erdély (Kovács Attila Zoltán) Budai díjat nyert, azóta többször is megjelent,  Győrben színpadra állították, Bécsben Euromedia díjat kapott a kötet 2008-ban.

2016-ban Szutor Ágnes, aki szintén rejtélyes módon lett a Kráter elnöke Turcsány halála után (a KME tagok nem is kaptak meghívót a közgyűlésre, talán közgyűlés sem volt), szakmunkás fia pedig igazgatóvá avanzsált, szóval Szutor Ágnes gondolt egyet, és átkeresztelte a kötetet Kacagó Erdélyre, ellopott a korábbiból 10 történetet, hozzátett jó pár másikat (szintén jogtalan forrásból, hiszen annak jogai a Helikonnál vannak), majd pofátlanul odavéste, hogy szerkesztette Szutor Ágnes.

A kreténségre nincs magyarázat, a jog megoldja rövidesen, de a legszebb a történetben, hogy A nevető Erdély jogtulaja még jelezte is Szutornak, hogy nem járul hozzá a kiadáshoz. Ahogy felülvizsgálatra kerül Wass Albert angolul írt könyveinek fordítási joga is, hiszen szerződés nélkül van forgalomba jelenleg is Kovács Attila Zoltán valamennyi fordítása: Eliza, A nemzetféltő, Astor, Az erdélyi népi művészet, Vox humana, Igazságot Erdélynek! stb. Szutor meg nem tudja igazolni, milyen szerződés alapján adta ki e műveket az utóbbi öt évben.

„Görög vagyok, anyám, a daloló és táncoló Aithra vére.

Rokona vagyok annak a Szapphónak, aki azt dalolta,

hogy a költőnek az istenek aranycsészében nyújtják a nektárt,

s az ilyen boldog lény miért legyen szomorú?”

Van egy titokzatos kézirat a Petőfi Irodalmi Múzeum letéti anyagai között, a Márai-hagyaték majd’ három tucatnyi dobozának egyikében. Szerzője álnéven Iliacus. És Alexander Cornelius. Aki Ulysses. És Candidus. Aki Caliban. És Salamon Ákos. Aki M. S. Igen, Márai Sándor, aki, úgy tűnik, két nevet is használ a fentiek közül: az Iliacust, aki a Flaviusok amicusa, tanácsadója, mai szóval élve kommunikációs vezetője, píárosa, illetve a Corneliust, aki a Flaviusok könyv- és lapkiadója a nagyívű regényben. A többi álnév nincs jelen. Ahogy meglehet, Márai sem a név mögött. De akkor ki lehet a titokzatos szerző? Mit keres egy kiadatlan teljes mű a hagyatékban, amiben a kutatás jelen állása szerint ismeretlen, teljes értékű mű nincsen? Ki képes megírni egy olyan regényt, amely a Rómában történt valami és a Harminc ezüstpénz történelmi művekre mutat? Hogy lehet, hogy az ókori Róma és Jeruzsálem bemutatása mindhárom műben megfeleltethető egymásnak? A történelmi hitelesség mindhárom esetben kifogástalan. Ahogy lenyűgöző a művelődéstörténeti háttér, és pazar tablókkal állunk szemben. Egyáltalán, mikori művekről beszélünk? Ugyan az előbbi kettő az emigrációs időszak kései szakaszában jelent meg, 1971-ben és 1983-ban, a témafelvetés már közvetlenül a háború után nyomon követhető a diáriumban, és Márai 1948-as római tartózkodásának idejére esik. Akkor ezek szerint nem kettőről, hanem három, közel azonos tematikájú könyvről beszélhetünk, vagy valaki más írt pastiche-t?

Kérdések sora, amelyek apró mozaikok a nagy táblán. És most megkíséreljük egymás mellé rakni őket. Úgy, hogy találjanak is egymáshoz.

A Márai-életmű titkainak egyik megfejtése a mintegy tízezer oldalas napló, ami sok tekintetben pontos adatokkal szolgál mindarról, amivel szerzője foglalkozott 1943 és 1989 között. Másik igazodási pont a hagyaték maga: itt a kézirat, illetve Márai levelezésének egy része is, ez utóbbi azonban semmi nyomát nem tartalmazza e kérdéskörnek. A harmadik igazodási pont az emigrációs irodalom, de ez sem vezetett eredményre: nincs Iliacus (ál)nevű szerző, és nincs kézirat, könyv, ami egyezne A nagy Isten vacsorájával. De térjünk vissza az elsőre, hiszen a naplók nem egyszer már eredményre vezettek a bennük megbúvó rejtett utalások (Lásd Hallgatni akartam, Föld, föld!... – A teljes változat; 2013-ban és 2014-ben megjelent mindkettő, ahogy a /ön/cenzúrázatlan Egy polgár vallomásai is, szintén 2013-ban), ahogy természetesen újabb és újabb „szobákba” is vezethetnek a jövőben. A jelen kérdései: mi a rejtélyes Hajónapló, ami a Vallomások negyedik kötete lenne? A Jimmy King? Aztán: Színdarab az Angyalról és az Ördögről... az Utolsó ítélet, a Nevem Jézus, regény Telegonoszról...

Miután a jelen mű gyakorlatilag a Flaviusok tündöklésének és bukásának története a császári tanácsos Iliacus szemszögéből, a naplók sorai között értelemszerűen a témára utaló jegyzeteket vizsgáltam, hátha eredményre jutok. 1943-tól kezdve az alábbi árulkodó sorok mindenesetre elgondolkodtatóak, de legalábbis jelzés értékűek:

Úgy érzem magam, mint Josephus Flavius, mikor Titus és Vespasianus elküldték Jeruzsálem falai alá, hogy lássa és írja le Jeruzsálem pusztulását. (1943) * Csak írni akarok, amíg lehet, tételes mű­faji törvények nélkül, Isten kegyelme és a magam kedve szerint. Ámen. * Kedvem lenne írni egy eposzt, hexameterekben, hat énekben, ezzel a címmel: „Az utolsó ítélet.” (1945)

A legtöbb árulkodó bejegyzés 1947 és 1948-ból való, ami talán megfejtés is lehet a keletkezés idejére.

Josephus zsidó történetét olvasom, másodszor. Josephus „kollaboráns” volt; zsidó történetének minden olyan szakasza, amely sérthette a rómaiak érzékenysé­gét, tele van homállyal. Állandóan alkudozott az igazsággal, a zsidók nem bocsátották meg neki, a rómaiak nem hittek neki. Történelmet így nem lehet írni. * Befejeztem a „Weltgeschichte” görög és római kötetét. Az ilyen sűrítő munka természetéből következik, hogy a beláthatatlan anyagot takarékos kézzel csopor­tosítják a szerzők, s a részletekbe nem merülhetnek el; ezen felől kénytelenek csak megállapítani ott is, ahol jó lenne még bizonyítani… (...) Mindenesetre hasznos olvasmány, puskának is kitűnő; mindaz, amit a görög és római történetről részleteiben eddig tudtam, ez olvasmány keretében valahogy egységesebb. * (...) most már befejezem a Harminc ezüstpénzt. * Izgalmasabb lenne írni egy könyvet, amelyben Jézus, egyes szám első személyben elmondja élettörténetét. *

Mégis megírni egyszer a „Nevem Jézus”-t…

Aztán 1948:

Megírni egyszer, ha lehet: milyen és miféle vallási energia hatott ebben a korban? Mi volt az immanens vallás igazi értelme? Talán ez az értelme mindennek, amit az idő feladatnak tartogat. * Homályosan gyanítom, hogy Itáliában vár reám valamilyen mesterségbeli megrázkódtatás; egy műfaj, egy élmény, nem tudom, mi. * (...) ha lenne még irodalom, érdekes lenne novellát írni „Napirend” címmel a császár egy napjáról, amint reggel felkel, azzal a szándékkal, hogy a sztoikus filozófia erkölcsi alapelvei szerint kormányoz egy világbirodalmat, s este azzal a tudattal fekszik le, hogy egész nap kénytelen volt gyilkolni! * Rómában nem lehet csak-élni… talán, ha az ember hetedíziglen idevaló; de az idegen állandóan egy szorgalmi feladat rabságából él. * Ahogy mi szorongtunk a bombázás alatt a Várhegy pincéiben, úgy szorongott ez a herculaneumi nép a borospincékben, amikor az Isten bombázta őket.

1949-ből: Nem lehetetlen, hogy ennek a szobának magányában, szemközt a tengerrel és a szórako­zottan pipáló Vezúvval egy napon megírom az Utolsó Ítéletet is. Mindehhez van még erőm. Más kérdés, hogy ez a teljes siketség, amely írásaim körül van, nem fojtja-e belém, elébb-utóbb, a szót.

1950-ből: A Biblia példázata az elsőkről és az utolsókról. Nem biztos. Az elsők gyakran elöl maradnak, akkor is, ha utolsók.

1952-ből: Izgalmas feladat lenne egyszer megírni a pillanatot, amikor egy Hatalmas Ember – diktátor, zsarnok – megtudja, hogy nincs többé hatalma. Nem történt semmi, nem tört ki lázadás, de az a mágikus alázat, amely eddig körülvette, elillant.

1954-ből: De a görögök és a rómaiak sem ismerték a vágott hegyű tollat, mégis, stiléttel, ecsettel nagy irodalmat alkottak.

1959-ből: Éjjel Tacitus. Hatvanöt évet élt – (55–120), átélte Nero, Galba, Otho, Vitellius, Vespasianus, Tito, Domitianus, Nerva és Trajan uralmát. Mint én.

