Írástudók árulása

ERDÉLY100 – Janovics Jenő

Janovics Jenő színész, rendező, színigazgató, forgatókönyvíró

(Ungvár, 1872. december 8. – Kolozsvár, 1945. november 16.)

„Nyugtalanság támadt a színházban is.”

Janovics Jenő Ungváron született, de Budapesten nőtt fel. Igen korán kitűnt színészi képességeivel, Paulay Edének^[1] köszönhetően nemcsak statisztált a Nemzeti Színházban, hanem szabadjeggyel szinte valamennyi előadáson jelen volt. Középiskola után egyszerre járt a Műegyetemre és a Színiakadémiára,^[2] ennek minden bizonnyal szülői nyomás állt a hátterében, hiszen szegény családban nőtt fel, és biztos „állásban” reménykedtek.^[3] Kisebb kitérő után 1896-ban Kolozsvárra szerződött, ahol szinte az első pillanattól kezdve rendezői feladatokat is kapott. Közben a színészi munka mellett az I. Ferenc József Tudományegyetemen folytatta tanulmányait magyar–francia és filozófia szakon, majd 1902-ben megpályázta a szegedi színházat, három évad után pedig Tisza István kinevezésére 1905 áprilisától a kolozsvári Magyar Nemzeti Színház^[4] igazgatója lett (1930-ig), mely rövidesen új épületben kezdte meg működését.^[5]

Janovics Jenő kezdettől fogva valódi nemzeti színházi koncepciót valósított meg, sok tekintetben még a budapesti színházi életet is megelőzte. Sokat járt külföldön, figyelte az aktuális trendeket, Maeterlinck^[6] műveit például elsőként tűzte műsorra. A színházat elsősorban művelődési intézménynek tekintette, ő vezette be először az ifjúsági előadásokat is, ugyanakkor szem előtt tartotta, hogy a színház „népnevelés” legyen: igyekezett növelni a látogatottságot, szakszervezeti jegyértékesítést vezetett be, hogy a munkások kedvezményesen jussanak jegyekhez. Pár év alatt erős társulatot alakított ki, színészei a rendszeres budapesti vendégjátékok alkalmával is sikert arattak, a fővárosi közönség tetszését is elnyerték. 1911 és 1918^[7] között számos drámaciklust vezényelt le, mondhatni sikert sikerre halmozott, miközben a mozistúdió ötletét sem hanyagolta el. Ez végül óriási anyagi hasznot is hozott, népszerűsége páratlan gyorsasággal hódított.^[8] Miután az új színházépületben korszerű színpadtechnika állt a rendelkezésére, impozáns díszleteket használt, miközben a balettet sem akarta kihagyni a repertoárból, ennek érdekében időnként külföldi balett-társulatok léptek fel Kolozsváron.

A szegény sorból származó Janovics doktori címmel rendelkező, nem kis vagyont gyűjtő, tekintélyes polgára lett Kolozsvárnak. Aztán 1918 decemberében bevonultak a román csapatok: ... „Karácsony ünnepén, amikor a románok már bevonultak Kolozsvárra, és menekülésre többé nem lehetett gondolni, a díszletraktár kocsiszínébe vontattam a nagy, kipárnázott bútorszekeret.”^[9]

A helyzet bizonytalanná vált, nem lehetett tudni, mi lesz Erdély sorsa. A román hatóságok bezáratták a színházat, de nagyobb botrányt nem akartak, úgyhogy egy-két hét szünet után megint engedélyezték az előadásokat. Cenzorok érkeztek, akik ötletszerűen betiltottak ezt-azt, kihúzattak szövegrészeket innen-onnan. A cenzúra például Az ember tragédiájával nem tudott politikailag mit kezdeni, nem értették, hogy miért fontos ez annyira a magyaroknak, hol van benne elrejtve a nacionalizmus. Ezekben az időkben egész Erdélyben hol betiltották, hol újra engedélyezték. A társulat elhatározta, hogy őket a Hunyadi téri épületből csak erőszakkal lehet majd eltávolítani. Erre nem is kellett túl sokáig várni, mert megérkezett a román ultimátum: október 1-jén költözzön át a társulat a sétatéri épületbe. Janovics Jenő szavazást tartott, a társulat tagjai ennek eredményeképp elvetették, hogy erőszakot provokáljanak ki. Szeptember 30-án léptek fel utoljára a Hunyadi téri épületben, a Hamletet játszották, a nézőtér tömve volt.^[10]

1922-ben megalakult a Színpártoló Egyesület, amelynek tagjai egész Erdélyben gyűjtöttek adományokat a magyar kultúra reprezentatív intézménye, a kolozsvári színház működéséhez. Időközben Janovics erőfeszítései a támogatás nélküli magyar színjátszás új intézményi kereteinek kiépítésére irányultak. 1920-ban kétéves játékengedélyt szerzett Octavian Goga kultuszminisztertől valamennyi erdélyi magyar színház részére. A korábban a budapesti országos színészegyesület fiókjaként működő Erdélyi és Bánáti Színészegyesület 1921-ben tartott első közgyűlésén őt választotta meg első elnökének; ezt a tisztséget 1923-ig látta el. 1922-ben, amikor Poór Lilit^[11] Aradon A kaméliás hölgy előadásán letartóztatták, és hiába járt közben az érdekében, két színésszel együtt megszöktette a rendőrségi fogdából, és Halló, itt Scarpia címen cikket jelentetett meg a letartóztatást elrendelő prefektus ellen. „A magyar színészek nem űznek propagandát, és nem szőnek összeesküvést. Művészi munkájukkal igyekeznek áthidalni azokat a szakadékokat, amelyeket a kormány hangosan hirdetett elvei ellenére a prefektus úrhoz hasonló kis hatalmasságok ásnak a románság és magyarság között. Bizony mondom, nehéz a munkájuk…”^[12] 1923-ban a budapesti Nemzeti Színház igazgatójává akarták kinevezni, de nem fogadta el, mondván, nem akar elszakadni Kolozsvártól. A kolozsvári színház anyagi gondjainak megoldására saját vagyonát használta fel, de támogatta Erdély más színházait is, így egy évtized múlva már adósságok terhelték. 1928. augusztus 29-én házasságot kötött Poór Lilivel. 1932-ben átengedte a színház vezetését a Bánffy Miklós vezette Színpártoló Egyesületnek, ő maga pedig főrendezőként tevékenykedett.

Az 1928/29-es évadban elvállalta, hogy a nagyváradi színházat is működteti ugyanazzal a társulattal. Kolozsváron 407, Nagyváradon 397, más városokban szervezett vendégjátékokkal együtt összesen 1008 előadást tartottak. Közben szorult a román kulturális prés, megszabták, hány színház működhet és hogyan, a támogatások elapadtak, de végül Janovics feladta. Jelképes összegért eladta a sétatéri épületet a Színpártoló Egyesületnek, és távozott Kolozsvárról. A további működést megmentette báró Kemény János^[13] hatalmas összegű adománya, de még így is az új vezető, Kádár Imre sokkal kevesebbet vállalt. 1936-ban több régi rendező- és színésztársával Janovics megszervezte a Szegedi Szabadtéri Játékokat, és ott nagy sikerrel rendezte meg Az ember tragédiáját és Herczeg Ferenc Bizánc című drámáját. Ezt követően Szeged városa a Szabadtéri Játékok művészeti vezetésével bízta meg 1939-ig. A vészkorszakban ismerősök bújtatták Budapesten, a város ostromát is átélte. Aztán 1945-ben egyszer csak váratlanul megjelent Kolozsváron. Egy darabig úgy tűnt, van rá esély, hogy megtarthassa a magyar társulat a Hunyadi téri épületet, vagy legalább „társbérletben” használja egy román társulattal. A Bánk bánt szánta nyitóelőadásnak. A próbák alatt a fűtetlen épületben megfázott, tüdőgyulladást kapott. A bemutatót már nem érte meg, aznap délelőtt elhunyt.

