Írástudók árulása

ERDÉLY100 – Berde Mária

Berde Mária író, költő, műfordító

(Kackó, 1889. február 5. – Kolozsvár, 1949. február 20)

„Valamit csinálni kellene…”

Berde Mária Julianna (Róth Jenőné) neve a két világháború közötti időszak erdélyi irodalmának jeles prózaírójaként maradt fenn, elsősorban a női témákat feszegető lélektani regényei alapján. Közéleti, kultúraszervező tevékenysége szerteágazó volt a kezdetektől fogva, mégis az utókor, ha egyáltalán emlékezik rá, az Erdélyi Helikonnal vívott küzdelmeit örökítette meg, melynek eredményeképpen 1933-ban „rivális” szervezetet alapított, az EMÍRt,^[1] mely formálisan ugyan a Helikonon belül maradt, mégis kiadóként^[2] külön szervezetként kell említeni. Berde Mária régi erdélyi értelmiségi család sarja, Berde Amál^[3] testvére; református lelkész édesapjuk a nagyenyedi teológia tanára volt. Nagyenyeden végezte a középiskolát, első verse 1906-ban jelent meg a Pesti Naplóban. A kolozsvári egyetemen tanult tovább, magyar–német nyelv és irodalomból doktorált, a Batsányi családra vonatkozó kutatásait Bécsben végezte a költő Baumberg Gabrielláról, Batsányi feleségéről. Huszonhárom éves korában már megjelenik első verseskötete, közben tanulmányi út gyanánt Európában és Németországban utazgat nyelvtanulás céljából. Az utazásból betegen indult haza, előtte tüdőbajjal kezelték Svájcban. Végül 1917-ben hazatér, és Nagyenyeden helyezkedik el, a Bethlen Kollégium tanára lesz. Ebben az időszakban kapcsolódik be az erdélyi irodalmi életbe, 1920-ban Marosvásárhelyre költözik. Írásait a Napkelet,^[4] a Zord idő^[5] és az Erdélyi Szemle^[6] közli, utóbbiakban szerkesztőként is dolgozik. Tagja lett mindkét fontos irodalmi fórumnak, úgymint az EIT^[7] és a KZST.^[8] Irodalmi érdeklődése a modernizmus felé nyit, társadalmi témák érdeklik elsősorban, mindez egyre inkább szembemegy a húszas évek történelmi deja-vu irányzatával. Üdvözli az Erdélyi Helikon felkéréseit is, írásai folyamatosan jelennek meg 1923-tól kezdve, majd amikor Kuncz Aladár felkérésére megírja a Vallani és vállalni cikkét (1929), melyben írói hivatáskérdéseket feszegetett a múlt és a jelen időszerűsége kapcsán, a korábban csak lappangó személyes és szakmai viták fellobbantak mind a helikoni íróközösség tagjai között, mind pedig a körön kívüli írók, újságírók, tenni akaró értelmiségiek között, és többek között a szervezeti kérdések is előkerültek, amikor az Erdélyi Szépmíves Céh monopóliuma is szóba került a romániai magyar kulturális életben.^[9] Kuncz halála után (1931) Berde Mária, az „ellenzéki” háttérbe szorult a helikoni közösségben, valamint az Erdélyi Helikonban is, készülő regényének kiadására (Szentségvivők) vonatkozóan elutasító választ kapott, így arról döntött, hogy elhagyja Marosvásárhelyt, írói elképzeléseit másutt és máshogy szeretné megvalósítani (legéretteb regényei a Helikon utáni években íródtak), hovatovább felmerült már az EMÍR gondolata is, mint új lehetőség a Helikonon kívül. Nagyváradra költözött, újra tanári állást vállalt, továbbá munkatársa lett a rövid életű Írás^[10] hetilapnak. Lankadatlanul dolgozik (Pillangó Rebeka története, Egy kicsi szolgáló) és szervezi az írói rendet, mely végül 1933-ban elindul Tabéry Géza hathatós segítségével. Az alapvetően tőkehiányos vállalkozás a Nyugattal közös kiadásokban gondolkodott, hiszen az önállóan megjelentetett köteteket gyakorlatilag a szerzők fizették ki. Ezek között nem egy Magyarországon látott napvilágot, több Aradon, illetőleg Nagyváradon, de ha mérleget vonnánk az EMÍR tevékenységéről, akkor az elsősorban a visszhangos irodalmi szemináriumaira szűkül le. Felolvasó- és előadóestjeikkel Erdély-szerte felléptek Nagyváradtól, Szatmártól Tordáig és Marosvásárhelyig, számos irodalombarátot szerezve mozgalmuknak, egyben megmutatva, hogy a helikoni körön kívül is van irodalmi élet Erdélyben, noha az arányok erősen az utóbbi felé dőltek. Tabéry utóbb, az ötvenes években inkább emlékezett rá holmi romantikus irodalmi csoportosulásra, semmint professzionális könyv- és lapkiadóra. Berde viszont hajthatatlan volt, már az indulást követő évben szakított a Helikonnal, és csak az EMÍRre koncentrált, valamint a regényírásra. A jelenből visszatekintve, ismerve műveit, talán ez volt a lehető legjobb megoldást, amit választhatott, hiszen 1934 és 1943 között tulajdonképpen megírta életművét: Szentségvivők, Tüzes kemence, Keresztjáróm szerelem, A hajnak emberei, hogy csak a legfontosabbakat említsük, de ne feledkezzünk el népmese összeállításáról, vallásos verseiről sem. A második világháború után újra megpróbált a modernizmus jegyében részt venni az (újjá)alakuló és -szerveződő irodalmi életben, 1949-ben Kolozsváron megalapítja a Dolgozó Nő című társadalmi-politikai, kulturális folyóiratot, amely jóval túlélte Berde Máriát: 1990-ig állt fenn.

