1989. április 14. „Mindig Nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél.” (Márai S., A kassai polgárok) Huszonkilenc éve szálltunk vonatra, felszámoltuk kolozsvári életünket, s elindultunk mi is Nyugatnak, legalábbis földrajzilag. Ülünk a kupéban, korán reggel van, barátok, rokonok, a fél filharmónia, osztálytársak, szerelmek a peronon. Csak bámulom a tejüveges ablak rozsdás keretét, a sötétbarna-vérvörös műbőr ülés kurvára hideg a combhátsón, átsüt meg -hűt a nyugatról becsempészett márványfarmeron. Apám évtizedeken át hozta be a szajrét a zenekari turnék nyomán, hiszen valutával nem volt tanácsos ugrálni a román sztálinizmusban, így napidíját kakaóra, farmerra, csokira, ruhaneműre, a Daciába Castrol olajra, a hetvenes években játékra (is), lemezekre, Svájcból kazettás magnóra, hatvan- és kilencvenperces TDK kazettákra költötte (sokáig bámultam közelről az átlátszó bura mögött a vékony szalagot, évekkel később ceruzával tekergettem ezeket, mert spóroltam a megfolyós ceruzaelemmel a walkmanban), valamint Budapesten könyvre; merthogy útban haza pótolni kellett A Világirodalom Remekeit, a Panoráma sorozatot, a Magyar Históriát, a háromkötetes Erdély történetét, de ezt csak fejben, mert nem nagyon lehetett kapni, meg a románok is fölöttébb kíváncsiskodtak a kíváncsiskodók után. (Pedig micsoda szar könyv ez, tudtam meg aztán az egyetemi évek alatt.) Legtöbbje egy cenzúrázott kor cenzúrázott lenyomata, de most is itt ülök előttük, mert amiket anno Apa becsempészett, azokat ’89-ben kicsempésztük, hogy egészen képzavaros legyek: legálisan kicsempésztük. Három évbe telt, míg eljöttünk, kezünkben osztrák, német meg magyar befogadó papírok (anyám családja száz- meg szászféle, de ezúttal csak az utóbbi számított), Apám döntött, ha már menni kell, akkor csak Magyarország jöhet szóba. Igaz, hogy a fél zenekar már dobbantott a Vasfüggöny másik oldalán, Apa viszont nem csábult: nem leszek emigráns mások földjén, a bevált receptet sem vállalta: szálljon le a turnébuszból lehetőleg Németországban, aztán röpke két év alatt kiviheti a családot is, addig vígan eldolgozhat targoncásként a karlsruhei Bosch-gyárban, hiszen a szerelőcsarnok állandó napizajának ütemes ritmusa végső soron ugyanaz, mint Berlioz faunja vagy Ravel Bolerója (amikor dobolni tanított, ez volt az egyik téma, amit örökre megtanított, aztán amikor death metal zenekarban játszottam, írtunk is egy számot a pergő pergőre). Nincs ám depresszió meg megborulás, csak ki kell húzni az emigráns magányt lehetőleg mosolyogva, szakmailag a gödör alján, de legalább idegennek néznek, miközben tanulod a nyelvüket, és eljátssza mindenki a nagy heppit, hogy tudniillik ők szeretnek téged, te meg szeretnéd őket, akár jobban is, ha nem néznének le kajánkeserű mosollyal. Az integráció kamu, aki országváltó, az tudja, a többiek meg csak fotelkommentelők Brüsszeltől Moszkváig, vagy még tovább, mindkét irányban. Anya meg menekülni akart mielőbb, elég volt a kisbányai orvosi rendelőből (micsoda undorító kék olajfestékkel pingálták ki a falakat másfél méterig) meg a kolozsváriból is, hideg volt mindkettő, sumér eszközökkel kellett dolgoznia már évek óta, a közlekedés katasztrófa, konstans anyaghiány, az összes pénz elmegy feketeárura, hogy a két gyerek ne szenvedjen hiányt, a gyerekkori trauma, a Duna deltába kitelepítés nyoma nem múlik az istennek sem, fizikailag-egészségileg komoly utóhatása van, de megnyomta ám az a lelket is, Anya sose beszél erről, milyen lehetett neki Anya nélkül élni halott ősök és testvérek árnyékában, gyerekként hazatérni kifosztott ingatlanba, aztán tanulni valahogy, elérni valamit. Ezért? Hogy megnyomorítsa a kibaszott kommunizmus? Meg Apámat is, mert megfigyelték mint zenekari szólamvezetőt? Biztos kém, mert angolul, németül, franciául is beszélt az ószövetségi román mellett, gondolhatták az ateista szekusok... És nélkülözni sem lehetett a turnékon, mert üstdobosból csak egy van a zenekarban... És a gyerekek esetleg románul tanuljanak majd? Már a Báthoryba is bevittek román osztályt, a végén még az érettségit is átfestik pirossárgakékre? Minek jár Nyugatra a kolozsvári Filharmónia, ha a bukaresti nem?, tette fel a kérdést állítólag Elena Nicoláénak 1984-ben, de aztán megnyugtatták, lassan disszidál az egész zenekar, ne aggódjon, a hajdanvolt magyar zenei társulat már-már román formáció. Nem, nem, menni kell, elég volt a szigorúan ellenőrzött vonatokból, csak hogy visszakapcsoljak. És most megyünk, Anya az elszántabb, ez mindig is látszott, Apa látszólag a szokásos viccköntösben (ne reménykedjetek, úgyis visszajövünk, haha), de szemében némi bizonytalanságot észlelek (amit soha korábban), a hosszú-csöndes sóhajok meg a finom mosolyok és összekacsintások feszültségében ezernyi watt cikázik, s csak utólag, halála után nem sokkal, családi fotók böngészésekor fedeztük fel húgommal, vajh, mi játszódhatott le benne, amikor egy év alatt megőszült... Egy ideig ment az a karácsonyi fotójáték, hogy ugyanazt a képet elkészítettük évről évre, címe: A család a fa előtt... A ’89-es és a ’90-es kép fekete-fehér. Nem fotóilag. Időileg.