Kivételes életpálya, folyamatos megújulás és művészeti kísérletezés jellemzi életútját, ami nem csupán a színházi életben kimagasló, hanem a filmkultúrában is, nem csupán erdélyi parnasszusi élet az övé, hanem az egyetemes magyar művelődéstörténet kiemelkedő korszakának egyedülálló alakítója is egyben. Tevékenységének majd fél évszázados kulturális lenyomata alapjaiban határozta meg a művészeti ágak történetét, fejlődését, sikereit, a történelmi paradigmák és impériumváltások közepette is meg tudta szervezni a színházat, a mozit Kolozsváron, miközben élete derekán az üldöztetés poklát is megjárta mind Romániában, mind pedig Magyarországon.

A mellékelt dokumentumokról:

Az első közölt írásban Janovics Jenő összefoglalta a kolozsvári elöljáróságon 1919 februárjában, a román megszállást követően lezajlott kihallgatását. A hadosztálybíró Janovics Jenő szerepét vizsgálta a Magyar Nemzeti tanácsban. A kihallgatás jelentős része Apáthy István kormánybiztosi tevékenységét firtatta. A nemzetközi hírű tudós, egyetemi tanár fontos szerepet töltött be az 1918. esztendei erdélyi politikában, a Magyar Nemzeti Tanács Erdélyi Bizottságának és a Keletmagyarországi Főkormánybiztosságnak egyaránt elnöke volt. A második dokumentum a Kolozsvári Nemzeti Színház helyzetét foglalja össze a román megszállást megelőző időszakban.

Főbb művei:

Csiky Gergely élete és művei I–II. Kolozsvár: Gombos Ferenc könyvnyomdája. 1900–1902.

A magyar dráma irányai. Budapest: Benkő Gyula könyvkereskedése. 1907.

A magyar dráma fejlődése: a Kolozsvári Nemzeti Színház által rendezett drámatörténelmi sorozatos előadások bevezető beszédei. Budapest: Országos Irodalmi és Közművelődési Szövetség. 1913.

A Farkas utcai színház. Budapest: Singer és Wolfner. 1941.

A Bánk bán nyomában. Kolozsvár: Különlenyomat az Erdélyi Múzeum 1942. évfolyamának 1. számából.

A Hunyadi téri színház. Kolozsvár: Korunk Baráti Társaság. 2001 (1942-es kézirat alapján).

Ajánlott irodalom:

Bárdi Nándor: Janovics Jenő kéziratai (Jordáky Lajos hagyatéka). adatbank.transindex.ro (Hozzáférés: 2016. júl. 11.)

Gajdó Tamás: „Vagy nem lenni”: Janovics Jenő színházigazgatói szerepei. Jelenkor, LI. évf. (2008).

Marosi Ildikó: Adalékok a Szegedi Szabadtéri Játékok történetéhez: Bánffy Miklós és Janovics Jenő rendezései. Tiszatáj, XLIX. évf. 8. sz. (1995. aug.) 43–65.

Nemeskürty István: Janovics Jenő, a művészi igényű magyar filmgyártás megteremtője. Színháztudományi szemle, 30–31. évf. (1996).

Források

1.

Janovics Jenő kihallgatásának jegyzőkönyve

(Kolozsvár, 1919. február 27–28.)