Művei közül a Földindulás regényrészlete olvasható az alábbiakban, illetve a Szentségvivőkből kiragadott rész, amely az erdélyi írók feladatataival foglalkozik. Az előbbi mű a szerző egyik legnagyobb hatású műve, melyben egy család két generációjának történetén keresztül mutatja az erdélyi földbirtokosság pusztulását a román földreform körüli zavaros időkben, utóbbi pedig az erdélyi irodalom élet körképe, elsősorban a 20-as évek kulturális küzdelmeinek hű krónikája.

Kifejezetten politikai írása vagy történelmi reflexiójú megnyilvánulása nincs, eszméit, irodalmi elképzelésit, az erdélyi irodalom megújítására vonatkozó terveit regényeiben rejtette el.

Berde Mária főbb művei:

Az örök film, regény, Budapest, 1917

A tükör, Szegény kicsi Jula, Borzhistória, Marosvásárhely, 1920

Vízen hold, elbeszélések, Kolozsvár, 1924

Haláltánc, regény, Budapest, 1924

A szent szégyen, regény, Marosvásárhely, 1925

Enyedi történetek, elbeszélések, Marosvásárhely 1926

Földindulás, regény, Kolozsvár, 1930

Szentségvivők, regény, Nagyvárad, 1935

Tüzes kemence, regény, Budapest, 1936

Székely népmesék, Ágisz, Braşov, 1937

A gyémánt emberke. Székely népmesék, Királyhágómelléki Református Egyházkerület, Oradea, 1938

Istenes énekek. Vallásos versek gyűjteménye, Református Egyházkerület, Oradea-Nagyvárad, 1939

Az árva királyfi. Eredeti székely népmesék, Athenaeum, Bp., 1941

Keresztjáró szerelem, Athenaeum, Budapest, 1941

A hajnal emberei, regény, Budapest, 1943

Ha visszatérsz, regény; Központi, Budapest, 1943

Ajánlott irodalom:

Romániai magyar irodalmi lexikon, Főszerk. Balogh Edgár. Kriterion, Bukarest, 1981.

A magyar irodalom arcképcsarnoka, http://mek.oszk.hu/01100/01149/html/berde.htm (Lekérdezés: 2020. május 23.)

Molnár Szabolcs: Berde Mária. Monográfia; Bukarest, Kriterion, 1986

Források

1.

FÖLDINDULÁS

(Részlet)

Kolozsvár, 1930

Az embereket nem sajnálja, ha sírnak. Sírjanak. Minden keserűséget és kínt megérdemelnek. Még mindig futnak dolgaik után, esznek, isznak, alusznak, öltözködnek, nyerekednek. Nem látott senkit lefeküdni keresztül az országúton, hogy egy kocsi, nehéz állat, egy gép keresztül menjen rajta, s vágja ketté benne az élettel együtt a szenvedéseket.