Iliacusról szó nem esik a diáriumban, amin nincs is mit csodálkozni, hiszen, ahogy említettem volt, a többi írói álnév sem jelenik meg benne, továbbá nincs konkrét utalás a műre sem. Abban lehetünk biztosak, hogy nagy író műve, pazar kulturális fegyvertárral felépített nagyregény, precíz és részletes történelmi, topográfiai adatokkal, melyek között csak úgy hemzsegnek a Tacitus-, Seneca-, Ovidius-sorok, nemkülönben a Biblia passzusai – egy kifogástalan történelmi tabló megelevenítő részleteiként. Márai képes lehetett erre, a műveiben fellelhető, többnyire irodalmi idézetekről tudjuk, hogy rendszerint emlékezetből kerültek be a szövegek közé, e regény azonban úgy vélem, egyedülálló e tekintetben (is): olyan mérvű irodalmi-történelmi tudásról árulkodik, hogy az olvasóban felmerülhet a (jogos) kérdés, mi volt/lehetett az író szándéka, amikor közli például Mimnermoszt Szabó Lőrinc fordításában vagy Statiust Muraközy Gyula fordításában, a tucatnyi klasszikusról és az ismeretlen, Szapphónak (!) tulajdonított strófákról nem is szólva, melyekről az derül ki csupán, hogy maga Iliacus, vagyis Apuleius Varro (Micsoda név! Lásd a 2. jegyzetet) fordította (További részletekről lásd a 19. jegyzetet) őket. Bennem a kételyt ébreszti fel, vagy támasztja alá. Bizonyítani valamit? De mit is? Az életmű mentes az efféle tobzódásoktól, egyedül a naplók vonultatnak fel kultúr- és művelődéstörténeti arcképcsarnokot. Gondoljuk végig: Márai szinte mindent megírt a két világháború között, a harmincas évek derekától befutott író volt, tehetségéhez, tudásához kétség nem fért, s bár a kritika nem kímélte egyik-másik regénye miatt (jogosan, tegyük hozzá), főműveivel maga hozta létre a megkérdőjelezhetetlen kánont. A háború után, az emigráció előszobájában már nem kellett bizonyítania semmit, a Garreneken dolgozott meg az Egy polgár folytatásán, és az ókor történelmét tanulmányozta alaposabban (lásd az időszak naplóit 1945–49 között), érlelődött benne a Rómában történt valami..., de hogy egy őskeresztény korban játszódó regénybe valóságos idézetarzenált vonultasson föl a Károlyi-féle Biblia 1908-as reviziójának újszövetségi szövegei mellé? Még akkor is, ha a regény keletkezését az emigráció legelejére tesszük, a fentebb is említett római tartózkodás idejére: nem volt, nem lehetett cél a külföldi kiadás (értsd: idegennyelvű), ahogy a magyar sem... vagy álnéven előhozakodni történelmi nagyregénnyel? Tele világirodalmi példálózással? Ez nem vall (el)ismert íróra, legfeljebb a két-három kötetes ifjú titánokra... Mindenesetre ez is elgondolkodtató, ha másképp is.

Térjünk vissza a kezdeti kérdésekhez.

Ki a titokzatos szerző? A kérdést néhány szempontból továbbra is kérdésnek vélem, mindössze annyi tűnik elvitathatatlannak, hogy a Márai által használt huszonkét álnév között ott van az Iliacus. Mit keres a kézirat a hagyatékban, mennénk tovább, amihez tökéletes mankó a Vigilia 2001/8. számának cikke (597. oldal). Szigeti Jenő: Iliacus: A Nagy Isten Vacsorája.

Ki volt ez a titokzatos Iliacus? Egyelőre – irodalmi rejtély. Megoldásához tudós olvasóink segítségét is kérjük, Márai Sándor hagyatékában találta meg kéziratát Gaal Csaba, aki nemcsak remek fotókat készített a mesterről, hanem a Vörösváry kiadónál készült könyveinek, meg az Ami a Naplóból kimaradt sorozatnak kiadója, szöveggondozója, mindenese. Neki köszönhetjük a gazdag és még máig is feldolgozatlan hagyaték hazaszállítását. Torontóban bízta rám ezt a kéziratot, melyet a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a többi Márai relikvia mellett helyeztem el. Ez a 156 oldalnyi regény kézirat a Márai kéziratokat őrző dobozokban maradt ránk. Címe egy nyilvánvaló bibliai utalás: A Nagy Isten Vacsorája. Ezt a könyv mottója magyarázza. Ez a Jelenések könyve 19, 17–18. verse, mely a Márai által szorgalmasan olvasott Károli Biblia 1908-as revíziója szerint így hangzik: „És láték egy angyalt állani a napban, és kiálta nagy szóval, mondván minden madaraknak, amelyek repdesnek vala az égnek közepette: Jöjjetek el, és gyűljetek egybe a nagy Istennek vacsorájára; Hogy egyétek a királyok húsát és hatalmasok húsát, és lovaknak és rajtok ülőknek húsát, és mindenkinek húsát, szabadokét és szolgákét, és kicsinyekét és nagyokét.” A regény az őskeresztény korban játszódik. A főszereplő – Iliacus, a rabszolga – sorsán keresztül kísérhetjük nyomon a kereszténység indulását Róma égésétől János nagy patmoszi látomásáig, a Jelenések könyvének világtörténeti távlatú drámájáig. A mű három nagy egységre oszlik, melyet három földrajzi név jellemez. Az első Róma, a dekadens, erkölcseiben halott fényűző város, a második Jeruzsálem, a Jézusban megjelent új reménység városa, a harmadik Patmosz, a látások földje, ahol a hit mint jövő­ben kibomló reménység születik újra. A géppel írt kézirat nem Márai megszokott írógépén készült, nem találjuk benne a többi kéziratra annyira jellemző töltőtollas, nagyon is Márais javításokat. Egyelőre naplóiban sem találtunk utalást rá. Az utolsó oldal hátán van egy számomra nehezen érthető mondat: Egy barátja útján küldi Bandi, aki Egyiptomban tartózkodik, ismeretlenül. Küldi János. Ez nem Márai kezeírása. Nem tudjuk, ki a barát, az egyiptomi Bandi számunkra ismeretlen, és Jánosról sem tudjuk, hogy ki ő. Az a meggyőződésünk, hogy a kézirat kiadásra érdemes munka. A tudós filológusokra, Márai értő kutatóira vár annak eldöntése, hogy ez a Márai római tartózkodásának idejéhez jól illeszkedő munka mikor született, és ki is az a titokzatos Iliacus, a rabszolga.

(Szigeti Jenő 1936-ban született Budapesten, adventista lelkész, teológiai tanár, Gaal Csaba sógora.)

A cikk megjelenése óta eltelt tizenöt csöndes év. Soha senki nem kereste vagy nem járt utána...

2015 őszén végre hozzájutottam a kézirathoz, szinte egy ültömben végigolvastam, és azonnal egyetértettem a hajdani megállapítással, hogy tudniillik kiadásra érdemes munka. (Az egy külön tanulmány része lehet, hogy a stílus, a szóhasználat, az ábrázolásmód, a szereplők jellemzései vagy a jellemrajzok stb. mennyiben hasonlítanak az említett, ismert regények ebbéli sajátosságaihoz; mert ezek a jelen összehasonlításaim alapján erősítik a kérdéses mérleg nyelvének Márai felé billenését.)

De nyomozzunk tovább, újra a naplók: a témaszűkítés, vagyis az őskeresztény tematika, illetőleg a Bibliához és az evangéliumokhoz kapcsolható bejegyzések 1946 és 1950 között fordulnak elő nagy számban, vagyis Márai háború utáni itthonléte és európai emigrációja az a terminus, amiről feltételezhető a keletkezés ideje, az említett római időszak. 1948 nyarán hagyja el Magyarországot, az év utolsó két hónapját Rómában tölti, ’52-ben pedig Európából disszidál, de 1947 elején szintén Rómában találjuk, ahogy ’46-ban is: Az én utam Róma, mentől hamarább, az első vonattal, mikor lehet. Vagy a Salernóban véglegesített /1971/ Rómában történt valami utószavának árulkodó sorai, amelyek 1946-ra utalnak: Amíg írtam, néha úgy éreztem, mint aki becsületbeli adósságot törleszt: huszonöt év előtt, Rómában, ődöngés közben – (akkor még lehetett Rómában sétálni) – arra gondoltam, mi lenne, ha valaki megkísérelné megírni a ’másik’ történelmet, az adat nélkülit, a névtelent, tehát az igazit...

Az a néhány elenyésző megjegyzés, ami a későbbiekben előfordul, már nem jelez semmi olyasmit, amiből tervre lehetne következtetni, hovatovább viszonylag pontosan lekövethető, hogy a szerző éppen melyik regénnyel, naplóval foglalkozik, vagy hogy mit olvas. Érdekes, hogy az 1951 októberében induló Szabad Európa Rádiós korszaka viszont nem követhető a naplók oldalain, pedig az Ulysses és Candidus álnévjáték 1967-ig tartott, a kettő közötti váltás az ’56-os forradalom utáni időszak. A vizsgált időszak szűkítése a következő képet mutatja (természetesen csak a fontosabbakat emeltem ki):

Félálomban Júdás alakja rémlik. Nem érdektelen alak. Nem lenne haszontalan vállalkozás egyszer megvizsgálni, mi történt igazában közöttük: Krisztus, a fiatal János és Júdás között. A harminc ezüstpénzzel aligha lehet felelni mindarra, ami történt. Nem volt ez a viszony ilyen egyszerű. Júdás alakja sem volt olyan köznapi­an az „áruló”, mint ahogy a monda szajkolja. Végre is, nem tette a harminc ezüstöt takarékba; felakasztotta magát. Érdekes, izgalmas alak. Örök alak, nem ártana egyszer szemügyre venni. * (...) s olvasni egy évig a „Harminc ezüstpénz”-hez. (...) Először könyv­ben, később talán színdarabban – kamaradráma, öt, hat szereplővel, Magdolnával (Máriával?) – Júdással, Kaifással, Pilátussal és Jánossal. (1946)