Februárius hó 24-én idézést kaptam a kolozsvári román királyi térparancsnoktól, amelyben a VII. divízió[14] hadosztálybíróságának megkeresése folytán értesít, hogy 27- én délelőtt 10 órakor meg kell jelennem a megyei prefektúrán.[15] Pontosan megjelentem, ahol megtudtam, hogy hasonló idézést kapott: dr. Horváth Emil,[16] dr. Vincze Sándorné,[17] dr. Pop Julián,[18] dr. Utálea Oktav,[19] dr. Porutiu Bálint[20] és Savu csendőr százados. Délig vártunk, de semmi intézkedés addig nem történt, tehát elmentünk. Délután 4 órakor küldönc jött, hogy sürgősen menjünk a prefektúrára. Azonnal odamentem, s ott volt már Muntean százados, a VII. divízió „comisar regal”-ja,[21] ki éppen dr. Pop Juliánt hallgatta ki. Utána Horváth Emil báró kihallgatása következett, majd engem szólítottak be. Az általános kérdések után azt kérdezte a hadosztálybíró: Tagja volt-e Ön a Magyar Nemzeti Tanácsnak? Azt feleltem: Nemcsak tagja, hanem alelnöke is voltam, s miután a három tagból álló elnökség olyan szoros megállapodást létesített, hogy sem az elnök, sem az alelnök semmiféle intézkedést egyedül nem tehetnek, csakis együttes megbeszélés alapján, így tehát tudok Apáthy[22] minden ténykedéséről, s a felelősségben is egyenlő mértékben osztozom vele. További kérdések voltak: Mikor alakult meg a Magyar Nemzeti Tanács? Október 31-én. Milyen céllal? Hogy a kitört forradalom lázában a rendet lehetőség szerint fenntartsa, s a közigazgatás nehéz munkáját elősegítse és ellenőrizze. Miképpen teljesítette ezt a hivatását? Úgy, hogy a tanács tagjai éjt-napot összetéve fáradhatatlanul csillapították a szenvedélyeket, minden jogos igényt igyekeztek kielégíteni, minden panaszt megvizsgálni, minden sérelmet reperálni, s minden atrocitást azonnal a rendelkezésre álló erővel elfojtani igyekezett. Csak Kolozsvár területére vagy egész Erdélyre kiterjedt-e a hatásköre? Minekünk legális megbízatásunk nem volt, csupán népgyűléstől kaptuk a megbízatást, de igyekeztünk egész Erdélyben csöndesítő, rendre és munkára intő hivatásunkat teljesíteni, adtunk ki tehát utasításokat, rendeleteket Erdély minden részébe, hol megfogadták, hol nem. Politikai hivatása volt-e a Magyar Nemzeti Tanácsnak? Semmi más politikai missziója nem volt, mint a magyar osztályuralom letörése után a demokrácia megszilárdítása, a rend helyreállítása s az Erdélyben élő különféle nemzetiségek kölcsönös megértése, békés, egyenlő jogú és egyenlő kötelességű együttélése. Milyen politikai pártokból alakul[t] a Magyar Nemzeti Tanács? A Károlyi-Függetlenségi Pártból, a Szociáldemokrata Pártból s a Polgári Radikális Pártból. Ismertesse a pártok politikai programját. Röviden ismertettem őket, kiemelve, hogy a Károlyi-párt, melyet Apáthy képviselt, a legkonzervatívabb volt törekvései tekintetében, azt tehát semmiféle felforgató szándék nem vezette. Hogy végezte rendfenntartási missióját a Magyar Nemzeti Tanács? Mindenekelőtt felszólította a megalakult szász és román nemzeti tanácsokat, hogy miután közös céllal szervezkedtek, egyesüljenek, s egyesült erővel igyekezzenek a különféle nyelvű lakosság izgalmát csillapítani. Felszólításunkra a Szász Nemzeti Tanács tényleg be is lépett a mi kötelékünkbe, a Román Nemzeti Tanács azonban kijelentette, hogy külön akar működni. Mi ezt lojálisan tudomásul vettük. Ámde harmonikusan működtünk együtt, mihelyt hozzánk érkezett panasz arról, hogy román részről történt kihágás, azonnal felkértük őket a közbelépésre, viszont ha magyar részről történt kihágás, ők ez irányban hozzánk fordultak. Komolyabb sérelmek esetén közös bizottságot küldtünk ki az ügy igazságos megvizsgálása céljából. Mi annyira lojálisan és becsületesen értelmeztük a testvéries együttműködést, hogy amikor az adminisztracionális költségek fedezése céljából fölmerült annak a szüksége, hogy a saját személyi obligójára pénzt vegyünk fel, Apáthy azonnal meghívta a Román Nemzeti Tanács kiküldöttjeit, s kérdést intézett hozzájuk, akarják-e, hogy az ő költségeiket is mi fedezzük a saját pénztárunkból, vagy akarnak-e minden elszámolás kötelezettsége nélkül pénzt tőlünk? Mire ők azt felelték, hogy nem akarják, hogy mi fedezzük központi pénztárunkból az ő költségeiket, ellenben utaljunk át nekik egy összegben 50.000 koronát. Ez azonnal megtörtént, Apáthy egy helybeli bank (Kolozsvári Takarékpénztár) útján átutalta a kért 50.000 koronát. Miféle katonaság volt Kolozsvárott? A forradalom kitörése után a reguláris katonaság megmaradt részei voltak. Ki parancsnokolt ezeknek? A Román Nemzeti Tanács és kívánták, hogy a román nyelvű katonaság fölött kizárólag román nyelvű katonatisztek parancsoljanak. Ebbe Apáthy elnökünk készségesen beleegyezett. Megállapodás jött tehát létre, amelynek értelmében a magyar nyelvű katonaság fölött csak magyar, a német nyelvű katonaság fölött csak szász, s a román nyelvű katonaság fölött csak román tisztek fognak parancsnokolni. Viszont mind a három nemzeti tanács elismerte Siegler Konrád[23] gyalogsági tábornokot, Erdély katonai parancsnokát saját legfőbb parancsnokául. Siegler mellé egy magyar, egy román és egy szász katonatiszt delegáltatott adjutánsként, s mind a három nemzeti tanács 2-2 katonai népbiztost küldött ki a saját kebeléből, a katonai intézkedések ellenőrzésére és az összeköttetés fenntartására. A napiparancsok három nyelven adattak ki, s ezeket egy-egy katonai népbiztos (mindegyik a saját nyelvén szerkesztett parancsot) aláírta. Ezt a megállapodást írásba is foglalták. Elismerték a román csapatok Siegler főparancsnokságát? Elismerték írásban is, szóban is, s a zsoldot is Siegler utalta ki nekik a magyar kormány által rendelkezésre adott pénzből. Egy ízben magam láttam egy nyugtát, amelynek tanúsága szerint Siegler Kotucz százados kezéhez 1 millió 400 ezer koronát utalt át zsoldfizetésre. Később, amikor Kratochwill[24] lett Erdély katonai parancsnoka, elismerték őt is a román katonák legfőbb parancsnokul? Erre nézve külön megállapodás nem történt, de miután úgy adjutánsok tekintetében, mint népbiztosok tekintetében megmaradt az eddigi rendszer, s miután a zsoldot a román katonaság részére Kratochwill utalta ki a magyar kormány által rendelkezésre bocsátott pénzből, ebből természetszerűleg következik, hogy elismerték. Milyen katonai alakulat volt még Kolozsvárott? November közepe felé megalakult a nemzetőrség. Milyen egyénekből rekrutálódott ez? Kizárólag katonaviselt egyénekből, akik magasabb zsoldfizetésért állottak be önként. Apáthy, vagy a Magyar Nemzeti Tanács hívta ezeket fegyverbe? Sem Apáthynak, sem a Magyar Nemzeti Tanácsnak nem volt benne része. A magyar népkormány határozta el az egész országra nézve a nemzetőrség szervezését. Fényes Lászlót[25] nevezte ki kormánybiztossá, s ő szervezte itt, Kolozsvárott is ezt. Nebovitzky alezredest küldte le a népkormány az erdélyi nemzetőrség parancsnokául, de efölött Apáthynak semmi rendelkezési joga nem volt. Egynegyed kilenckor a hadbíró a kihallgatást fáradságára való hivatkozással félbeszakította, s másnap délután 2 órára tűzte ki a polgármesteri hivatalba a folytatását. Másnap, 28-án délután 2 órakor a polgármesteri hivatalban a következő kérdéssel kezdődött meg a kihallgatás: Hogy kerültek ide a székelyek? A székelyek körülbelül november vége felé szállingóztak ide. Én ebben az időben Budapesten voltam, mikor hazaértem, láttam, hogy nehány száz főből álló székely csapat van itt. Apáthy hívta ezeket ide fegyverbe? Nem. Ezt a leghatározottabban megcáfolom. Apáthyt megkérdeztem, hogy jöttek ide a székelyek, mire ő azt felelte: Tudja, hogy Vincze, a katonai népbiztos, ő pedig katonai dologba mást nem enged belészólani, kérdezze tőle. Megkérdeztem Vinczét, aki azt mondta, hogy ezeket szegényeket senki sem hívta, nem szervezte, hanem otthonukból kiűzték őket a román megszálló csapatok, idemenekültek tehát, s itt fegyverbe állottak. Károsak vagy hasznosak voltak ezek a városra s a rendre nézve? Erre apodiktikusan felelni nem lehet. Hogy itt-ott csendet háborítottak, abból nem lehet káros következtetést levonni, mert abban az időben az egész világon lázas, mámoros volt a hangulat, Bukarestben épp úgy, mint Budapesten, vagy itt. Mindenütt történtek levegőbe lövöldözések, rendzavarások, de súlyosabb következményei ennek nem voltak. Rendes, fegyelmezett reguláris csapatok voltak a székelyek, vagy fegyelmezetlen bandák? Én nem voltam katona, tehát nem vagyok szakértő, de Kratochwill ezredes, aki kétségkívül elsőrangú szakértő, azt mondta, hogy fegyelmezett, rendes csapatok. Mégis itt töméntelen atrocitást követtek el a románokkal szemben. Nem tudok róla. Sőt, ellenkezőleg, azt tudom, hogy Zeyk József[26] magyar huszárkapitányt agyonlőtték, tudom, hogy egy magyar asszonyt a vasúti váróteremben agyonlőttek, de románt nem öltek