Csak ilyen, csak ennyi az emberek bánata. Kihevernek mindent, belefogóznak az életbe, ahogy tudnak. Hát csinálják.

Tőle hurcolhatja magát Ila, mint madárijesztő, papucsban, hálóingre öltött köpenyegben, rendetlenül nyírt, soha össze nem tűzött hajával. S dobálhatja szerteszét az égő cigarettavégeket. Ha kigyúl a ház: gyúljon.

Klárát se bánja, hogy még többet vett a nyakába, mióta elküldték a szakácsnét s Bimbi maradt mindenesnek Marjukával. Miért is járna különbül, mint ahogy napestig hurbolja magát a házi tennivalókban: szőttes kötény a derekán, kitaposott régi cipő a lábán. Este meg – áthallja az irodából – a tanítóval számadásokat végez. Aki így bírja, az mégiscsak boldog, mert fából van.

Az anyja? Az apja? Nem hallgattak reá. Nem sajnálták őt. Hát most ő sem sajnál senkit. Csak szegény kicsi Évát. Sajnálja, hogy nem képes már tartani a gyermek kezét és azzá nevelni, akiben majd Gyulának öröme teljék. Nincs, nincs ereje többet a jóra!

De az állatok szenvedése az agyára megy. Nem lehetett elviselni már akkor sem, amikor az igásökrök nagy részét hajtották el, a Hers emberei. Mintha tudták volna, mire mennek a nyomorult állatok. Úgy bőgték végig a falut, mint temetésen a siratóasszonyok. De őszintébben, igazabbul, mert saját magukat gyászolták.

Most ezek a juhok, ezek a szerencsétlenek! Mért bégetnek éjszaka annyira, hogy esztenától idáig hallatszik a jajgatásuk?

Éjjelente elhatározza, hogy reggel kimegy hozzájuk. Megkérdi Vaszi bácsot, mivel gyötri úgy meg őket. Az ilyen pásztor megérdemli, hogy a mennykő belevágjon az esztenájába. Aki át tudja aludni az éjt a zokogó jószág mellett.

A nappalodás lármája elfogja fülétől a bégetést. És ilyenkor összehull a szándék, mint ő maga is hajnalig tartó virrasztás, megfeszült várakozás után. S elalszik, ha álom ez: fél öntudattal ürességben lebegni és érezni akkor is, hogy ezt az ürességet az ébredés percében a reménytelenség, aztán ismét lázas, rimánkodó esdeklés a fordulat után. Egyetlen hír, egyetlen jeladás legalább: hol van, mit csinál, mit tudna ma adni neki az ember, akiért még imádkozni, sóvárogni tud ezen a világon!

Az égés után sokáig le sem vetkőzött éjjelre. Szentül hitte, pár nap, pár hét és megérkezik. Napfényen, nyíltan, félelem nélkül, vagy ha éjjel: akkor is vígasszal, hittel, bizonyosságokkal. De nem jött. Híre sem jött!

A szeme elgyengült a sok sötétben való tartózkodástól. Sérti már a gyertyaláng is. De a füle egyre élesebb. Hát hallotta-e ő régebb, hogy mi történik a falon túl, a szomszéd szobákban? És most nemcsak Klára hangos számolása, de a suttogás, amit anyjukkal folytat, de Ila lázas hánykódása is átüt a füléig. Néha még az istállóból is felér s a kert tetejéről is, alászáll hozzá a hang. És a hegyen túlról, az esztenától az a szörnyű bégetés!

Júniusban, amikor zsíros és édes a kivirágzott fű, amikor az állatok úgy alusznak a jóllakástól, mint a kövek: súlyosan, mozdulatlanul, boldogan, hányszor nézte ő azt, esti csatangolásain! És most egyre üvöltenek, bolond táncot járnak.

Nem, nem fogja holnap elaludni a reggeli órákat. Inkább fennvirraszt odáig. És megtanítja a bácsot, a gazembert. Biztosan lekaszálja, ellopja, eladja a füvet. Az istentől elrugaszkodott!

… Hihetetlen, milyen ereje van a napfénynek, mióta csak szobából nézte, meghúszszorozódott. Szüntelen fakad fel a könny a szemében. Be kell hunynia, amíg a tetőt kimássza és a gyümölcsösbe, árnyékba ér. Bántja, izgatja, sebzi az egész zengő, dagadó nyárelő.