A János-evangélium nem csak hangjával különbözik a szinoptikusoktól, hanem a tartalmi többlet, amit tud Jézusról és az eseményekről, elárulja, hogy János személyesen tudott valamit, amit a többiek, Máté, Márk, Lukács, csak hallottak… Ez a többlet minden oldalon érezhető. Miért jegyezte fel egyedül János, hogy Jézus a kánai menyegzőn ezt mondotta anyjának: „Asszony, mi közöm hozzád?...” Mert ott volt, hallotta. A többiek, az evangélisták, nem hallották azt a részletet. János a szemtanú evangéliumát írta meg. A többi csak „szegről-végről” a kortárs emlékezéseit. * János Jelenéseit olvasom, rendkívüli izgalommal és hátborzongató gyönyörűséggel. A végső pusztulást, az atombomba-szerencsétlenséget, csaknem vonzóan írja le, gusztust csinál a véghez az emberiségnek. * Az Apokalipszis oly kísérteties hűséggel és pontossággal írja le az atombomba hatását, mint egy lelkiisme­retes riporter a hirosimai eseményeket. „És lőn kőeső és tűz vérrel elegy, és vettetének a földre; és az élő fáknak harmadrésze megége és minden zöldellő fű megégetteték, mint egy tűzzel égő nagy hegy vetteté a tengerbe (Bikini!) és a tengernek harmadrésze lőn vérré. (Bikini után a Csendes-óceán vize óriási térségeken radioaktívvá változott.) És a tengerben levő teremtett állatoknak harmadrésze meghala, az élő állatok tudniillik és a hajóknak harmadrésze elveszett…” (1948)

Reggel János, Jelenések, 22. Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is, és aki fertelmes, legyen fertelmes... (1949, Pompeji látogatása után)

Reggel János evangéliuma, a feltámadás leírása. * Január 17. Jégeső. János evangéliumában a házasságtörő nőről írott feljegyzés. Különös pillanat, amikor a vádaskodó zsidók elmennek, s Jézus, aki addig jeleket írt a homokba, hirtelen felnéz, és egyedül marad a nővel. * Reggel Lukács evangéliuma. Ő és János, ők tudtak valamit. A többi csak elbeszél. Lukács, az orvos előadásában nagyon különös a vérfolyásos asszony jelenete. „Jézus megfordult, mert megérezte, hogy erő származék el belőle...” Ideje lenne a Bibliát lefordítani korszerű nyelvre. * Olvasmány; A Biblia (János evangéliuma), Pepys naplója és Joergensen könyve. S minden nap két oldal a Falstaffból. * Reggel János evangéliuma. Lukács többet tudott Jézusról, János többet sejtett.

A nagy Isten vacsorája harmadik része, amely a Pathmosz címet viseli, nem más, mint a főszereplő és János evangélista találkozásának története, illetőleg az Apokalipszis regénybeli eljövetele. Az újszövetségi Babilon, a „vadállat” ezúttal Róma, mely el is bukik: az utolsó Flavius, az őrült és dicstelen Domitianus halála (ezzel korántsincs egyedül a császárkori caeasarok között, hiszen Augustus óta elég ritka volt a természetes halál köreikben), aki bátyjának leányával, unokahúgával, Iuliával is vérfertőző viszonyt kezdett, nem mellesleg fétisimádó volt, végérvényesen lezár valamit, ami a pogány birodalmat uralta: a jövő a hit, a reménység, a dekadens Róma, a hódító világbirodalom (a világ alatt a Földközi-tenger medencéjét értették akkoriban) szimbolúma fölött eljárt az idő.

Persze a történelem lassabb, mint a végítélet eljövetele... Nerva császárrá emelésével konszolidáltabb lett Róma, az „agónia” pedig igencsak hosszúra sikeredett (majd’ négyszáz év Jeruzsálem lerombolása után), a kereszténység elismerése, létjogosultsága azonban már ekkor, az első század végén sem volt kérdéses többé. A nagy Isten vacsorájára összegyűltek a földiek. És az égiek is.

A naplókban előforduló újszövetségi idézetek, elsősorban Lukács és János evangéliumának említései jelen vannak e regényben – éppen úgy, mint a másik két említett műben.

De haladjunk tovább a képzeletbeli nagyítónkkal.

A gépírásos kézirat idegen írógépen készült (értsd, nem Márai megszokott gépén), nem hasonlít semelyik időszak gépelt papírjaira. Még akkor is így van ez, ha például az 1949-es Hallgatni akartam és 1951-től a Szabad Európa Rádiós anyagok legépelt kéziratai láthatóan különböznek egymástól (más írógépek, tehát nem Márai gépelte, vagy nem Márai gépén gépelte másvalaki, merthogy Márainak jól körülírható elütései voltak...), ellenben van egy közös bennük: Márai töltőtollas javításai. Ezek hiányoznak a jelen papírokról, a ritka korrekciók más írásképet mutatnak, vagy csak a túlzás határát súrolva jelenthetnénk ki, hogy Márai-megjegyzéseket látunk bele egyik-másik betűbe, szóba, frázisba. És ezzel elérkeztünk az egyik legizgalmasabb kérdéshez, hogy tudniillik a kézirat hátlapján lévő kézírásos szöveg szintén nem Máraié, és meglehetősen kódolt az üzenete: „Egy barátja útján küldi Bandi, aki Egyiptomban tartózkodik, ismeretlenül. Küldi János.”

Nagyító megtöröl, vissza a naplókhoz.

Egyiptom mint előfordulás: nem vezet sehova; János: egy kivételével fogadott fiáról mesélnek a passzusok, ám egyszer kibukik a sorok közül egy bizonyos Magyar János. De olvassuk csak pontosan, mi is szerepel 1950. július 5-én a naplóban (A dátum valószínűleg téves Márainál, a hivatkozott cikk július 10-én jelent meg az emigráns jobboldali Hídverők újságban, lásd Szegedy-Maszák Mihály: „gyalázkodó cikket közölt róla Magyar János aláírással.” In. Emlékbeszéd Márai Sándor rendes tag felett, MTA. Mészáros Tibor szerint az 1950. ápr. 23. 11. sz. 23–24. lapján olvasható a cikk, ami a Napló 1943–44 alapján támadja Márait mint a New York-i székhelyű Nemzeti Bizottmány állítólagos tagját. Amúgy Márainak igen határozott véleménye volt a/z ilyen/ lap/ok/ról: Ezekkel nem akarok többé egy hazában élni. 1950. február 3.): Egy Magyar János nevű ember ’Márai Sándor’ című cikkét adja közzé ebben a lapban. A cikkíró bevezetőben elmondja, hogy ’néhány hónap óta új szereplő jelent meg a Nemzeti Bizottmány és kapcsolt részei politikai színpadán: Márai Sándor. Egyre többször szólal meg, egyre többször nyilatkozik, ítél elevenek és holtak felett, s az érdekelt, a nagy hirtelenében, belesze­relmesedett sajtó  ódákat zeng a leg­na­gyobb magyar írózseni politikai kiruc­canásairól. Már külön hivatal kellene ahhoz, hogy a hirtelen történelmi alakká kinőtt Márai Sándor címeit, beosztásait, elnöki és egyéb pozícióit nyilván­tartsa...’ – írja a szegény barom. Mindezt rólam írja, aki a legnagyobb névtelenségben és magányban élek, semmiféle politikai frakcióhoz nincs közöm, sem kapcsolatom, nincs semmiféle megbízásom, nevem, szerepem az emigrációban (...).

Erről a Jánosról nehéz elhinni, hogy korábban bármiben is segítette volna Márait, egyáltalán ismerte-e? (aminek szintén nincs nyoma).Vagyis kár tovább időzni mellette.

Viszont a Révai Kiadó kapcsán nem lehet elmenni Bókay János mellett (1892–1961), aki 1933 és 1944 előtt a Révai Kiadó igazgatója volt, maga is tehetséges író, aki angolból, németből, oroszból fordított valamint népszerű regényeket írt. És jól ismerte Márait, tegyük hozzá. Van még egy János ebben a körben: Csatlós János szerkesztő, aki Illés munkatársa volt, aztán 1956-ban emigrált Svédországba. Neki nincsenek önálló művei, kiváló műfordító hírében állt, szemben például Bókayval, akinek a világháborúig több mint tíz sikeres regénye jelent meg!)

Maradt a háromból egy: Bandi.

Aki lehet, hogy nem más, mint Illés Endre, Márai barátja (1938-tól a Révai Kiadó irodalmi vezetője), írótársa (bár ez némileg túlzás, hiszen Illésnek csak 1941-ben jelenik meg az első könyve), akiről tudjuk, hogy egyrészt levelezett Máraival, másrészt segítette őket ’48 után is. (Lola például megemlíti naplójában, hogy Endre utánuk küldött Nápolyba egy almáriumot. De segítséget kaptak számos helyről, nem egy esetben Márai-kéziratok is így jutottak ki börtön-Magyarországról: Dr. Ó. segítségével, valamilyen varázs­la­tos összeeskü­vés segítségével, a pesti barátok kiküldötték 1945−48-as naplóm közel ezer kéziratoldalát; ez a napló egy visegrádi ház pincéjében leste ezt a pil­lanatot; most megkaptam a kéziratot, s egész éjjel lapozom,  írja ’48 telén Márai. Dr. Ó. nem más, mint Óváry Zoltán, Márai római orvosa.)