meg abban az időben. Mit kerestek itt azok a székelyek, minő jogon voltak itt? A fegyverszüneti szerződés értelmében nekünk nyolc divízió fenntartásához volt jogunk, így tehát ezek is részei voltak egy-egy csapattestnek. Miért mentek ki a székelyek? Amikor az entente fegyverszüneti bizottsága értesítette a magyar külügyminisztert, hogy a román csapatok – mint stratégiai pontot – meg fogják szállani Kolozsvárt, akkor Neculcea[27] tábornok sürgönyben s szóbeli üzenetben kérte, hogy az összeütközések elkerülése végett lehetőleg reguláris csapatok ne maradjanak itt, mert a rend fenntartását vállalja. A Magyar Nemzeti Tanács ezt közölte a magyar népkormánnyal. A hadügyminiszter erre parancsot küldött Kratochwill ezredesnek, hogy a csapatokat Nagyváradra küldje. Kratochwill teljesítette ezt a parancsot. Hogy támadt a Főkormánybiztosság? Miután a nemzeti tanácsnak semmi végrehajtó hatalma nem volt, mert csak a nép bizalmából végezte a rendfenntartó munkáját, december elején Apáthy és Vincze Budapestre mentek megbeszélni a teendőket. A miniszterelnök ekkor kinevezte Apáthyt főkormánybiztossá arra a 26 vármegyére kiterjedőleg, amelyre nézve a románok az impériumot követelték. Megbízta egyszersmind Apáthyt, hogy az egyes ügyosztályokat szervezze meg, s az osztályfőnökökre nézve előterjesztést tegyen a magyar belügyminiszternek. Mi volt a célja a Főkormánybiztosságnak? Miután a nagyszebeni Consiliul Dirigent[28] a 26 vármegye románságának (2.900.000 lélek) képviseletét vállalta, szüksége volt, hogy az e területen lévő 3.600.000 magyarnak az érdekét is hathatósan védje valamely szerv. Ezért alakult a Főkormánybiztosság. Mikor alakult meg? December 11-én. Önnek volt valami szerepe a Főkormánybiztosságban? Engem a Közművelődési Osztály élére neveztek ki. Mi volt a működési köre? Sajnos, semmi sem lehetett, mert a megszálló román csapatok semmiféle gyűlést nem engedélyeztek. Meddig maradt Ön az ügyosztály élén? December 27-én, amikor szükségessé vált az ügyosztályok összevonása, miután a román intézők csaknem lehetetlenné tettek minden működést, többek között az én ügyosztályomat is megszüntették. Én azonban – mint a nemzeti tanács alelnöke – továbbra is állandóan bejártam a Főkormánybiztossághoz, az Apáthy szobájában tartózkodtam, s így minden mozzanatról tudomással bírok. Meddig? Egészen januárius 4-éig. Ezen az estén Budapestre utaztam. Ki helyettesítette a főkormánybiztost? A szervezeti szabályrendelet értelmében az Elnöki Ügyosztály vezetője, Vincze Sándor egyúttal helyettese volt a főkormánybiztosnak. Plakátokat, röpiratokat küldött-e szét a nemzeti tanács vagy a Főkormánybiztosság? Igenis, küldött szét sok ezer számra. Kiknek? A vidéki nemzeti tanácsoknak különbség nélkül magyarnak, románnak és szásznak és hivataloknak is. Mi volt ezeknek a tartalma? Igen sokféle. Pl. nov. 4-én a hazatérő katonákhoz intéztünk felhívásokat, kérve, hogy ne szereljenek le rögtön, maradjanak még rövid ideig fegyverben, amíg a rend helyre nem áll. Ki írta ezt alá? Apáthy, Vincze és én. Még milyen plakátok mentek szét? Felszólítás a katonákhoz, hogy őrizzék meg a rendet és nyugalmat. Ezt ki írta alá? Mihályi Tivadar,[29] Melczer Vilmos[30] és Hock János.[31] Azonkívül egy röpirat ment szét Garami Ernő[32] kereskedelemügyi miniszter beszéde a munkásokhoz, hogy mindenki lásson munkához. Olyan plakátok nem mentek szét, amely alá nem volt senki aláírva? Nem. Minden plakát és röpirat alá vagy az volt írva, hogy a Magyar Nemzeti Tanács Erdélyi Bizottsága, vagy a három elnök neve. Nekünk pedig biztosítékunk van arra, hogy aláírás nélkül is küldött Apáthy úr plakátot. Az hamis bizonyíték lehet. Mert valamennyi plakátot, amiket nem kaptunk Budapestről, én fogalmaztam, aztán átküldtem lefordítás végett a Román Nemzeti Tanácshoz, minthogy az volt a megállapodásunk, hogy minden röpirat, plakát három nyelven fog megjelenni. Ismétlem, bizonyítékunk van, hogy aláírás nélkül plakát ment szét. Ki van zárva. Azonban kérem jegyzőkönyvbe venni, hogy a plakátok szétküldése milyen technikai módszer alapján történt. A plakátok csomagokban mentek az egyes hivatalokhoz vagy nemzeti tanácsokhoz, s külön levél ment Apáthy aláírásával minden címre, kérve a terjesztést. Így tehát könnyen megeshetett az, hogy bármiféle, bárhonnan jövő nyomtatvány-csomaghoz egy-egy ilyen külön levél hozzácsatoltatott. Ön december 8-ától január 4-ig állandóan Kolozsvárott volt? Igen! Sehová nem utazott el? Sehová. Hát Apáthy úr is egész idő alatt itt tartózkodott, dec. 9-től január 4-ig? Igen. Nem utazott el sehová? Nem. Biztosan tudja? Egész biztosan. Hogy lehet az, hiszen ő fél napra pl. autón elutazhatott anélkül, hogy Ön tudna róla? Nem lehet, mert én minden reggel fent voltam az ő hivatali szobájában, estig ott tartózkodtam, s ő kivétel nélkül minden nap feljött 10-11 óra körül, s estig fent maradt. Tehát egész határozottan állítom, hogy fél napra sem távozott Kolozsvárról. December 22-én itt egy gyűlés volt. Ott volt Ön? Ott voltam, beszédet is tartottam, sőt a gyűlés előkészítését is magam végeztem. Mi volt a célja ennek a gyűlésnek? Demonstrálni akartuk azt az akaratunkat, hogy tovább is Magyarországhoz csatolva akarunk maradni. Apáthy úr is beszélt ezen a gyűlésen? Hogyne, ő volt az első szónok. S mit mondott? A kölcsönös megértés apostolaként a Magyarországhoz való hűséget fogadta meg. A Főkormánybiztosság osztályfőnökei húztak-e fizetést? A szervezeti szabályrendelet értelmében járt volna mindenkinek fizetés, de nem mindenki vette fel, én például lemondtam róla, s tudom, hogy mások is. Apáthy húzott-e fizetést? Úgy gondolom, hogy nem vette fel a neki járó fizetést, de határozott feleletet erre nem tudok adni. A százados ekkor kijelentette, hogy befejezte a kihallgatásomat. Erre én két megjegyzésre kértem engedélyt, s kértem, hogy azokat jegyzőkönyvbe vegye. Először: Többször hangoztatták hivatalos román körök, hogy Apáthyt bolsevista agitáció miatt tartóztatták le, csodálkozom tehát, hogy ez irányban nem intézett hozzám kérdést a vizsgálat során. Kérdezés nélkül ki kell tehát jelentenem, hogy 20 év óta ismerem Apáthyt, módom volt megismerni legtitkosabb gondolatait is, meg kell tehát állapítanom, hogy semmi sem állott tőle távolabb, mint a bolsevizmus. Az ő politikai gondolkodásmódja a konzervativizmus felé hajlott, a nemzeti tanácsban is összeütközései voltak a szociáldemokratákkal, mert azoknak a törekvéseit is túlzottaknak tartotta. A bolsevistákról pedig az volt a többször kifejezett véleménye, hogy rablók, gyilkosok. Január 4-én este, amikor utoljára találkoztam vele, arra kért, közöljem Károlyi Mihállyal[33] azt az üzenetét és tanácsát, hogy oszlasson fel minden munkástanácsot, katonatanácsot, tűzzel-vassal, a régi katonai fegyelemmel állítsa helyre a rendet, s végezzen a bolsevizmussal. Második megjegyzésem: Apáthy december hó utolsó hetében igen sok anonim levelet kapott s szóbeli figyelmeztetést is. Értesítik róla, hogy a román vezető körök elhatározták letartóztatását, mert szívós, tántoríthatatlan nemzeti érzése akadálya az ő törekvéseiknek. Annyira komoly és megbízható értesüléseink jöttek erről a készülő erőszakosságról, hogy én arra kértem őt, utazzék el Budapestre, s én az ő távollétében feloszlatom a Főkormánybiztosságot, amelynek működését úgyis teljesen megbénítják a románok. Ő erre már-már készen is volt, azonban akkor érkezett ide Berthelot tábornok, akinek Apáthy elmondta ezt az értesülését. Berthelot ámulva mondta, hogy az képtelenség, csak agyrém, őt nem lehet letartóztatni. Másnap Vierne kapitány francia összekötő tiszt az én jelenlétemben mondotta Apáthynak, hogy nincs oka semmitől tartani. Apáthy tehát maradt, s két hét múlva letartóztatták. Előre elrendezett s elhatározott tervnek a végrehajtása volt ez tehát. A hadbíró erre megjegyezte, hogy ezek mindenesetre súlyos dolgok, de minthogy ő ezekre nézve kérdést nem intézett, tehát nem is veheti jegyzőkönyvbe, azonban úgy látja, hogy Apáthyt is alaposan ismerem, az ügyet is tisztán látom, tehát gondoskodni fog arról, hogy idézést kapjak a főtárgyalásra, ott mondjam el ezeket, sokkal hatásosabb, s sikeresebb és eredményesebb lesz ott ez a leleplezésem, s ő meg van győződve róla, hogy nagy hasznára lesznek az Apáthy ügyének. Megkérdeztem még, mikorra lehet számítanunk körülbelül a főtárgyalásra, mire azt felelte, hogy nem őtőle függ, ő körülbelül be is fejezte vizsgálatát. Ezek után azt mondta, ha nem kételkedem abban, hogy becsületesen és híven azt vette jegyzőkönyvbe, amiket mondtam, akkor írjam alá a jegyzőkönyv minden oldalát anélkül, hogy felolvasná, s a tolmács lefordítaná, mert ez igen sok időt venne igénybe. Kijelentettem, hogy nem kételkedem becsületességében, s a jegyzőkönyvet aláírtam.