A tejüvegen túl integetés, mosoly, sirám, sikoly, a kötelező jó utat-gyertek vissza-igazatok van lózungok, én meg csak réveteg bámulom ezt A szibériai borbély-jelenetet; én is tudom, hogy nincs visszaút. Pedig aranyéletem volt-van... Lassan nyolc hónapja nem járunk iskolába, kihagytuk az egész gimis első évet, Budapesten másodikkal folytattuk, vagyis Dórival három év gimnáziumot abszolváltunk összesen, hetente mentünk színházba, moziba, házibuli hegyek, amik állandó búcsúbulik, ahogy fogyatkozik az osztálylétszám a disszidálás okán, és közben boldogan játszottuk Tóthékat, amikor dobozolni kellett minden ingóságunkat, az én szobám lett az első raktárhelyiség, hétről-hétre szorultam ki odúmból, s tűntek el az Iron Maiden (miért kell néznem ezt az Eddie-szörnyet?, fakadt ki Apa viccesen, miért nem teszel helyébe valami szexbombát vagy tájképet vagy hangszerfotót?), Judas Priest, Accept meg meztelen csajos poszterek, amikkel ki volt dekorálva a falam plafontól a földig. Csak a szórakozás, a vízilabda, a bulik és a könyvek: e remek tetrarchia ott omlott össze a tejüveg innenső oldalán. Amíg távlati cél volt, alig vártam, a küszöbön azonban megtorpantam, Vuknak éreztem magam, ebből főleg kicsinek... minek megyünk? Mi lesz az itt maradtakkal? A bulikkal, a felfedezett finom leánytestekkel, ezzel az új varázzsal, úristen, van-e a világon ennél izgalmasabb történet (dehogy van, ez meg a művészet mindent visz, mondta mindig Apa, a többi csak gyatra kivagyiság, anyagiság, hivalkodás, tudtam meg tizenhat évesen az élet célját)?, a csókokkal, az állandó flörtökkel... mennyire jó, hogy tanulás helyett kedvemre olvashatok, és micsoda pazar-perverz a világirodalom meg a többi, ekkoriban teljesítettem a napi rekordot is olvasásban, Apával igazi földrajzbuzik voltunk, megszállottan forgattuk az óriás földgömböt (a túlélő gömbbédekker egészen 2002-ig megvolt, akkor a kétéves Orsi lányom, gondolom, földrajzi érdeklődéstől túlhajtva, egyszerűen lehúzta a hangfal tetejéről, ezzel teljesült az inka világvége-átok) s kutatgattuk könyvtárunk tematikus kiadványait, a Ra expedicióktól Madagaszkár világáig, Scotték tragikus antarktiszi történetéig, Shackleton őrületes meneküléséig (ezek is itt sorjáznak mögöttem, a könyvespolcon), és ekkor lekaptam a kék borítós Roberts könyvet, az Északnyugati átjárót. Rogers őrnagyot a 362. oldalig követtem. Estig...
Sok minden átszűrődik e tejüvegen, most is... mert a múlt nem csak az áprilisi évfordulókon van a fejemben. Állandóan. És nem igaz, hogy a múlt elevenen felfal. Iszonyat erőt és magabiztosságot ad. Persze ha olyan volt.
Hát így, ma április 14-én 9 óra tizennégykor. A kávéillat bekúszik a monitorig, megyek is.
Huszonkilenc éve épp Bánffyhunyad mellett halad el a vonat. A tejüveg mögött pelyhedző államon megtörik a napfény.