A naplók tanúsága szerint mindössze néhány utalás van rá, kettő 1948-ból, illetve egy 1950-ből és kettő 1957-ből: A pesti pályaudvaron, ma két hete. (...) Endre, az egyetlen ember, akit sajnálok otthon hagyni, a fenevadak között. A várakozás, a szótlanság, a nagy szomorúság min­denkinek arcán. Nem bennünket sajnálnak, hanem önmagukat és mindannyiunkat. Még leszólok Endrének a vonatablakból: „Olyan ez a csend, mint kivégzés előtt, mikor a dobok peregnek.” Ezt feleli: „Csak nem tudjuk, ki az elítélt.” Hát ezt csakugyan nem tudjuk. Azt hiszem, mind­annyian. * Endre levele Pestről. Az írókat odahaza most a bányákba küldik, hogy ismerked­jenek a munkásokkal. A magyar írók a látogatások alkalmával nem ismerik meg a bányászokat, de a bányászok feltétlenül megis­merik a magyar írókat. (1948) * Tóth Lászlóra gondolok, szegény Horváth Zoltánra, Gergely Rudira, akik mind eltűntek a bolsevista kazamatákban, és még hányan mások, személyes ismerőseim! S a többiek, akik „szabadon” vannak, az írók, Tamási, Illyés, aki „győzött” és szegény Illés Bandi, aki szívbajosan várja a szabadulást abból a testi és lelki kínzókamrából, amiben valamilyen kegyelemkenyéren tengődik, s mind a többiek (1950).

És a két későbbi: (...) írásában egyféle szemérmes erő, ami nagyon ritka. Magyarban Illés Endre tudja ezt. * Illés Endre tanulmánykötete: Krétarajzok. Stílusa olyan, mint az erőművész testszínű trikója: láthatatlan, de tartást ad az izmoknak. Egészen közel tud menni az íróhoz, a műhöz…

Persze nem marad megválaszolatlanul az utolsó kérdés sem az elején feltettek közül. Ki képes megírni... Ha Iliacus a rejtélyek rejtélye, akkor Illés Endre (is) lehet Iliacus, és a saját művét juttatta ki Rákosi országából valakivel, aki szintén emigrált (János?), a feltűnések elkerülése végett a kéziratra ráírta legsikeresebb írójának álnevét (amiről nyilván volt tudomása), hogy a küldönc biztosan átjusson a határon; merthogy egy Márai nevével jelzett irományra, nem kérdés, lecsapott volna a rendészet. Vagy eleve lényegtelen, hogy ki adta fel a már itthon utolsó oldallal ellátott kéziratot... És valaki feladta Egyiptomból Olaszországba... És az is biztos, hogy Bandinak barátja János. Nem lehetetlen az a feltevés sem, ha Bókayt sejtjük Iliacus mögött, regényvilágába ugyanis tökéletesen beleillik e regény... És lehet, hogy németből és angolból ő fordított Szapphót, mert a gyűjteményes kiadások nem ismerik a kötetben feltüntetett és Szapphónak tulajdonított strófákat (Lásd a 19. jegyzetet.) Miközben az sem az ördögtől való, hogy: a kézirat itt, Magyarországon készült, Márai írta, legépeltette, aztán a kéziratot nem vitte magával (sok hasonló példa akad), amikor 1948 augusztusában emigrált, és ismerősök, barátok juttatták el hozzá Olaszországba. Innen nézve viszont vajmi kevés jelentősége van, hogy ki a küldő, illetve ki a közvetítő, Bandi küldte-e Jánoson keresztül, miközben ő is egy titokzatos baráttól kapta meg a gépelt oldalakat... (Lásd feljebb az Óvárira vonatkozó bejegyzést.)

Vagy az utolsó variáció: János küldi ismeretlenül (ne felejtsük, kézírásos sor, a vesszőhasználat esetlegessége is szempont lehet)... Vagyis János nem ismerte Márait (vagy ismerte, de nem merte bevallani, nehogy nyoma legyen; Bókay például nem emigrált, műveit azonban ismerték Európában, Csatlós ez idő tájt még itthon tartózkodott). És ebben az esetben nem kérdés, hogy az Iliacus név mögött valóban (egyik /?/) használója áll: Márai Sándor. Mert ugye, miért is lenne idegen kézirat a/z/ /összerendezett/ hagyatékban?

A Vigiliában megjelent ismertető utolsó sora szerint Iliacus titkozatos rabszolga, ám ez némi kiegészítésre szorul. Ugyanis a történetet, vagyis a Flaviusok történetét előadó Iliacus anyja volt rabszolga, akit római konzul vett el, a felcseperedő Apuleius Varro soha nem ismerte a szegénységet, a nyomort és a kiszolgáltatottságot. Fényes pályafutás előtt állt már Vespasianus idején is (apja belekeveredett a Nero-ellenes, Calpurnius Piso-féle összeesküvésbe, amit a császár könyörtelenül megbosszúlt), de befolyását Titus alatt érte el, hogy aztán rövid időn belül, Titus halálát követően száműzetésbe vonuljon Patmosz szigetére...

De olvassuk inkább az eredetit:

„Görög anyám – Aithra – még rabszolgának született, de már anyjának szépsége biztosította számára azt a szabadságot, amely a császári Rómában olyan keveset jelentett, s mégis olyan sokat. Aithra már szabadon nőtt fel – és zsenge korától Róma befolyásos urainak udvarlását, tolakodását, könnyelmű rajongását élvezhette. Azt mondják, gyönyörűen táncolt és énekelt, s úgy tudott mosolyogni és kacagni, olyan igézően, hogy Tiberius is – akit a szívtelen és könnyelmű Iuliával, Augustus, a fényes Augustus hírhedt leányával, az özveggyel és a paráznával vertek meg az istenek – beleszeretett. Igen, Aithrát, anyámat maga Tiberius adta feleségül barátjához, Iunus Iunius Varróhoz, a főként dorbézolásairól híres Varro szenátorhoz, apámhoz, törvény szerinti apámhoz.

Én, a görög rabszolgaivadék, a hősi Ilion gyermeke már az előkelő szenátori házban születtem és nevelkedtem.”

A nonum prematur in annum – hagyjuk érni a művet (a kilencedig évig tartsuk vissza) bölcs tanácsa Horatiusnak (Ars Poetica)... Márai ismerte ezt, említi sokszor, hivatkozik rá; a többiekről ez nem jelenthető ki.

Zárszóként olvassuk Márai szavait újfent (Rómában történt valami, utószó):

Néha jobban jár az újszülött, ha amúgy fürdetlenül, pólya nélkül kiteszik a kapu alá, és addig sivít, amíg egy arra járó kritikus föléje hajol, kézbe veszi és elhelyezi a világirodalom lelencházában, valamelyik népkönyvtár polcán.

KAZ

Adalék az Egy polgár vallomásai III. kérdéséhez

Márai Sándor főművének (Egy polgár vallomásai) kapcsán az irodalomtörténet eddig két dologban értett egyet: az 1934-35-ös keltezésű és első kiadású szöveget 1940-ben Márai cenzúrázta, majd csonkán jelentette meg, illetőleg a vallomások közvetlen folytatása a Föld,föld!… emlékirat. Az előbbi a gyerekkortól a 30-as évekig követi az „életrajzot”, utóbbi 1944-el indít, és 1948-ig, az emigrációig vezet el.

A kérdéskörbe irodalmi szenzációként robbant be a 2013-ban megjelent Hallgatni akartam című írás (melynek feltételezése először Bod Péter fejében fordult meg), majd ezt követően, fél év múlva a helyreállított Egy polgár vallomásai cenzúrázatlan változatának kiadása, mely szinkronszövegként mindkét változatot megjeleníti. A Hallgatni akartam kapcsán sokan puszta reklámszövegnek hitték a hangzatos szlogent (hogy tudniillik az „Az Egy polgár… folytatása”), holott a kézirattári anyagok és Márai Naplóinak árulkodó sorai egyértelmű eligazítást adnak. „És meg kell írni az Egy polgár III-at”, jegyzi be Márai a Naplójába, később pedig „Most már befejezem a Föld, föld!…-et” – mindkettő az emigráció időszakából, 1949-ből és 1970-ből. 

A torzónak tűnő (valójában az is) Hallgatni akartam azonban sok tekintetben átfedést mutat a Föld, föld!… eredeti fejezeteivel (ismétlések, témák újra kibontása stb.), melyeket Márai eleinte gondosan félretett, majd újra elővett, végül pedig elhagyott az ismertté vált Föld, föld!… lapjai közül. És mindenki úgy vélte, hogy a naplófeljegyzésekben is fel-felbukkanó Egy polgár III. maga az ismert Föld, Föld!… (Magán a kéziraton is szerepel az Egy polgár vallomásai III. cím, áthúzva, visszaírva, változó fejezetszámokkal tarkítva, mindez több változatban megírt szövegek előtt; az ismert Föld, föld!…-ben mindennek nyomát sem látjuk, a hiányzó részek pótlására Márai az 1945-ös Verses könyv verssorait használta föl, miközben jól érzékelhető, hol döccen az elbeszélés folyamata.)

Nos, az igazság középütt húzódik. A kézirattári kutatás és a különféle szövegek összevetése most már egyértelművé teszi a bonyolult kérdéskört, és világossá válik, hogy az 1972-es első kiadás (s miután ennek alapján készült a korábbi magyar kiadás is, következésképpen a magyar olvasók sem ismerték az eredetit) egy korábban írt kéziraton alapszik, mely történetesen az említett Egy polgár vallomásai III.

Márai ugyanis valóban megírta ezt a harmadik részt, tette mindezt 1949-ben, Posillipóban, csak ebben a formában soha nem adta ki. E kézirat tartalmazza a Hallgatni akartam néven megjelent kötet anyagát, illetőleg a későbbi Föld, föld!… első fejezetét, majd egy ismeretlen második fejezetet, ami 1948-cal zárja az élettörténetet. A hetvenes években Márai visszatért a kéziratokhoz, kiemelte a papírok közül az első fejezetet, átírta, kihagyta a Hallgatni akartamot és a második fejezetet, majd megtoldotta két újabb fejezettel: ez lett az ismert Föld, föld!… című kötet.