Janovics Jenő

Megjelent: Sas Péter. Janovics Jenő feljegyzése 1919. február 27–28-i beidézéséről és kihallgatásáról. Lymbus, 2012–2013. A teljes cikk jegyzetekkel: http://epa.oszk.hu/01500/01500/00010/pdf/EPA01500_lymbus_2012-2013_293-308.pdf

2.

A Hunyadi téri színház

(részletek)

Kolozsvár, 1942.

Népies darabok sorozatos előadásai

A Népies darabok sorozatos előadásainak rendjén tizennégy darab szerepelt:

1. Bacchus. Egy pálos szerzetes XVIII. századbeli bohózatos játéka, amelyhez a színház megbízásából Seprődi János[34] állított össze korabeli zenét. A mulatságos darabot igen nagy tetszéssel fogadta a közönség.
2. A Luca széke karácsony éjszakáján. Katona József darabja, amelynek előadása előtt az igazgató párhuzamot vont a dráma kétféle elemű összetétele között. Katona József írói törekvése – állapította meg a bevezető magyarázat – a látszat ellenére is a népies elem érvényesítésére irányult, s a rémdrámai elemek erőszakolásával csupán a kor kívánalmainak óhajtott eleget tenni. Mint a színpadi íráshoz vonzódó s maga is színészkedő ember a külső hatást akarta ezzel biztosítani. Arra kérte a közönséget az előadó, hogy szerető figyelmét és egész érdeklődését a népies vonásoknak szentelje, és ne mosolyogjon a kor hangulatára jellemző véres események kigondolásán.

És mi történt? – Az történt – írja Sebesi Samu[35] az Ellenzékben, hogy szerető figyelemmel kísérték a bevezető előadást is, a nép alakjait is, de A Luca széke megírása óta hiába vitték tökéletességre a gőz feszítő erejét, hiába fogták igába a villamosságot, hiába repülünk a föld fölött, a tengeren és a levegőben az elemek szárnyain, és egy új világ eszméinek hiába állítottak új oltárokat, mert egy század múlva is Katona József népe ült a színházban, és olyan tapsot zúdított a rémdráma gazembereinek bukására, szenvedők vigasztalására és az igazság győzelmére, hogy akármilyen finom szövésű, modern vagy klasszikus dráma megirigyelhetné a fergeteges sikert. És ebből nem az következik, hogy a mi népünk vagy a mi munkásosztályunk irodalmilag elmaradottabb volna Nyugat bármelyik népénél, hanem az, hogy a gyakran lefitymált romantikában, ha még oly rémes is, az emberi élet két drága csöppje, a könny és vér benne van, s ezt a tömeg sohasem tagadja meg.

3. Peleskei nótárius.[36] Szentgyörgyi István[37] el nem felejthető, kort idéző alakításával.
4. Szökött katona. Szigligeti Ede[38] iránymutató színműve.
5. Csikós.
6. A cigány.
7. Betyár kendője.
8. A falurossza.
9. Tolonc.
10. Piros bugyelláris.
11. Sárga csikó.[39]
12. Felhő Klári.
13. A bor
14. Gyimesi vadvirág.[40]

A kolozsvári színház már akkor a népies elemek kutatásának és értékelésének fontosságára irányította a közfigyelmet, amikor még a mai divatos falukutatások gondolatban sem éltek.

Különösen szép ünnepet ült a színház a népies darabok sorozatának hatodik estéjén, 1918. február 20-án, amikor Szentgyörgyi István születésének 77. évfordulója volt.

A cigány került színre, s előadás előtt nyílt színpadon az egész színtársulat jelenlétében a legmagyarabb művész előtt a színház igazgatója a következő fogadalmat tette:

Kedves Pistám! Különös kegyelme Istennek, különös öröme és büszkesége a mi színházunknak, hogy abban a magas korban, amelyet Te elértél, olyan friss egészséggel, annyi munkakedvvel, olyan töretlen szellemi és testi erővel élhetsz hivatásodnak. A nemes művészi kincset, amit Tebenned bírunk, méltóképpen alig lehet értékelni. Emlékezni akarunk minden évben hálával, szeretettel és bensőségesen a Benned bírt gazdagságunkra, s ezért mindaddig, míg szerencsés lehetek a színház élén állani, születésed évfordulóján, február hó 20-án ünnepi előadást rendezünk tiszteletedre. S minden ilyen évfordulón örökös tagsági illetményeid pótlásaként az előadás teljes bevételén kívül 500 koronát fog Neked a színház kifizetni. Remélem, hogy nemcsak nekem, hanem majdan utódaimnak is sok-sok éven át lesz alkalma és gyönyörűséges öröme ezeket az ünnepi előadásokat megtarthatni.

A kolozsvári színház boldogan tartotta meg ezt a fogadalmát. Szentgyörgyi közel járt már a kilencvenedik évéhez, amikor ilyen ünnepi előadás alkalmával a Sárga csikó Puszta bírójában ruganyosan, frissen ugrott az asztal tetejére, s száz szál gyertya között ropta ott a csárdást a csaplároslánnyal, annyi kellemmel, annyi tűzzel, mint egy ifjú legény. Ezeken a Szentgyörgyi-ünnepeken mind az erdélyi művészet nemes és tiszta múltja elevenedett meg.

[…][41]

A színészek gazdasági helyzete a háborús évek alatt

Hogy teljes legyen a képe a színház háború alatti életének, vázolnunk kell a színészek gazdasági helyzetét, mert régi tapasztalat, hogy a gazdasági válság károsan ütközik ki minden színház művészi életéből. Gondokkal és nélkülözésekkel küzdő színészek nem szentelhetik minden idejüket, munkaerejüket és lelkesedésüket művészi feladatuknak. Arról már tettem említést, hogy a háború harmadik hónapjában az általános fejvesztettség és kapkodás zűrzavaros idejében a színházi tagok fizetését csökkenteni kellett a helyek árának kényszerű leszállítása arányában. A színházra az önként vállalt hadi jótékonyság kötelességei, a közönség megriadása és a szórakozásoktól való elhúzódása folytán igen komoly, olykor elviselhetetlennek látszó anyagi terhek súlyosodtak. A Színügyi Választmánynak 1918. március 8-án tartott üléséről felvett jegyzőkönyvben olvasható az a megállapítás, hogy a kolozsvári színház helyárai voltak abban az időben az egész országban a legalacsonyabbak, s a fővárosi színházak helyárainak egyharmadáig sem emelkedtek. A Színkörben tartott mozgófénykép-előadások bevételei és a filmfelvételek jövedelmei tették lehetővé azt a csodát, hogy amikor a háború utolsó évében mindennek tízszeresére ugrott az ára, az egyetlen sziget a kolozsvári színház volt, ahol változatlanul megmaradtak a háború elején csökkentett alacsony helyárak. Szinte azt mondhatnók, hogy egy zsemlye akkori árából jegyet lehetett váltani a színházba. Ezzel szemben a színészek és műszaki munkások átmenetileg és rövid időre leszállított fizetését – mint mondottuk – az első megriadás elmúlása után a békebeli színvonalra állították vissza, s a megélhetés nehézségeinek fokozódását nyomon követte a fizetések százalékos emelkedése, drágasági segélyek rendszeresítése, házbérpótlékok, délutáni különdíjazások, kötelező föllépések után túlföllépő díjak, karácsonyi, húsvéti segélyek kiutalása. Mikor pedig a napi szükségletek beszerzése a fölemelt javadalmazások ellenére is nehézségekkel járt, az igazgatóság maga gondoskodott a nélkülözhetetlen házi szükségletek és élelmiszerek tárolásáról, s a tagok között való arányos elosztásáról. A színészek teljesen a színpadnak szentelhették idejüket, munkaerejüket, minden gondolatukat, mert napi gondok nem őrölték fel idegeiket.