Lentről a kert aljából hallja Bimbit, amint Klára ablakán beszól, érzi, bár messze a háta mögött van, hogy feléje mutogat. Mindenki rá les, utána kémel. Hát mi van ebben akkora csuda, hogy ő sétára megy? Már kisajátították maguknak a világot, már halottnak tartják őt, akinek kriptában van a helye. S ezért merednek rá ijedt bámészkodással, mint a kísértetre!

Amit nem hall, azt megérzi. Klára nem követi. Klára most anyjával sugdos felőle. Bimbi a bejáró Mosó Rebivel. Még Marjuka is megijed tőle és beleszalad a tyúkházba.

Ki ez a kisasszony – kérdi a faluban egy tátos háromesztendős az anyjától.

Már sokan vannak, akik nem is tudnak róla…

És ő megy, most már azért is. Csak azon ámul, botránkozik, hogy ezek a lelketlen lelkek mind nem hederítenek a borzasztó bégetésre. A fiatal asszonynépség gyomlál, kemencét hevít, az öregje kapuküszöbön varrogat. Gyermekek fésűn és falevelen sípolnak, kutyával, macskával hancúroznak, báránypedgyessel célozgatnak. Aki feláll, s köszön neki, aztán folyton utánanéz.

Soha életében nem volt ilyen könnyű, kimászni a határbeli dombokat. Semmi súlyát nem érzi a testének. Az élen majdnem fél, hogy elrepül. Csak haragja, szánalma és megvetése tartja még a földhöz kötve. És a vakremény, mely megrohanja, néha s felgyújtja pillanatokra.

Túl a falun a Vasláb következik. Sötétzöld, haragos, rózsaszíntarajos prém szegi be a szélét. Itt-ott belekaszáltak. Az arankáért tehették, hogy elpusztuljon a növény, ahol már beteg. Hogy bele ne kerüljön a mag közé a gonosz csira. De miért négyszögenkint? Otrombán, akácfadorongokkal kiszúrt táblákban?

Minden más… az egész határ más, mint ahogy ő emlékezik. Arasznyiak a búzaföldek! És tele-tele pipaccsal, szarkalábbal, margarétával. Nemigen gyomlálták őket. A kukoricásokban töltögetnek. Sárga, kurta szárak, inkább csalamádék. Lekaszálni, takarmánynak valók. S a kapálók is: idegennek tartják már. Jól megmérik szemmel, és mégsem köszönnek.

És nő a bőgés. Olyan, mint a kórus, ütemre megy. Hát bőg így az állat, amikor legel? Régebb a földek voltak komolyak, s a bárányok vidámak. Most amazok cifrálkodnak s a szegény állatok –

De hiszen nincsenek is legelőn. Oda vannak beszorítva a fonott akolba! Vaszi bács beszökött a faluba –, egyéb mi lehet? Az a baj, hogy nem lát tisztán. Át kell vágnia a lóherésen, hogy közelebbről megnézze. Suhog, süpped alatta, lábikráit veri a kivirágzott áldás. Fodros, csokros ágat szakít magának belőle, meg is szagolja. Édesfűszerű, altató illat! Balán, a gutaütött vén eb messziről morog, s a fiai éppen megrohannák. Ezek sem ismerik már, de aztán mégis reácsodálkoznak. Valaki szólítja őket. Ott ül a bács az esztena padkáján, bocskorán fűzögeti vissza a kereken megbomlott szíjazást.

• De Vaszi bá, az Istenre! Tegye, félre azt a lábbelit s terelje ki a jószágot a legelőre.
• Aj, lelkem kisasszankám – néz fel rá az öreg szomorú kedvben. – Vaj tám nem is tudja, hogy áll ez a világ?
• Azt tudom, hogy keed gonosz egy pásztorféle. Rakatja a szegény állatokat, még aludni sem tudok tőlök!

Befagy a szidalom. Az akol felé rántódik. Sovány orr fúródott át a korhadó rőzsekerítésen, s egy szúrós nyelv, száraz száj kitépte kezéből a virágzó lóherét. Sok-sok fej szorul most együvé, dúlják a rothadó gallyakat, s a bőgés egybe robban fel, mint hirtelen kitörő segélykérés:

• Irgalmazz nekünk!