A jelen kiadás viszont a teljességet szolgálja, amikor egyszerre tartalmazza mind a hiányzó fejezeteket, mind pedig a későbbi, ismert szöveget. Így érthető, hogy mi is történt valójában: Márai a „nyersanyagot” már nem tudta volna megjelentetni a megírást követően (gondoljunk csak arra, hogy a Sértődöttek harmadik kötetét, a Művészet és szerelem címűt majd egy évvel korábban, 1948-ban bezúzták), az emigrálás viszontagságai közepette másutt sem nyílt lehetősége a kiadásra, így a kézirat az asztalfiókban várta jobb sorsát vagy a jobb időket. A téma persze nem pihent, számos történet, esemény, politikai reflexió visszaköszön a Szabad Európa Rádiónak írt jegyzetekben, illetve az időszak Naplóiban.

A kézirat azonban egyben maradt, de önálló kötetként való kiadásának nem láttuk értelmét, hiszen akkor az ismert Föld, föld!… első részét is ki kellett volna adni az Egy polgár vallomásai III. cím alatt. Ezért kézenfekvőnek tűnt az eleve kétverziós kézirat szétválasztása: 2013-ban megjelent Hallgatni akartam címmel mindaz, amit Márai nem emelt ki belőle a Föld, föld!… számára, most pedig, a jelen kötetben kiadásra kerül valamennyi ismeretlen fejezet. Az eredmény pedig egy különleges, több szövegréteget mutató, egymásra utalgató emlékirat-együttes, melyben van egy első, kétverziós fejezet (1949-ből és 1972-ből), két második fejezet (az 1949-es eredeti és az 1972-es) valamint egy harmadik fejezet (szintén 1972-es).

Márai Sándor halálának 25. évében így válik teljessé a Vallomás: Egy polgár vallomásai, Hallgatni akartam, Föld, föld!… – A teljes változat. Időben 1900-tól 1948-ig, terjedelemben pedig mintegy 1500 oldalon.

„A legtöbb ember néha homoszexuális, s néha nem az” – olvasható többek közt Márai Sándor egyik legismertebb művének, az Egy polgár vallomásainak most megjelent, csonkítatlan kiadásában, amibe visszakerültek az egykori házitanítójára vonatkozó gondolatai is. A tanító 1935-ben személyiségi jogi pert indított a szerző ellen, amit Márai elbukott, s ennek nyomán önmaga cenzúrázta meg kötetét. 70 év után most itt az eredeti regény, igencsak pikáns részletekkel. De miért kellett ennyit várni?

Az 1930-as években Márai már országszerte befutott író, újságíró, publicista volt, aki nemcsak hazai, hanem külföldi irodalmi sikereket is magáénak tudhatott. Az Egy polgár vallomásai már 1934-ben, az első kötet megjelenésekor nagy feltűnést keltett. Az 1935-ben megjelent a második rész is, ami az emigráció éveit és Márai ifjúkori európai „csavargásait”, többek között párizsi, lipcsei, weimari, frankfurti és olaszországi kalandjait örökíti meg az első kötethez hasonló feltárulkozó, lélekelemző, filozofikus stílusban. 

Márai a kétrészes műben azonban nem csupán a saját magánéletét, az akkoriban uralkodó társadalmi jelenségeket, politikai és kulturális eseményeket, hanem a környezetében élőkét is végtelen őszinteséggel és éleslátással örökítette meg, a pontos biográfiai adatoknak és a valóságnak megfelelően.  

Kétezer pengős bírság

 „Ma már szinte a bulvár kategóriájába tartozna egy bérház lakóinak kibeszélése, vagy a premontrei kollégiumban lejátszódott fiútörténetek, paptanár–diák viszonyok kibeszélése, azonban a 30-as években mindez sokkal inkább egy irodalmi köntösben tálalt pletykának számított. Nem véletlen, hogy a 34-es kiadásban sokan magukra ismertek: a kassaiak egymásra mutogattak az utcán” – árulta el Kovács Attila Zoltán Márai-kutató, irodalomtörténész, a Márai köteteket gondozó Helikon Kiadó vezetője. A kibeszéléssel alapvetően nem lett volna probléma: a népszerű és ünnepelt író azonban azzal nem számolt, hogy egykori gyűlölt házitanítójából, Stumpf Györgyből római katolikus lelkész, püspöki tanácsos, vagyis köztiszteletben álló személy lett. (Bár a kötetben Márai is fényes, úri karriert jósolt egykori nevelőjének.) 

Az 1935-ös év első napjaiban röppent föl a hír, hogy per készül Márai ellen, mert egykori nevelőjének jó hírét az Egy polgár vallomásai című művében megsértette. Márai ügyvédje hiába érvelt amellett, hogy a regény nem oknyomozó riport, hanem irodalmi mű, ami pusztán a vallomásos családregény műfaji kritériumainak kíván megfelelni. A műfajelméleti szempontok egy cseppet sem hatották meg a bíróságot, ahol az ítélethozókat kizárólag Stumpf György szentszéki tanácsos megsértett személyiségi jogai érdekelték. Végül Márait 2000 pengő bírság megfizetésére ítélték, ami akkoriban igencsak tekintélyes összegnek számított.

Mintegy  ezer helyen öncenzúrázta

A már megjelent köteteket végül nem zúzták be Stumpf György eredeti követelései szerint, de a meglévő mű újabb kiadásait leállították. Márai pedig, megrettenve a további személyiségi jogi perektől, elkezdte átdolgozni művét, különös tekintettel a „személyeskedő” részekre. A 40-es műhöz nem véletlenül írta, mintegy használati utasításként, hogy az „Egy polgár vallomásainak e harmadik, átdolgozott kiadása a végleges szöveget rögzíti meg. E regényes életrajz szereplői költött alakok: csak e könyv oldalain van illetőségük és személyiségük, a valóságban nem élnek és nem is éltek soha.”

A rövidre vágott verzióba személyi jogi szempontból ugyan már nem lehetett belekötni, de a csonkolással együtt a mű harmonikusan felépített szerkezete is megbomlott, mert nemcsak a Stumpf Györgyre vonatkozó kompromittáló sorok kerültek ki a műből, hanem számtalan más is. „Az eredetileg négy fejezetből,  fejezetenként 12 részből álló műből például kikerültek az Irmáról, a nagymamáról szóló részek is. Ezen túl nagyon sok olyan fejezetkezdés, lezárás, kiegészítés és parafrázis is hiányzik a 40-es verzióból, ami miatt az irodalomtörténet-írás is azt mondja, hogy a 40-es kiadás nem a legszerencsésebb húzás Márai részéről. Mintha nem lenne logikus folyamata a történetnek, például a családról szóló résznél könnyen belezavarodhat az olvasó abba, hogy ki kinek a kicsodája, és helyenként döcög a szöveg is. Az eredetihez képest 922 helyen változott meg a szöveg, néhol csak szócserék jönnek vissza, másutt bekezdések illetve komplett fejezetek” – árulta el a kiadóvezető.

Betűről-betűre

A 2013-as kiadás munkatársai (Ötvös Anna kassai történész, Mészáros Tibor, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, az utószót jegyző Fried István irodalomtörténész, és a kötet sajtó alá rendezője, a kiadóvezető) nem az eredeti mű újrakiadásához tértek vissza, hanem betűről-betűre egybevetették az 1935-ös és az 1940-es verziót. A most megjelenő, egyesített verzió tehát lehetőséget nyújt mind az olvasók, mind pedig a szakma számára, hogy összehasonlítsák, összeolvassák a két szöveget, amelyek külön jelöléssel szerepelnek a könyvben, ráadásul végigjegyzetelték a kötetet, ami a korábbi kiadásokból szintén hiányzott. „Ha valaki most végigolvassa, újraolvassa a szöveget, láthatja, hogy a 30-as évek derekán Márai hogyan képzelte el a teljességet. Minden benne van abból az attitűdből, amiből a könyv született: az apák világa elleni lázadás a polgári értékek megtartásával” – tette hozzá a Helikon-vezető.

Kovács Attila Zoltán szerint a mostani kiadvány ugyan unikális, de nem feltétlenül irodalomtörténeti szenzáció, mert a Máraival foglalkozó kutatók előtt a cenzúrázás története nem volt ismeretlen, a Stumpf-per anyaga például megtalálható az interneten, az olvasók előtt viszont „új” kötet jelenik meg. Arra azonban ő sem tudott pontos választ adni, hogy az Egy polgár vallomásainak autentikus verziója miért csak most jelenhetett meg. Az egészen biztos, hogy amikor 1948-ban Márai elhagyta Magyarországot, a polgárság egyes számú írójának műveit következetesen eltüntették a hazai irodalmi életből, mert erről az osztályról évtizedeken át tilos volt pozitívan nyilatkozni.

Az 1980-as években már lett volna lehetőség műveinek magyarországi kiadására, azonban ez meghiúsult, mert Márai megfogadta, amíg Magyarországon megszálló csapatok állomásoznak, és nem lesznek demokratikus választások, addig nem járul hozzá művei hazai kiadásához.

Életműsorozatának újrakiadása végül halála után egy évvel, 1990-ben, a Helikon Kiadó jóvoltából indult el. Az elmúlt 15 évben a legsikeresebb Márai címek újból és újból megjelentek, most azonban a művek a szerző szándéka szerint látnak napvilágot, vagyis nincsenek műösszevonások vagy –kihagyások egy-egy kiadvány kapcsán.

Van még kiadatlan Márai-szöveg

Fotó: MTI / Effigie / Leemage

Az egészen idén májusig ismeretlen Hallgatni akartamcímű Márai-mű, és az Egy polgár vallomásainak csonkítatlan megjelenése után sem teljes a Márai-életmű: a szépirodalmi életművet kiadása immár ugyan teljesnek tűnik, de újdonságok előkerülnek a mai napig. Legközelebb az irodalmi bedekker-sorozat következő darabja lát napvilágot, a Nápoly-Salerno kötet (előzménye a Budán lakni világnézet és a Régi Kassa, álom), ezt követi a vasárnaponként a Szabad Európa Rádióban felolvasott Márai szövegek kiadása Fedőneve: Ulyssescímmel, amelyek ezért is fontosak, mert éveken át többek között ezek jelentették a szellemi köldökzsinórt, az otthonnal való kapcsolatot Márai számára. Ezen túlmenően Márai irodalmi levelezése is kiadásra vár, és egy több ezer oldalas Márai-kéziratanyagot is haza kell hozni Kanadából, erre a jövő év elején kerül sor.