[…][42]

*

A vesztett háború után

1918 nyarán, amikor a Hunyadi téri színház negyedik háborús éve véget ért, a nagy színpadon is legördült a függöny: a háborút elvesztettük. Mire a kéthónapi szünidő után újra megnyíltak a színház kapui, a harcterekről özönlöttek vissza a katonák, riadalom ült minden nemzetéért aggódó lelken. Vezetés és iránytű nélkül tántorgott az ország, kitört az – őszirózsás – forradalom, nemzeti tanácsok, katonatanácsok, munkástanácsok harsogtak zűrzavaros jelszavakat. Ebben a felfordulásban a színház munkája is megbénult széles ez országban mindenütt. A kolozsvári színtársulat azonban a régi fegyelem korlátai között maradt, a vezetést semmiféle színésztanács nem akarta kivenni az igazgató kezéből, sőt amikor a magyarországi színházak tagjai közös szóvirágok hangoztatásával detronizálták igazgatóikat, s bizalmi testületekre, színésztanácsokra ruházták a vezetést, a kolozsvári színház társulati gyűlésen, amelyen Nagy Adorján elnökölt, egyhangúlag kimondotta, hogy továbbra is a régi rend szerint óhajt működni, törhetetlenül bízik igazgatójában, s intézkedési jogát semmiben sem akarja csorbítani. A kolozsvári színház tehát ismét önálló úton járt egyedül az országban: amikor a háború kitört, az összes magyar színházak bezárták kapuikat, szélnek bocsátották tagjaikat, egyedül a kolozsvári színház kezdte meg pontosan működését, és fizette szünet nélkül tagjait; a színészek most azzal feleltek az igazgatónak erre a gesztusára, hogy amikor valamennyi színházban kivették a kormányrudat a volt vezető kezéből, ők rendíthetetlen hűséggel fogadták, hogy az eddiginél is szigorúbb fegyelem korlátai között akarják szolgálni a magyar színjátszás ügyét igazgatójuk irányítása mellett. Egyetértés, bizalom és összhang volt a színház munkájában vezetés és színészek között ezekben a féktelenül szabados időkben, amikor mindenki a saját forró feje után törtetett egyéni érvényesülése felé. Meg akartam előzni azt, hogy ez az idegesség, amely a társadalom rétegeiben, minden hivatalban és intézményben romboló erővel pusztított és lángolt ebben az időben, lehetetlenné téve a rendes és fegyelmezett munkát, a színház életébe is beférkőzzék. 1918. december 5-én tehát társulati gyűlést hívtam össze, megkérdeztem, miben éreznek hiányt, mik azok a kívánságok, amelyeknek beteljesedése biztosítaná továbbra is az eddigi rendet és munkafegyelmet. A társulat tagjai tanácstalanul állottak a nem várt kérdéssel szemben, tehát azzal rekesztettem be a gyűlést, hogy válasszanak maguk közül öt-hat tagú bizalmi testületet, amely majd közli velem azt, amit orvosolni, javítani kellene. Ez a bizalmi testület néhány nap múlva be is nyújtotta memorandumát, amelyre én azonnal a próbatáblára kifüggesztett értesítésben válaszoltam. Közlöm itt ezt a választ, mert bizonyosságtétele annak az összhangos és bizalomteljes együttműködésnek, amely azokban a gyászos, forradalmi időkben uralkodott a kolozsvári színház tagjai és igazgatója között:

Közölni akarom Önökkel azt, hogy járandóságaikat milyen formában, milyen arányban rendeztem. A memorandumban foglalt valamennyi óhajukat teljesítettem, sőt annál sokkal messzebb mentem. Sokkalta többet biztosítok Önöknek, mint amit kértek. Azt akarom, hogy béke, megelégedettség honoljon a színházban, mert igazi, komoly művészi munka, a fegyelmezett rendtartás csak gond nélküli megelégedésből fakadhat. Tehát: ami az elvet illeti, újólag és félreérthetetlenül hangsúlyozom, amit a legutóbbi társulati gyűlésen is kijelentettem, hogy semmiféle művészi, szereposztási, szerződtetési, vendégszereplési, műsorkészítési dologba senki sem szólhat bele, ez kizárólagos és egyedüli joga marad az igazgatónak. Ezzel szemben: Minden év február 15-ig nyilatkozom, kinek működésére reflektálok a következő évre. Aki addig felszólítást nem kap, olybá veheti, hogy a színház igazgatója nem hajlandó őt szerződtetni. Az a tag, aki vasár- és ünnepnapokon úgy a délutáni, mint az esti előadáson is működik, az esetleges délelőtti próbán nem köteles részt venni. A fizetések e szerződési évben még utólagos félhavi részletekben folyósíttatnak, de szeptembertől kezdve már előleges félhavi részletekben fognak kifizettetni. Minden tagnak nyugdíjszázalékát, adóját, betegsegítő pénzi illetékét a sajátomból fedezem. Olyan kardalos és kardalosnő, aki három évnél rövidebb ideje van a színi pályán, legalább havi 250 korona fizetést kap. Aki betöltötte három évét, de nem érte el a hat működési évet, legalább 450 korona havi fizetést kap. Aki a hat évet betöltötte, legalább 650 koronát kap havonként. Az első ügyelő és a súgó ugyanolyan fizetési osztályba tartozik, mint a hatévi működést betöltött kardalosok. A magánszereplők létminimuma 700 korona. Akinek a fizetése drágasági pótlékkal együtt nem érte el ezt az összeget, kiegészítés gyanánt kapja a különbözetet. Végül azok a női és férfi magánszereplők, karmesterek, akiknek a fizetése a drágasági segéllyel eddig meghaladta a havi 700 koronát, továbbra is változatlanul kapják az eddigi háborús pótlékot, s most újabb drágasági pótlék gyanánt a szerződésben kikötött törzsfizetésük 25 százalékát fogják kapni. Valamennyien az eddigi és az új drágasági segélyt együttesen félhavi utólagos részletekben fogják fölvehetni. Ezenkívül a színház kardalosnői fizetésüknek 30 százalékát külön ruhapénz gyanánt kapják, az összes női magánszereplők fizetésük nagyságára való tekintet nélkül pedig a létminimumként megszabott 700 koronának 40 százalékát, vagyis 200 koronát fognak kapni havonként ruhapénz gyanánt. A ruhapénzeket szintén félhavi utólagos részletekben folyósítja a főpénztár. Minden délutáni előadásban részt vevő tag, tekintet nélkül arra, hogy játszik-e este is vagy nem, külön fellépődíjat kap, éspedig a rendes helyárakkal tartandó délutáni előadásokon egész napidíjat, a leszállított helyárakkal tartandó délutáni előadásokon fél napidíjat. Mindezt önként és szívesen adom, de viszont megkövetelem azt, hogy mindenki egymás iránt való becsüléssel s a színpad komoly tiszteletével, szigorú fegyelemtartással fogja végezni hivatását. Kelt Kolozsvárott, 1918. december hó 9-én. Dr. Janovics Jenő igazgató.

A színház tagjai mély hálával fogadták intézkedésemet. Nem is volt zavar, baj vagy félreértés soha, egy pillanatig sem a színház belső életében.

A Hunyadi téri színház élete és fogadalma a románok bejövetelét megelőző napokon

Az idegek túlfeszültsége, a másnaptól való riadt félelem, a sötét és reménytelen bizonytalanság azonban súlyos teherként ült a közönség lelkén. Nem csoda, ha ilyen zaklatott állapotban a színház nézőtere üresen kongott, hiába volt a színészek lelkes és lelkiismeretes igyekezete. Sokszor bizony meg sem lehetett tartani a hirdetett előadást a folytonos utcai tüntetések, lövöldözések miatt. Az emberek házuk táját őrizték, bezárkóztak, nyugtalanul lesték a híreket. A románok egyre jobban közeledtek Kolozsvár felé. A menekültek tízezrei özönlöttek a város utcáin vagy vonultak át, vándoroltak tovább lerongyoltan, szekérre rakott cókmókjukkal, némelyek csak egy szál ruhájukban. Rettenetes izgalom vált úrrá. S ez beszivárgott a színház tagjai közé is. Az elcsigázott menekülők, akik mindenüket elvesztették, felnagyított hírekkel rémítették az itteni lakosságot is. Fantasztikus eseteket suttogtak a kegyetlenségről, amellyel a bevonuló románok sarcolják és tiporják a magyarságot. Nyugtalanság támadt a színházban is. Az ijedősebbek gondterhelt arccal kérdezték, nem kellene-e a színház egész személyzetével a menekülőkhöz csatlakoznunk s legalábbis Nagyváradig vándorolnunk? Mikor ez a kívánság egyre hangosabb lett, összehívtam a társulatot, s ott rövid szavakkal adtam a tagok tudtára álláspontomat. Erről az utolsó magyar társulati gyűlésről ezt írtam akkoriban naplójegyzeteimben:

1918. december 21.