Micsoda állatok! Üresen lötyög a horpaszuk. Izzadtan nyúlik le a gyapjuk. A szemükbe, jámbor, oktalan szemükbe valami riasztó tudomány költözött. Tudják, hogy éhesek, szomjasok, és hogy hasztalan könyörögnek hiába –

S azok az anyjuk felé nyomakodó bárányfejek, ahogy mohón utána vetik magukat az üres kesztyűként lógó szálukból kileffent tőgyeknek.

Kisasszan drága, még a vizet is viderben hordtam ide nékiek, mer’ kereken egy tapodat fődet, s bár egyetlen ösvényt sem hattak meg nekünk a foglalók. Itatóra se vihetem őket. Nem hogy legelőre. Csak már el tudná adni a tekintetes’ tanító úr! Én vótam Boszniába’ s láttam embert éhen halni, de ez keservesebb, mer’ az állat vétek nélkül való. Mindenki örvend, ha szabadul tőlle. Amikor nincs hová s mire kihajtani. Sze’ nekem csak kedvesek, ötvenhárom esztendeje én fogtam minden ivadékjakat, de inkább máshol tudjam jó helyt őket, mint hogy lássam, miképp fordulnak fel. Na ne, Mióra, falj egyet –

Felemeli, Etelka kezéből kihullott leharapott fejű lóhereszárat s odanyújtja egyik sovány barikának.

• Hát honnan… mit ad enniök?
• Egy kicsi szénát, kórét kevergetek a burjánnal, amit összeszedegetek a csűröskertben. Mer’ azt nincs, aki tapossa. S a kazlak helyén is kiserkedt rajta a ződ. Porcsfű, igaz, de ha jobb nem akad –

Homályosan, valami feltetszik a leányban. Amikor a kert tetejéből visszanézett, mintha átsütött volna a napfény a törökbúzás kasok lécezetén… És csakugyan, nem látta a kazlak békésen terpedő ormóit. Pedig milyen jó a kazlak árnyékában!

Feljebb vonja fájó szemhéjait – úgy mered a vénemberre.

• Mi van a legelőkkel?
• Ki vagyunk cövekelve azok is, „illetmény”-nek, ami nem lett községi belőllek. Csak azért se tűrik rajta az uraságét, hogy éppeg az övé vót. Kiválogattam a mérges lapikat a burjánból, mer’ azt is felfalták szeginyek az éhségtől. A java még annak is a lovakhoz megy jászolba. Már a kettőnek, aki maradt kocsilovakul.

A leány nem szól többet. Beleáll itt, a jajgató állatokkal szemben a bizonyosság, hogy most már történnie kell valaminek. Az emberek jajjai nem hatottak az égig, mert az emberek megérdemlik sorsukat. De az állat – hogy mondta Vaszi bá? Vétek nélkül való. Aki őket kínozza, ítéli sorvadásra, meg kell, hogy lakoljon. Ti jóra tűrtök, ti jól imádkoztok, siránkozó juhok, báránykák!

Nem talál benne semmit, hogy a bács lesi őt úgy szemhéj alól. Csorog a könnye az erős naptűzéstől, le nem törli, hanem behajol a rozzant karámkerítésen, kitárja elaszott karját az állatok felett és felkiált:

• Imádkozzatok! Imádkozzatok! Titeket még meghall az Isten!

Aztán vissza, a térdig érő herében. Nem fog zúgolódni többet, ha az állatok jajgatnak.

Az utcán – lám kicsődült a falu csudalátni. Itt is, ott is álligálnak a kapuban. Híre futamodott, hogy elhagyta búvókáját a remetekisasszony. És mi, nem száll a füléig elhaladtában! Egészen tisztán, pedig suttognak, és azt is csak a háta megett. Egy tésztáskezű menyecske azt mondja egy szoptatónak:

• Vesztit érzi, mert az ilyen akkor fészkelődik, költözgél.

Ostoba babonaság. Amikor ő éppen egyébnek a közeledtére vár. Megváltódásra. Ó, hogy fogja akkor kihajtani a juhokat! Leghamarább az érre, a halk, boldog lassúsággal lépegető kispatakra. Fürödjék le a csúf port, izzadságot. S aztán: a herére egyenest. A sok rózsaszínű csillagra. Legeljenek csillagokat.

• Én ott fogok járni veletek a csillagok között. Addig – éhezünk. Én is éhezem veletek.