Halott írók publikálnak a legtöbbet

Márai maga fogalmazta meg az emigrációban, hogy a halott írók publikálnak a legtöbbet. Ez az ő esetében nagyon megállja a helyét. No meg ideje lenne levetni a bugyuta politikai áthallásokat Márai kapcsán (is), hiszen nincs annál károsabb egy életműre vagy szerzőre vonatkozóan, amikor kisajátítás áldozatává válik. Nekünk ebben még igencsak fejlődnünk kell.

Márai külföldi népszerűsége is töretlen: például lengyel kiadója már érdeklődik az „új” Egy polgár vallomásai iránt, de most indul el a világban a Hallgatni akartam is. A gyerták csonkig égnek című regény pedig a napokban jelent meg malájul. Az már univerzum rejtélye, hogy a magyar polgárságot megörökítő múlt századi regény mit adhat a malájoknak, de mindenesetre büszkeségre és örömre adhat okot, hogy még őket is érdekli Magyarország és Márai.

Napok óta kering az éterben az állítólagos hír, hogy hackerek, vállaltan az Anonymous banda tagjai újra kiborgcsapásra készül. Eddig nem túl izgalmas az info, ám a marketinget is alátették rögtön a célpont megjelölésével: ezúttal a Facebookot nézték ki maguknak a chatszobák magányában kuksoló programozók és beépítettek, s hogy mekkora falattal is állnak szemben, azt maguk is elárulták rögtön a hír szétkürtölésekor: az állítólagos közösségioldal-apokalipszis november 5-én következik be, vagyis az 56-os forradalom véres leverésének 55. évfordulója másnapján már nem olvashatunk bejegyzéseket, nem lájkolhatunk, nem kukkolhatjuk mások képeit, mert nem lesz rá felület. Összeesküvés-elmélet olvasatban mondhatnánk rögtön, hogy haha, a konkurencia meghekkeli (az ősmagyar hack szó torzulása ugyebár) az fb-t, újra Kárpát-medencében gondolkodhatunk, hiszen nekünk van még a saját fejlesztésű iwiwünk példának okáért, illetve a többi maradék nemzetközi epigonportál, feltéve ha nem sikerül a globális internet leállítása is a nagy novemberi zimankóban és túlbuzgóságban.

Fejetlenség vagy fejletlenség?

No, de nézzünk be a társaságba egy kicsit, hogy mindjárt képzavarral éljek. Miért november 5-e a dátum? Kicsoda-micsoda az Anonymous, amatőrök vagy profik? Hogy jön a képbe a NATO? Meg a szabadkőműves FBI? Meg az idióták és a kretének? Meg Tom Cruise és Pearl Harbor? Meg különben is, ki a franc a scientista  Lisa McPherson, aki 16 éve halott? Hogy jön a képbe egy török portál, no meg Bosznia?

Vegyük sorra a felvetéseket. A hackerbanda Guy Fawkes katolikus fanarióta bűnöző hírhedt merényletének napját választotta a facebook végének, de a misztikában van egy kis baki, miután Fawkes parlamentrobbantása 1605-ben azért nem sikerült, mert az egyik társa, Francis Tresham elárulta. Annak rendje és módja szerint Fawkest el is kapták, megkínozták, s bár halálra ítélték, az akasztás nem sikerült maradéktalanul: Guy felmászott ugyan a létrán, de aztán le is esett azzal az irammal, így nyakát törte. Az eredmény végső soron ugyanaz, Fawkes elbukott,  Jakab király maradt, az anglikán egyház is maradt, az összeesküvés leleplezése azóta pedig örömünnep angolszászéknál, ahol maszkot égetnek meg tűzijátékot szerveznek, de az értelmi szerzőről nem szól a fáma: a lánglelkű Fawkes ugyanis csak eszköz volt, az egész mizéria egy korabeli nagymenő, vagyis akkori szóval, befolyásos (szintén katolikus) agyából, a jezsuitákhoz kötödő és III. Richárdig visszamenő családfával büszkélkedő Robert Catesby fejéből pattant ki.

Felvetődik a kérdés, hogy miért e dicstelen történet „reflektorfényben”, akkoriban nyilván fáklyafényben lévő főszereplőjét választja ikonnak a hackercsapat, illetve miért a Fawkes-maszk mögé rejtőznek a tagok, illetve szimpatizánsaik is, ahogy a tüntetésekben résztvevők is? Van rá magyarázat: a Fawkes-balhét épp az anglikánok (értsd, a kormány) szervezték meg, hogy aztán a port a katolikusokon verjék el (1601-ben is volt hasonló összeesküvés, csak az Erzsébet idején, és ebben is benne volt Catesby, de megúszta némi vagyonelkobzással!). Ergo a bukott ügy kirakatperének píárarcát (aki képregénnyé is előlépett) használó Anonymous  chatfiúk szimbolikusan jelzik, ők csak a lánglelkűek (ahogy Fawkes maga), az értelmi szerzők valahol mögöttük vannak, a maszk pedig magáért beszél: egyenfigurák, no name-ek. A csoportlogo is ebben a szimbólumrendszerben mozog, hiszen a fejetlen nyakkendős úriember e metaforikus kép ismétlése, a fej helyén található kérdőjel pedig egy poszt-Catesby, akinek vagy aminek kiléte homályos. A november 5-e tehát innen jön, és minden bizonnyal nem Sztálin 1943-as éjszakai beszédénekévfordulójára hajaz, sem pedig a Szolnok megyei Gólyafészekévfordulójának napjára, ahogy a Fawkes-embléma sem ArseneLupin, bár J.P. Salomé 19. századi tolvajfigurája Romain Duris főszereplésével képileg felidézi Guyt a pár éve készült filmben. A fejetlen Anonymous-cégér szimbolikában tehát meglehetősen fejletlen, ami fölveti az amatőrség kontra profizmus vitáját is, immáron gyakorlati oldalról. A csoportnak nincs vezetője, egy kvázi-hidráról van szó, amelyikbe nehéz belevágni, mert új tagokat, csápokat növeszt, a kapcsolatrendszer pedig a globális net, de fejetlenség ide-oda, a csoport aktivitása töretlen, és számos akciót tervezett meg sikeresen (Sony, MasterCard, az Amerikai filmszövetség - MPAA -, a Playstation3 valamint a BPI – lemezkiadók szervezete - ellen stb). Vagy sutábban a scientista egyház vagy az indiai Airplex Software ellen. A Facebook elleni bejelentést megelőzően Törökországban, Spanyolországban tartóztattak le Anonymous-tagokat (összesen 35 főt), feltörték az iráni külügyminisztérium honlapját, ahonnan e-mailek ezreit tettek közzé, és azzal fenyegetőztek, hogy a korábbi botrányos elnökválasztás (2009. június) évfordulóján újabb támadásokat indítanak. Erről azóta kiderült, hogy reklámblöff volt, július 12-ére tűztek ki újabb akciót (Tarmaggeddon), de az is visszhangtalan, ergo eredménytelen maradt. A frank gőgös egója viszont e napon legalább alászállt némileg…  A fejetlenség tehát nem jár együtt a fejletlenséggel, a kép viszont zavaros és vegyes eredményesség tekintetében, de annyi bizonyos, hogy a sikeres ügyekkel az Anonymous felkerült a NATO-radar monitorjára is, ahonnan egyenes út vezetett az FBI-hoz. Michael Jopling (NATO kibertámadás-jelentés összeállítója) óvatosságra inti a hüledezőket, szó sincs fejletlenségről, magyarán igenis komolyan kell venni a csoport tevékenységét, a net-trollok ugyanis 2010-ben a jogvédőket győzték le sikeresen, vagyis a netkalózkodás ellen akadályt gördítőket buktatta a csoport, ami szerzői jogi bonyodalom már. Na, ekkor lépett közbe igazán az FBI, a Mindenható, amelyik ugyan konkrét eredményekkel azóta sem rukkolt elő, ellenben megszellőztették, hogy minden negyedik hacker az ő emberük, legalábbis amerikai viszonylatban. Lefordítva magyarra: a globális Anonymous amerikai hackereinek negyede a Nagy Testvér tagja! Akik meg nem, azok az idióták, kretének: a hidrának ugyanis vannak csökevény kinövései is, amelyek akár egymás ellen is fordulnak, vagy éppenséggel maguk ellen, beszédes az önmagát feladó hacker esete is, ahogy a kretének háborúja (4chan kontra Trumbl-megosztó). Az FBI és a szabadkőművesség kapcsolata nyílt titok (1924 óta csak páholytagok vezetik a szervezetet), ezt a fájlt most nem nyitom meg, stílusosan szólva nem hekkelem a témát bővebben, mert másik „hidrához” érek,  csak az összefüggések végett említem meg e viszonyt (egy kicsit azért itt és itt, ahol a mai politikusaink is vannak). Ugyanis visszakanyarodhatok a korábbi felvetéshez, hogy tudniillik, ki vagy mi az Anonymous-csapat Catesby-ja? Így már másik megvilágításba kerül a hacker-történet, mert ha hozzáveszem a csoport céltevékenységét (közlemény, „egyszerűen csak szeretnénk megvonni és visszaadni az embereknek a hatalmat - amelyet egy demokráciában egyáltalán nem lett volna szabad elvenni tőlük".), akkor csak arra derül fény, hogy szabadságjogokért, demokráciáért, korlátozások feloldásáért küzdenek a jog pengéjén táncolva, át-átbukva az egyik oldalra, ami viszont bűncselekmény. És innen nézve nem véletlen az sem, hogy fő ellenségük a scientista egyház, taggal, szervezettel, kiadókkal: vagyis tokkal-vonóval együtt, ahogy célpont a Wikileaks ellen fellépők hada is. A 2008-as januári Tom Cruise-videó a Mission Impossible zenéjére is itt verte ki a biztosítékot a hidra (valamelyik) fejében, ezúttal a penge másik oldalán, sőt vélhetően az Anonymous áll a scientológia-per mögött is, amikor a McPherson-lány úgyszólván öngyilkos lett 1995-ben, az Egyház elleni vádakat viszont csak 2000-ben ejtették. És azóta is folyamatosan kampányolnak az Egyház ellen (több tízezres tüntetések megszervezésére képesek), amelyiknek számos ellenzője van amúgyis világszerte (persze követője is értelemszerűen, miközben az is  köztudott, hogy az Egyház már régen letért az alapító R. Hubbard-vonalról), mifelénk is csak probléma van velük. Szóval a hidra csápjai sokfelé elérnek, nem véletlen, hogy egyesek a következő globális háborúnak épp a hackertámadásokat tartják, ha már a hidegháború nem „jött be” egyik félnek sem… cserébe viszont belerokkantak: a szovjetek húsz éve estek pofára, mintRottenbiller 1849-ben, az amcsik pedig mostanság mennek a falnak. A „hacker-war”-t vagy code war-t (cold-code war?) hasonlították már világháborús fordulópontnak is, no hol? Nyilván efbiájéknál, és ennek is már van vagy tíz éve, hogy elhangzott Pearl Harbor neve, tavaly már ráerősített a CIA is. A másik hidra egyik feje… Vagy az egyik hidra másik feje.