A városban rendkívül nagy izgalom. Az előadásokat alig lehet megtartani ezekben a zaklatott napokban. Az emberek bezárkóznak, házuk táját őrzik, nem járnak a színház felé, s ezt nem lehet csodálni. A román csapatok már Kolozsvár szomszédságában vannak. A menekültek tízezrei özönlenek a városba vagy vonulnak át az utcákon. Lerongyolódva, szekérre rakott holmijukkal. Rettenetes izgalom vált úrrá, s ez beszivárgott a színház tagjai közé is. Az elcsigázott menekültek felnagyított híreket terjesztenek, rémítik az itteni lakosokat is. A brassói színház sorsáról szomorú hírek jönnek. Igen sokan a színház tagjai közül, különösen olyanok, akiknek hozzátartozói Pesten élnek, állandóan a nyomomban vannak, és tanácsolják, hogy meneküljön az egész színház Nagyvárad felé, amíg nem késő. Miután ez a kívánság egyre hangosabb lett, a mai napra, reggel kilenc órára összehívtam a színpadra az egész társulatot.

Rövid szavakkal adtam tudtára a tagoknak álláspontomat: vegyétek tudomásul, hogy én nem mozdulok a helyemről. Ezt a színházat, amelyet gondozásomra bíztak, védeni fogom, amíg lélegzem. Bármi történik is, strázsahelyemen maradok. Nem tudom, mit hoz a holnap, éppen ezért nem tartok vissza senkit, és nem befolyásolok senkit elhatározásában. Aki menekülni akar, akit családi viszonyai elszólítanak innen, jó szerencsét kívánok neki, útiköltséggel is ellátom. Akik itt maradnak velem, azoknak Isten segedelmében bízva gondozója és védelmezője leszek a reánk szakadó megpróbáltatások között. Jöjjetek egyenként hozzám, nézzetek a szemembe, nyújtsátok felém a kezeteket, s őszintén mondjátok azt, ami szívetekből kikívánkozik. Menni akartok vagy velem maradni? Szavamra pillanatnyi csönd támadt. A nagy, félhomályos színpadon a lélegzés is hallatszott. Kétszázötven, nehéz gondokkal vívódó magyar ember lélegzetvétele. A nagy némaságot szívből felcsendülő női hang törte meg. Poór Lili hangja. Csak ennyit mondott:

– Itt maradunk!

Mindenki ránézett, mert tudták, hogy családja, rokonsága, mindene Pesthez kötötte. De a következő pillanatban, mint mázsás súly alól felszabaduló elszántság viharzott végig a visszhang kétszázötven ember ajkáról:

– Itt maradunk!

Most az öreg Szentgyörgyi István dobbant felém. Kezét nyújtotta, csontos, mezei munkától kérges, görcsös kezét. Napszítta, ráncokkal szántott arcán egy könnycsepp gördült le, s éppen a kezem fejére hullott. Hangja kemény volt, szava pattogó:

– Itt maradunk! Hová is mennénk? Itt maradunk ősi jussunkon. Melletted maradunk, bármi szakadjon is ránk. Veled maradunk! Vezess bennünket!

Több szó nem esett. Némán, hangtalanul jöttek felém, színészek, színésznők, munkások, zenészek, kardalosok, táncosok, kezüket nyújtották, fogadalomként, hogy együtt maradunk. Akik egy nappal előbb még lekókadt fejjel sürgették, hogy meneküljünk, most szikrázó szemekkel, dacos határozottsággal szorították kezemet. Sokan voltak közöttük, akiknek szülei, hozzátartozói Pesten éltek, ezek a bizonytalan sors mellett a bizonyos elszakadást is vállalták, ki tudja, mennyi időre. Mert hiszen a románok akkor már Apahidán voltak.

Eddig a naplójegyzetem. Együtt is maradtunk úgy, ahogy ihletett pillanatban Szentgyörgyi István parancsolta társainak. Ez a fellobogó lelkesedés és áldozatkészség mélyen megrendített, és szilárdabbá tette kötelességérzetemet, de tartottam attól, hogy lesznek, akik elcsüggednek, akiknél a felszított láng kialszik, odaállítottam hát a színház hátsó kiskapujához a hatalmas, zárt, kárpitozott bútorszállító kocsinkat, s meghagytam öreg Szilágyi Jánosnak, a színház kocsisának, hogy legyen készen bármely percben arra, hogy Nagyvárad irányába kell indulnia. Akiket a közeledő vihar megfélemlít, s az utolsó percben megbánják lelkes fogadalmukat, felszállhatnak a nagy szállítókocsira, vihetik magukkal kisebb cókmókjukat is. Nem jelentkezett senki. Karácsony ünnepén, amikor a románok már bevonultak Kolozsvárra, és menekülésre többé nem lehetett gondolni, a díszletraktár kocsiszínébe vontattam a nagy, kipárnázott bútorszekeret.”

Forrás: Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház (Kézirat, 1942). Megjelent: a Korunk Baráti Társaság kiadásában, Kolozsvár, 2001. Szerk.: Kötő József.

[1] Lőcsefalvai Paulay Ede (Tokaj, 1836. március 12. – Budapest 1894. március 12.)színész, rendező, dramaturg, színészpedagógus, igazgató, fordító, a budapesti Nemzeti Színház főigazgatója, a Kisfaludy Társaság tagja.

[2] Tanárai között volt Jászai Mari, Újházi Ede és Csiky Gergely.

[3] Testvérei között volt orvos, lapszerkesztő is.

[4] Az 1821-ben közadakozásból épített Farkas utcai színház. 1905-ben új színházépület építéséről döntött a magyar kormány, ami 1906-ra készült el (Hunyadi téri színház).

[5] Janovics első előadása Edmond Rostand Cyrano de Bergeracja volt, még a Farkas utcai színházban.

[6] Maurice Polydore Marie Bernard Maeterlinck gróf (Gent, 1862. augusztus 29. – Nizza, 1949. május 6.) Nobel-díjas (1911) belga flamand drámaíró, költő, esszéíró.

[7] A sikerkorszakot a román megszállás törte derékba 1918 karácsonyán. Az első világháború alatt a Molière-ciklusa elmaradt ugyan, de a színészeket nem „engedte el”, magánvagyonából jótékonykodott, ha a helyzet úgy kívánta, ráadásul a kijárási tilalom alatt is megtartotta az előadásokat.

[8] Az 1874-ben épült Szamos parti Nyári Színkör faépületét Janovics elbontatta, és helyére kőszínházat emeltetett, ahol mozgóképszínházat és filmstúdiót működtetett. Mint producer mintegy öt tucat filmet forgatott 1912 és 1920 között. Az ő irányítása alatt kezdte pályáját Korda Sándor, aki az angol filmipar megteremtőjeként Sir Alexander Korda néven vált ismertté, valamint Kertész Mihály (Michael Curtiz), az Oscar-díjas Casablanca című film rendezője. Egészen elképesztő sikert ért el, majd’ harminc mozija lett az évek során, csak Kolozsváron tizenegy helyen zajlottak vetítések. További adalék: http://mek.oszk.hu/02100/02139/html/sz12/44.html

[9] Janovics Jenő: A Hunyadi téri színház. Kolozsvár, 1942. Megjelent 2001-ben, Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár.