Így beszélt magában és közben haladt hazafelé. Mégis, meg kell állania a kertajtóban. Az ember éri be, akivel egyedül váltott még rendszeresen néhány szót több, mint esztendő óta. Sofron bá, a postakihordó. Amikor annakidején a Kutas János lapja érkezett, megkérte volt, hogy leveleit többé ki ne adja az udvarbíró kezébe. Keresse meg őt, csúsztassa be az ablakspalettán, szívesen megajándékozza a külön fáradságért.

… A télen, amikor itthon járt, azt ígérte, hogy a tavasz nem múlik el jötte nélkül. Aztán ég csak nem is üzent, a tűz után sem. Ó, Istenem!

És most, ameddig a kertajtóban áll, hűvös borzongás futja meg, hátha azért hallgat, mert a család mégis kinyomozta, a lelkéhez fért és rábírta, hogy kerülje el szülőföldjét, és őt is –

Elszorult benne a szív, szaggatottan vette a lélegzetet, mint sírás előtt. De hát, ki ismeri Gyulát kint az igazi s bent a felvett nevein? Ki tudja róla, hogy csak egy Prágában tanuló barátján át lehet hozzája férni? Nem, ezt senki még csak nem is sejtheti!

Sofron bá örvendett a megszólításnak, nem kell beereszkednie az udvarba, kurtul az útja, ha átadja az egész postát a kisasszonynak. Újságok vannak mindössze.

Mi köze neki az újságokhoz? De már tovább köszönt az öreg és otthagyta nála a lapokat. Mindegy. Nem szívesen, de úgy elmentében csak leteszi a tornác párkányára.

Egész biztos, hogy letiltották Gyulát az írástól, a hazajöveteltől. Ezt tisztáznia kell, nekimegy Klárának, hogy gyáva agyrémek miatt ilyen gyötrelmet szerzett neki.

Indult is, forróan keserű szándékban, de a szokatlan séta elgyengítette, szinte összehullott a nyírfák alatt. Odatámasztotta fejét egy fehérbőrű, sima törzshöz, szemét behunyta, mert a nézés jobban fárasztotta. Később, amikor kipárolgott belőle az úton belégyűlt napfény, elnézte a melléje esett újságokat. Gyula arra tanította, hogy ne higgyen nekik. Hazudnak, kertelnek, lapulnak – hogy is lehet mind átolvasni őket!

Ott hevertek félóránál hosszabb ideig körülötte, de fel nem lapozta egyiket sem. Hírt ő csak gyuláról és gyula útján várt a világ sorjáról.

De éjjel, ahogy ismét felverték a csendet a zokogva könyörgő juhok –, soha még így nem szólt a litániájok – a mennyezetre meredt. Milyen szép, halvány jelek íródnak a beszivárgó csillagfényekkel, milyen jót tesznek a szemnek a nap szúró sugarai után. És jól, ezerszer jobban lehet látni a sötétben – most, igen, a káprázat nélküli, tiszta éjszakában – íme, csak elébe villan egy nyomtatott sor, amit pedig tudta szerint ki nem betűzött az újságokból.

„Halál a kukoricásban.”

Növekvő, szétterpedő fekete írással rajzolódik feje fölé a szobamennyezetre. Mint ezüst pókhálók csillámlanak meg a betűkön a csillagok fényszálai.

Csendesen, némán kémlelt a felírásba. Miért sajgatja meg szokatlanul a szívét? Mindig voltak kifejezések életében –, mindig, ezerkilencszáztizenöt óta, amelyeket nem bírt sem hallani, sem felidézni. Borzasztó erejük van a szavaknak… Most is egy szó vett hatalmat rajta: „kukoricás”.

Mint buborék a víz alól, merül fel lelkén egy emlék nyomában, s nem pattan szét, inkább egyre jobban kikerekedik. Hogyan mutatta egyszer Gyula eldurvult tenyerét, olyan volt, mint mezítlábas ember talpa. Akkor, eleinte, amikor útlevél nélkül járt be, és négykézláb mászott hosszú kilométereket a vetésekben.

„De a június jó, akkorra megnőnek a kukoricások. Attól kezdve ember-módra jöhetek. Mikor törökbúza földre érkezem, mindig mondok egy áldást arra, aki veti –”

Így mondta, igen. Szórul-szóra őrzi a lelkében. Azóta szent neki az a szó, az a növény. S most:

„Halál a kukoricásban.”