A hadüzenet tehát már megvan, a költői kérdés csupán annyi: miért jelentette be az Anonymous előre a Facebook hadműveletet, ráadásul ilyen korán?  A besurranó sem értesíti azt, akinek be akar törni a házába, nem? Az augusztus 13-i akciójuk is csak pár napja van fenn a neten, mégsem dőlt be a netvilág a Paperstorm Hadműveleten, ahogy maguk a hidratagok is alszanak mostanság: a legutóbbi youtube- éstwitter-bejegyzésekre alig vannak kommentek, ergo vagy az előbbi igaz, vagy a programozók magánakcióznak, és már nem olyan összehangolt az együttműködés, mint mondjuk a PayPal ellen volt. A facebook-bejelentés egy török portálról indult (mostanság Törökország egyébként is kedvelt hackerüdülőhely a cenzúra miatt), a videomegosztón már számtalan nyelven jelent meg fordításban, az eredeti dosya.tc-n angolul hangzik el, és a november 5-re utaló megjegyzés vagy felhívás egyboszniai oldalon olvasható: ne felejtsd el, ne felejtsd el nov. 5-ét! (Utalás ugyebár a Fawkes-ünnep mondokájára: emlékezz, emlékezz…). Szakemberek véleménye szerint így az egész médiafogásnak tűnik, hiszen a közösségi portál ennyi idő alatt simán felkészül a hackertámadásra, hiszen ismert eszközökkel lő az Anonymous: folyamatos kérésekkel igyekeznek megbénítani az oldalt. Ezt erősíti, hogy a Facebook Hack Tactics menüpont fenn van a hidra oldalán (magyarán hekkelési útmutatót közölnek a bejelentéssel egy időben?), de homok vagy kő került a gépezetbe, mert a link korábban egy játékoldalra navigált, augusztus 13-tól pedig szerverhibátjelez, sőt van már twitter-cáfolat is neten. Olybá tűnik tehát, hogy a nagy együttműködések kora lejárt a fejetlen-nem fejletlen csoportnál, vagy a facebook nekik is nagy falat lenne, esetleg a poszt-Catesby töpreng, hogy meddig mehet el? Kicsit olyan, mint a Kissinger-diplomácia: bedobom a témát (mindegy, hogy valós, vagy sem), megvan a felhajtás, ráharap a bugyuta média, aztán a nagy bumm közepette bármit megtehetek… a nyilvánosság védelme?  A történetnek van egy másik pikáns vonulata is, az Anonymous-világtérképen bejelölt cenzúramentes netrégiók épp a facebook területei, vagyis Anonymous-fejjel gondolkodván nincs casus belli a facebook ellen, inkább kéne hekkelni a kínai közösségi oldalakat, ahova nem tud, vagy legalábbis eddig nem tudott beférkőzni az fb. És ebben van ráció, hiszen a modern kori Catesby (is) leginkább Kínára kíváncsi!

Pesszimista megközelítésben meg így hangzik a kérdéskör: csináljon bárki bármit, az egész net- és kiborgterület indifferens kérdés, ahogy minden más is, hiszen november 5-e után már csak hat és fél hét marad a totális káoszig, hiszen december 21-én jön a maja-jóslat. Akkor nehogy már a net legyen a legfőbb gondunk a maradék másfél hónapban….

 KAZ

A Cultura Magazin 2014-ben is az irodalmi életben dolgozókat, arról írókat, kiadókat kért meg, hogy összegezzék az évet. Míg tavaly arra voltunk kíváncsiak, milyen személyes szakmai sikereket / kudarcokat könyvelhetnek el 2013-ra, és milyen szóval jellemeznék 2013-at? Idén a vágyakra és a megvalósult sikerekre, illetve az év felfedezettjére, és a csalódására voltunk kíváncsiak. A Helikon Kiadó, mint a legrangosabb magyar kiadók egyike, a könyvkiadók ranglistájának egyik előkelő helyét foglalja el. Elég annyit mondani róla, hogy többek között Weöres Sándor, Márai Sándor, Bánffy Miklós, Hermann Hesse és Kurt Vonnegut életművének gondozója. Mit várt 2014-től, és mi valósult meg belőle? Sok jó könyvet, mondhatnám röviden és frappánsan, a magunk részéről azt hiszem, maradéktalanul teljesítettük mindazt, amit szerettünk volna kiadni. Ami nem jött ki, az többnyire az anyagkutatás rovására írandó, hiszen a nem kevés irodalmi újdonság kiadását időigényes háttérmunka előzi meg. Idénre relatíve sok a “szenzáció”: Kurt Vonnegut és Jack Kerouac első kiadások (Éden a folyónál illetve Hazajáró lélek), Márai kiadatlanok (a Szabad Európa Rádió anyaga, az Egy polgár vallomásai III. kiadatlan kézirat feldolgozása a Föld, föld!...-ben, az Itália életérzés bedekker szöveg- és képanyaga), Tamási Áron első közlés (Bölcső a hegyek a között), a két Weöres Sándor antológia (Éren-nádon; Szerelmes verseim, mindkettő kiadatlan művekkel fűszerezve), Kós Károly életrajz, gróf Bánffy Katalin memoárja, erdélyi pajzán történetek (Jösz’te hezzám), Hankiss Elemér új és klasszikussá vált kötete (A befejezetlen ember illetve Az emberi kaland) stb., sorolhatnám sokáig még. És természetesen “futnak” az életművek is, de folyamatosan újratervezünk a tervezések közepette is, mert a könyves világ ilyen. Engem továbbra is lenyűgöz a levéltárak és könyvtárak csendes félhomályának diszkrét bája, miközben tudom, hogy nem minden irodalmi nóvum lehet könyves siker is egyben, így súlypontozni is kell: Móricz kiadásra vár, az ismeretlen Jékely- vagy Reményik-vers magánolvasmány marad. 2014-ben fontos művek és életművek kerültek a Helikonhoz, megjelenésük folyamatábra, vagyis nem feltétlenül köthető a naptári évhez. Lázadó gyermekünk, a Trubadúr Kiadó idén Jimi Hendrix életrajzzal, Palahniukkal és Bukowskival “fenyegette” az olvasókat, és rájuk szabadította a mizantrópokat Welsh köteteivel. Szóval összességében nincs okunk különösebb panaszra, ami nem mondható el magáról a könyvszakmáról, melynek 2014 afféle Titanic-év volt, épp most tört ketté a hajótest: egyrészt továbbra is impotens a szakmai szervezet, mely a Viagrát a látóhatáron sem venné észre szívesen, másrészt pedig továbbra sincs ABS (blokkolásgátló) a könyvterjesztés Bruszilov-gőzhengerében, mely a Mecsekből ide látszik. Az ön számára ki az év felfedezettje, és a csalódása? Ha ránk vonatkozik a kérdés: nagy siker a Bánffy-életmű felfutása és Bánffy Katalin önéletrajza, a  Vonnegut-életmű darabjai, Böjte Csaba testvér kötetei, a megújult Márai életmű (az újdonságok révén-miatt Márai-reneszánszról beszélhetünk megint), csalódás viszont a gyerekkönyveink mérsékelt sikere. Tisztában vagyok azzal, hogy miféle ízlésficam és tucatárudömping uralja a mai piaci szegmenst, de amikor a zseniális Weöres zseniális Holdbeli csónakosát Berg Judit zseniális átdolgozásában nem kell újranyomni éven belül, akkor úgy vélem, homok került a fogaskerekek közé. Az ifjúsági irodalmat szinte kivégezte a nemzetközi trend, és csalódás továbbra is, hogy mostoha a kortárs irodalom helyzete. Általános viszonylatban számomra A kitömött barbár az idei bomba, a csalódásokat hagyjuk inkább, hosszú lista következne. Címkék: Helikon Kiadó, interjú, kiadói kör

A Föld, föld!... teljes változata abba a sorozatba illeszkedik, amelynek tagja a 2013-ban megjelent, a cenzúrázatlan és a javított változatot egybevető Egy polgár vallomásai 1-2, illetve a folytatásának tekinthető Hallgatni akartam című kötet - mondta Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész, a Helikon főszerkesztője. A főszerkesztő szerint a most megjelent A Föld, föld!... visszaállítja "az eredeti ősállapotot", azaz a kéziratban maradt részeket egységbe rendezve jeleníti meg, illetve a korábban már megjelent szövegek között elhelyezi az eddig nem ismert korpuszokat. 

