És Apám ült legfelül. Nézd csak. A kolozsvári filharmónia tetején. Negyven éven keresztül fürkészte a kottatartóban elhajló hangjegyek fölött a közönséget. Az meg őt, hiszen a karmester sziluettjéből az üstdobos látszik szemtől-szemben. A vonósok oldalvást, a fúvosok ugyan szemben, de a hangszer takarásában. A timpanista meztelen, kezében a nádpálca a filcfej véggel. Ha lehámozod róla a négyzetformából szabott vastag borítást, aztán az alatta lévő vékonyabbat, akkor meglátod a szimfonikus dobverő lelkét: a parafát. A kör alakú, centis magas likacskarika közepén lyuk, benne a pálca, a találkozás peremén hullámzó, buboréksorra emlékeztető fehér ragasztócsík. Az aracset. Ma is emlékszem finoman émelyítő keserédes illatára, ami betöltötte a szobát, amikor Apa nekiállt dobverőket gyártani. Mert hiába vásárolta meg Nyugaton az imperialista kész terméket – legalábbis a szocialista románia kriptoszovjet központosított direktívája szerint a filharmónia mindig az imperialista Nyugaton turnézott, miféle arisztokratikus dőzsölés ez?, fúj –, ő csak abban bízott, amit ő készített el(ő). Volt az a barna bőrönd, keménytokos, kopott, talán még nagyapámék házában láttam először, a Szamos parton, a Garibaldi 12-ben. Arany csatja finom koppanással zárt, gyerekkoromban sokat játszottunk vele, mert akárhányszor utaztunk a húgommal, és ez napjában sokszor megtörtént, amikor a széthajtható zöld kanapét egy mozdulattal autóvá varázsoltuk és alábújva nekiindultunk, mindig ebbe pakoltunk. Volna. De csak kinyitottuk. Ugyan beledobáltuk levegőcuccainkat, amik feltétlenül kellettek Tarnicához vagy Mamaiához vagy Székelyföldre, valójában csak csodáltuk vagy egyenesen tiszteltük a nádpálcákat, a durva filcanyagokat meg a többi apró kelléket, melyek félig-meddig kitöltötték a rozsdabarna utazót. Meg hát különben sem fért volna benne sok minden, hiszen eleve az örök utazás kellékeit őrizte. A hangot, a hangét. De ez csöppet sem zavart minket, lázasan csomagoltuk a semmit, miközben arra vigyáztunk elsőleg, nehogy bármi is elvesszen a zenei frigyládából, hiszen akkor oda a varázs. Mivel hadonászik majd este Apa abban a vicces pingvinruhájában? Láttad, mindegyik olyat visel, mutattam Dórinak. És amikor a hegedűsök helyet foglalnak... az megvan, amikor a hegedűművész furcsán előrehajolva, majd egyik kezével hátranyúlva, mert a másikban a hegedűt tartja, keresztbe a vonóval, libbent egyet a frakk farkán, így az a szék mellé-mögé hullik alá, és nem kell ráülnie? És micsoda vásári komédia, karneváli látvány, ahogy egy egész pingvinkolónia egyszerre helyet foglal! Csak derültünk és harsányan kacarásztunk ezen, akárhányszor láttuk a pénteki koncertek első sorából. Vagy oldalról, a szervízfolyosó artisztikus négyzetrács szellőzője felől. Emlékszel, egyik a hárfás mögött nyílt, épp a páholy alatti betüremkedésben, a másik meg szemből, onnan, ahonnan mindig felmehettünk a színpad mögé, abba a tükrös terembe, ahol mindig erős dohányszag kerengett, és az égig érő faajtó mögött ott ült háttal Apa. Mert ez a hangárajtó a színpadra nyílt. Ha rosszkor mentél be rajta-alatta parányi hangyaként, akkor a zenekari próbára nyitottál rá, ha fekete-fehér látvány fogadott, akkor a koncertre...
A varázspálcás bőrönd Apa 'szerszámosládája' volt. Hiszen ha nem üti valamivel, nem szólal meg az a négy benga, pedálos Ludwig üst... Márpedig a varázshoz rengeteg pálca kellett, így a koffer rengeteget elrejtett. Amikor felemeltük a bepakoláshoz, pontosabban a felpakoláshoz, mert a békaszín szivacsautónk tetején utazott, elöl ugye ketten ültünk, hátul meg a macigyerekek legostul, meghallottuk a nádszimfóniát. És micsoda különbségek... valóságos üstszimfónia, ahogy a parafa ütemesen ütötte a bőrönd oldalát vagy a pálcák egymáshoz verődésének ritmikus hullámát megtörte a kinyomott fogrémtubusra hasonlító ragasztógöb zuhanásának tompa puffanása a spárgagomolyag szolid töttyenete előtt. És a cintányérhang? Emlékszel, Dóri? Az a kurva nagy olló mindig a csat belső feléhez csapódott, amikor a pókkal rögzítettem a bőröndöt a fejünk felett...
A bőrönd 2001. december 19-én játszotta utolsó szimfóniáját. Az volt a requiem. Most már csak én nyitogatom itt, Szentendrén. Egyszer még nekiállok nádütőket csinálni, csak úgy. Mert emlékszem az összes mozdulatra. Tudod, hogy kell felvarrni a parafára a filcgumót, Dóri? Az összeszorított combjaid közé vett nádpálcára rá kell hajolni, finoman rögzíted fogsatuval, majd a filcpárnát ráhajtod a parafára, egyenletesen körbeteríted rajta, végül összeszorítod a combod. Így az ütőfej máris felkínálja magát a tűnek és cérnájának, s ahogy óvatosan elkezded körbevarrni, láthatatlan öltéssel, ahogy a kárpitos varázsol az anyagszélen, egyre szebb és szabályosabb lesz. Hiszen csak görgetned kell a pálcát, körbe-körbe.
Haláltánc. Danse macabre.