[10] 1919. május 14-én a nagyszebeni román kormányzótanács nevében Onisifor Ghibu megjelent a színházban, hogy azt a többi állami tulajdonhoz hasonlóan átvegye. Janovics jegyzőkönyvbe vétette, hogy az épület nem állami tulajdon, mert az építkezés a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank hiteléből épült, és a törlesztőrészleteket saját maga fizette; ennek ellenére a színház átvétele megtörtént. A színház a továbbiakban a román állami cenzúrának volt alávetve, ami számos klasszikus darab betiltásával járt; ugyanakkor helyet kellett adnia a különböző román állami társulatoknak is. Hosszas egyeztetések és számos jogi kifogás után augusztusban Janovics felajánlotta a kormányzótanácsnak, hogy átadja a színház épületét, amennyiben eladják vagy bérbe adják neki a Farkas utcai színházat, és biztosítják, hogy ott magyar színház működhessen. A kormányzótanács nem válaszolt erre a felvetésre, október 1-jén pedig feltétel nélkül birtokba vették a színházat, ami ellen Janovics hiába emelt óvást. Noha felkérték az intézmény művészeti vezetésére, ezt nem vállalta el, mivel ennek feltétele a hűségeskü letétele lett volna. A magyar társulatnak az előadások megtartását a nyári színkörben engedélyezték. Imre Sándor: Dr. Janovics Jenő és a színház. Cluj–Kolozsvár: Erdélyi és Bánáti Színészegyesület. 1924.

[11] Poór Lili (Mariancs, 1886. április 15. – Kolozsvár, 1962. november 26.) színésznő, a kolozsvári színház örökös tagja, Janovics Jenő felesége. 1910-ben Janovics a kolozsvári színházhoz szerződtette, amelynél egész életében megmaradt. A színház tagjaként sokat turnézott Erdély magyarlakta vidékein; útjai során 1921-ben és 1922-ben letartóztatták azzal a váddal, hogy Magyarországnak kémkedett. Ennek ellenére, amikor Beöthy László budapesti szerződést ajánlott neki, nem fogadta el. 1926-ban a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság választotta tagjává. 1928. augusztus 29-én házasságot kötött Janovics Jenővel. Az 1934–1940 közötti időszakban szolidaritást vállalva mellőzött férjével, nem lépett fel Kolozsváron, de vidéki városokban továbbra is szerepelt. A második bécsi döntés után tért vissza a kolozsvári színpadra. 1943 novemberében a Kolozsvári Nemzeti Színház örökös tagjává nyilvánították. 1944-ben férjével Budapestre utazott, és ott együtt bujkáltak a nyilasok elől. 1945 áprilisában tértek vissza Kolozsvárra. A második világháború után a Józsa Athenaeum munkásszínjátszó csoportját tanította, majd a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanára lett, ahol 1948–49-ben a dékáni tisztséget is betöltötte. Nevét viseli az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által magyar színésznők elismerésére adományozott Poór Lili-díj.

[12] Keleti Újság, 1922. január 18. V. évf. 13. sz.

[13] Magyargyerőmonostori báró Kemény János István (Pittsburgh, USA, 1903. szeptember 5. – Marosvásárhely, 1971. október 13.) író, költő, színházigazgató, mecénás, a marosvécsi Helikon írói munkaközösség megalapítója (1926).

[14] Hadosztály.

[15] Ügyészég.

[16] Széplaki báró Petrichevich-Horváth Emil (1881–1945) politikus. Nagy-Küküllő vármegye főispánja, az erdélyi román egyház- és iskolaügyek kormánybiztosa. 1918-ban a Keletmagyarországi Főkormánybiztosság Fegyverszüneti Ügyosztályának vezetője. A vád 1919 júniusában tanúként beidézte Apáthy István nagyszebeni perében, majd kitoloncolták Erdélyből.

[17] Vincze Sándor (1888–1944) ügyvédnek, a Szociáldemokrata Párt kolozsvári elnökének, a Keleti Újság napilap alapító szerkesztőjének a felesége.

[18] Julian Pop (1880–1923) ügyvéd, 1919-től haláláig Kolozsvár első román polgármestere. A

[19] Octavian Utalea (†1958) ügyvéd, a Román Nemzeti Tanács tagja. 1923–1926 között Kolozsvár polgármestere.

[20] Valeriu Poruţiu ügyvéd, Kolozsvár prefektusa.

[21] Királyi rendőrbiztos.

[22] Apáthy István (1863–1922) zoológus, egyetemi tanár, az Erdélyi Nemzeti Múzeum állattárának igazgatója, a Tulipánkert Szövetség – Magyar Védőegyesület erdélyrészi osztályának és kolozsvári fiókjának alelnöke. Az 1900-as években a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt egyik vezetője, majd Károlyi Mihály radikalizmusához csatlakozott. Az első világháború idején Erdély kormánybiztosa.

[23] Eberswaldi Siegler Konrád (1857–1935) altábornagy, gyalogsági tábornok, a Kolozsvári (V.) Katonai Kerület, majd Erdély katonai parancsnoka.

[24] Szentkereszthegyi Kratochvill Károly (1869–1946) a Székely Hadosztály alapító-parancsnoka, altábornagy. 1918 novemberétől Erdély katonai parancsnoka. 1923–1924-ben a Hadtörténeti Múzeum igazgatója. A Székely Hadosztály Egyesület, az Országos Frontharcos Szövetség, az 1919. Júniusi Bajtársak Szövetség, az Erdélyi Férfi ak Egyesülete, a Turáni Vadászok Egyesület és a Magyar Külügyi Társaság vezetőségi tagja.

[25] Fényes László (1871–1944) újságíró. 1910-től Az Est munkatársa. 1917-ben Nyíregyházán képviselővé választották. 1918 októberében a Magyar Nemzeti Tanács tagja és a nemzetőrség kormánybiztosa.

[26] Zeykfalvi Zeyk József (1875. február 16.–1918. december 18.) honvéd huszárkapitány.

[27] Constantin Neculcea (szül. 1873) a román hadsereg 14. hadosztálya 56. gyalogezredének tábornoka az első világháborúban. 1934-ben Románia tartalék hadosztályának tábornoka. 1918 karácsonyának vigíliáján az ő vezetésével vonultak be a román csapatok Kolozsvárra.

[28] Consiliul Dirigent: kormányzótanács.

[29] Teodor Mihali (1857–1934) politikus, memorandista. 1926-ban és 1927–1931 között Kolozsvár polgármestere.

[30] Melczer Vilmos (szül. 1858) jogász, politikus. Segesvár polgármester-helyettese.

[31] Hock János (1859–1936) római katolikus pap, politikus. 1887-ben országgyűlési képviselő, 1918-ban a Magyar Nemzeti Tanács elnöke.

[32] Garami Ernő (1876–1935) szociáldemokrata politikus. 1918. október 31-től 1919. március 21-ig a Károlyi-, majd a Berinkey-kormányban minisztere.

[33] Nagykárolyi gróf Károlyi Mihály (1875–1955) politikus, az első magyar köztársasági elnök. Országgyűlési képviselő, 1916-ban megalapította a Függetlenségi és 48-as, röviden Károlyi Pártot. 1918-ban a Magyar Nemzeti Tanács elnöke, az őszirózsás forradalom után miniszterelnök, 1919- ben köztársasági elnök. 1919. június 4-én emigrált. 1946-tól 1949-ig a párizsi magyar nagykövetség vezetője.

[34] Seprődi Kános (1874–1923) erdélyi magyar zenetörténész, folklorista.

[35] Sebesi Samu (1859–1930) erdélyi magyar író, újságíró, az Erdélyi Irodalmi Társaság tagja.

[36] Gróf Gvadányi József (1725–1801) szatirikus verséből írt színházi darab.

[37] Szentgyörgyi István (1842–1931) színművész, rendező, örökös tagja volt a kolozsvári Magyar Színháznak.

[38] Szigligeti Ede 1814–1878) drámaíró, rendező, az MTA tagja.

[39] Csepreghy Ferenc (1842–1880) népszínműve.

[40] Komjáthy János, a Debreczeni Városi Színház igazgatójának darabja.

[41] A szövegből a színház gazdasági kérdéseit taglaló részt nem közöljük.

[42] A gazdasági bekezdéseket itt nem közöljük.