"A Márai-vallomásokban volt egy hiányzó láncszem, egy kézirat, amely az Egy polgár vallomásai 3 címet viselte, viszont kiadásra sosem került" - mutatott rá az irodalmár, hozzátéve, hogy ennek a szövegnek a meglétére a kutatók a naplók bejegyzéseiből következtethettek. Az irodalomtudomány arra a következtetésre jutott, hogy ez a mű azonos lehet azzal, amely 1972-ben az Egyesült Államokban Föld, föld!... címmel jelent meg. A Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött hagyaték tanulmányozása során azonban kiderült, hogy Márai megírta az Egy polgár vallomásai 3-at, ennek része volt a Hallgatni akartam című kötet szövege, illetve a most megjelent mű eddig ismeretlen részei is.

A kutatómunka arra is rávilágított, hogy a most megismerhető korpuszt "alapszövegnek" tekintette az író, ebből bontotta ki az 1972-ben megjelent mű cselekményét: kiválasztott fejezeteket, átírta őket, és hozzá is toldott részeket. A kihagyott részek 15 fejezetet töltenek meg. Arra a kérdésre, hogy miért nem jelentette meg az író a művet, Kovács Attila Zoltán elmondta, hogy Márainak már nem volt rá lehetősége, hiszen a Sértődöttek 3. - Művészet és szerelem című regényét 1948-ban bezúzatta a formálódó diktatúra, majd elhagyta az országot. Az író feljegyzéseiből az is kiderült, hogy Márai eleinte egyáltalán nem akarta kiadni a művet, később pedig azt szerette volna, ha csak Magyarországon jelenik meg, külföldön nem. 

A kiadó vezetője szerint a Föld, föld!... Magyarország történelmének szubjektív hitelességgel megírt története a kifosztott és elnyomott haza 1944 és 1948 közötti időszakáról. "Az eddig ismeretlen részek Márai gondolkodására mutatnak rá, arra, hogy mennyire aggasztónak találta azokat az irányokat, amelyekbe az ország elindult" - vélekedett, hozzátéve, hogy az író világosan látta, hogy a szélsőjobb szétzúzása után az egész demokrácia, az ország következik. Méltatta az író lírai elemzéseit, valamint azt, ahogyan Márai a leányfalui tartózkodásáról ír. Kovács Attila Zoltán szerint az új szövegrészek más megvilágításba helyezik az író "önkéntes száműzetését" is, hiszen - mint kiderült - Márai hazaszeretete miatt nem akarta elhagyni az országot. 

A főszerkesztő szólt arról is, hogy fontolgatták az új szövegrészek külön kötetben szerepeltetését, de végül a három egységes kötet mellett döntöttek, hiszen így a mintegy 1500 oldal áttekinthetően mutatja meg az író gondolatait ország 1900-1948 közötti történelméről, a vallomás műfajáról. Megjegyezte, a mintegy 40 dobozból álló hagyaték még számos ismeretlen szöveget őriz, amelyhez Torontóból az idén év elején újabb 3000 oldalnyi szöveget hozott haza. "Most már talán kijelenthető, hogy teljes a hagyaték, azonban a feldolgozása még korántsem az" - hangsúlyozta. 

A kiadó várhatóan Amerikai kaleidoszkóp címmel fogja megjelentetni Márai amerikai élményeit az Irodalmi bedekker sorozatban, az Ünnepi Könyvhétre pedig a Szabad Európa Rádióban közzé tett műveiből tervez újabb kötetet. 

Az Egyesült Államokban fellelt anyagok között több kuriózumra is bukkantak, ilyen például Márai a kortárs amerikai irodalomról készített irodalmi jellemzései, amelyeket lapok felkérésére írt, útinaplói hasonlóan lenyűgözőek. Ezekkel párhuzamosan a főszerkesztő hozzálátott a Lola-naplók feldolgozásához is, ami igazi irodalmi csemegének ígérkezik. Szeretné feldolgozni az író levelezését is, ehhez viszont még hosszú kutatómunkára van szükség - hangsúlyozta Kovács Attila Zoltán.

Tarisznya és szandál, fölötte világmegváltó gondolatok, néhai rímek, hajdanán egész jók és keringés a létbe, meg a létben. Csak úgy, keringés minden körül, néha közelebb ehhez-ahhoz, de inkább távolabb, hiszen a szandáltejút ellipszispálya, melynek természetrajzából következik az örökös vagy szinte állandó kívüllét valamitől, ami körül létezik. A percesemények elcsúsznak az ellipszis rendszerint távolódó vonalán, s bár valamiféle körpálya is ez, minduntalan büdösebb és ijesztőbb a folyamatos közelítés a Valami felé. Aztán újfent következik a távolódás fellélegző pillanata, s a Valami megint elérhetetlen. A Tudás. Mert minek az? Magam vagyok az ellipszis, gondolom szerényen-serényen, majd csak jönnek körém apró kövek holmi gyűrűként, ahogy a Szaturnuszról tudni vélik. Mások, persze. De nem jönnek, évtizedekig nem jönnek, mert őket, azokat a Valami vonzza inkább, ráér még az ellipszis, ha nem lesz jobb a Valamitől. De a Valamitlanság létperiféráján mégis felcsillan a Valami távoli-néha közeli fénye, ami ijesztő perspektíva a körpályáról nézve, ezért a Valamitlanságot elegyíteni kéne a Valamivel, jön a szandál fölül a gondolat. És az is marad, mert az autodidakta valami mégsem a Valami. Csak hasonló, vagy annak valamiféle csonka katarzisa, ami félelmetes selbst-katasztrófa üstökös képével fenyeget, ezért a Valaminek meg kell mutatni, hogy a Valamitlanság is valami. És az ellipszis távoli pontjairól akár el is hihető mindez, véli a magvas gondolat, csakhogy az élet nem körpálya, hanem ellipszis. A körpályáról ugyanis ugyanannyira vagyunk a Valamitől, ez utóbbinál viszont néha túl közel hozzá. És akkor ijesztő a Valami bolygófelülete, hát még ami benne vagyon. De ez nem érdekli a Valamitlant (szándékosan rövid i-vel), elég, ha röpke pillantást vet a tarka felületre, s máris elhiszi, hogy valamit megtudott a Valamiről. Aki szintén figyeli az ellipszisen mozgókat, és az évek során kiszűri a valamizőket, s messzire taszítja őket pályájukon. Amikor meg újra közelítenek, valósággal viszolyog tőlük. És ez nem változik, csak a Valamitlan nem veszi észre, hogy itt valami nem stimmel, ezért a valami-Valamijét mutatja mindig a Valami felé a röppálya ideális ívén… de csak az ív marad, a periféria, ahonnan nem látszik a Valami, csak a felülete. Ezért a Valamitlan megmarad valaminél, a valami-Valaminél, ami nem az igazi, csak a hazugságok árán tudja elhitetni valakivel, hogy mindez tulajdonképpen nem a Valami. És az ellipszisek hálójában, a közel-létek alkalmával mindig kiderül valami. Hogy ki is ez a valaki, maga a Valamitlanság.

Megfejtésért fordulj Valamihez. Vagy Valakihez.

Vagyis: a fűrész, a Buci meg a Judit, hogy felidézzem a stand up klasszikust, de ez most csakis a paranoiás magyar média mai paranoiás megmozdulása kapcsán jutott eszembe: holnap, azaz 21-én ítélet születik a magyar közúti közlekedés fűrésze ellen, és az ügy már-már egy zavaros salátáStahlra emlékeztet, melyben nem lehet felismerni az összetevőket, ellenben megy az agymosás meg a megmondók véleménye, hogy így a fűrész meg úgy, nincs is éle, csak egyszer volt, tavaly, igaz majdnem három embert kaszabolt el, le, dehát példás családapa, nagyszerű színész  stb., stb. Félreértés ne essék, nem az emberi-színészi kvalitásokról merengek, hanem az észvesztő felelőtlenségről, ostobaságról, butaságról, ami ezzel a szerencsétlen palival történt. Tényleg sajnálom őt, a médiafelhajtás viszont mélységesen felháborít, sőt a média felelőtlensége, ostobasága, butasága bosszant fel igazán. Hogy is van ez? Ők eldöntenék, mi legyen? Ők megmondanák, mit döntsön a bíróság? Meg hogy az utca embere mit mond? Hogy is vagyunk ezzel? Most hirtelen fontos a nép hangja? A média leereszkedik a pórnép szintjére, netán meg is hallgatja, hallgatná? Micsoda átverés és álságos puhapöcs magatartás ez... Az ügy részleteivel nem akarok foglalkozni, megtörtént sajnos, ami megtörtént, a fűrész ráadásul visszaeső, a jog biztosan tartalmaz ide-odavágó passzust, bár az azért eleve érdekes, hogy a vádiratban nem is szerepel a drogfogyasztás ténye, vagyis az elsőfok is elsőfokon enyhítéssel rukkolt ki.... No de ez a képlékeny arcú, homályos tekintetű, zavaros beszédű,  a szocialista autóiparra emlékeztető, zsiguli kalaptartókon élősködő bólogatókutya mozgással (vagy bólogató kutyamozgással)  megáldott keljfeljancsi ügyvédke elhinti előre, hogy fordulat lesz... és ezt megkajálja az izzadságszagú, bulvárszinten leledző magyar balkánmédia, nos ezt nem hittem volna. És terítik a hírt, nézd csak meg a netet bárhol, a google ma 103000 találatot ad ki a fűrészre, és ebben nincs benne a rádió, meg a varázsdoboz, vagyis megy a ragozás, tökölés, pánik, gerjesztés, uszítás, könyörgés, káröröm... ez utóbbiról értelemszerűen hallgat a nagy testvér, de már nem sokáig. Kérdés, hogy a  Stohl-konyha utolsó vacsora utáni kínálatában milyen reggeli fénye dereng majd föl? Palacsinta, ami befér a (börtön)ajtó alatt, netalán pizza? Ami szintén...