Ki tudja, talán olyan lelte benne végét, aki békésen kapálgatta. Aki talán éppen Gyula útjának munkált. Megszállta a vágy, tudni, ki a halott.

Reggel elkéri a tegnapi lapokat. Éva összekeresi neki.

• Irgalom… irgalom – zeng a juhok kórusa egész éjszakán keresztül.

Lassan, lassan forog tova az ég, a reggel felé.

• Füvet szedek nekik az utak széléről. Keveset, böjtöset… s aztán kikeresem a nevét, és imádkozni fogok érette, aki meghalt a kukoricásban. Ez lesz a mai napom.

… Milyen nehéz az újságban valamit megtalálni. Nagy-nagy betűkre emlékszik. Nincs sehol a harsogó címek között.

Űződik, kimegy a kertbe. Ott veszi apróra az összes lapokat. Valamelyiknek a hátán, rövid napihírben rábukkan végre. Csak egyes szók szöknek a szemébe, de azok vérig találnak, mint pattanó serét.

Két diák… határátlépés…Útlevélvizsgálat… a fényképek utólag beragasztva… motozás. Mikor a vonat kukoricáshoz ért… a folyosó ajtaját feltépve – egyiknek sikerült a közös irattáskával…a másik a távírópóznának vágódott… vonszolta még magát. Az útlevelek Alvinczi József és Kutas János névre… Utóbbi…

Csak legyecskék, szúnyogok, ha zizzentek, egyébként roppant csendesség állott a földön. Hangtalanul, mégis megindult most Etelka alatt is a föld. Mindez óráig, egyetlen egy személyre tette föl életét. Hasadozott, omlott, elzuhant most alatta, előtte minden. Ha az, az egyetlenegy nem tér meg már soha, akkor neki nem is jön senki többet. Sötét hullámok törik át a szemhatárt és végigöntik, alányomják a tájakat örökös fekete vizek alá.

Amíg Gyula élt, hinni is lehetett. Most már csak a teljes halál közeledhetik; ami megmarad az életből, az nem élet, halottak álmodása. A megváltódás sem kellene nélküle.

• Irgalom… irgalom…

Nem könyörögnek, búcsúztatót bőgnek a múmiává aszott juhok. Soha, soha le nem harapják azt, az örömfüvet, amit nekik szánt. Hanem hát had egyék le gyászból. Áldomás nem lesz, de tor.

Felnyúlt, feketén, lepusztultan. Kísértetnek, mindent szabad! És szabad annak is, akinek semmi, semmi igazat nem adott az élet.

Tegnap csak majdnem repült, most igazán repült. Fel s le a dombokon. Tegnap érezte, hogy bámulják, ma úgy tetszett: nem látja senki, mint a levegőt.

Furcsa, hogy a bács mégis ráismert és fogadta is köszönését.

• Menjen be Vaszi bá az udvarba. Számadásra várják. Én itt maradok a juhokkal.

Megleste, amíg az öreg lebukik, túl a dombon. Akkor benyomta az akol vesszőajtaját. Egymás hátára torlódtak fel a szabadjukat érző állatok. Amelyik kicsúszhatott a karámból, az, bele a vasláb heretáblájába! Hersent foguk alatt a duzzadó, virágteljes harapnivaló. Jaj, ettek, kergülten, tébolyodottan. Percek alatt felpuffadt a horpaszuk. Talán bele is pusztulnak a mohóságukba. Legjobb sors volna nekik.

• Ne bőgjetek többet, ne imádkozzatok. Ne szólítsatok senkit irgalomnak. Nincs irgalom. Csak annyi, amennyit én adok nektek. De ott fent –

Megrázta öklét.

… Aha, a bács a botjával… nem ment be az udvarba. A dombtető megöl leskelődött. Hát most már terelheti őket vissza… vígan voltak, jóllaktak!

Megindult lassan, magyarázkodás nélkül a falunak a nagyúton. Nem tartozik senkinek számadással. Ha mit tesz, egyedül teszi, testvér nélkül, Isten nélkül immár.

A sütőház előtt Kirlán áll. Habzik a szája a rút beszédtől. Úgy ordít az ő anyjának! Hadonász az arca előtt. Hát nem tudja ez, az istentelen, hogy ma harmadnapja földelték el valahol a ház kicsi gazdáját? Be csúf, be gonosz, be cigány!

• A lóherét… a lóherémet… legelték… legeltette. Ha bolond, tartsák kötve!

Anyja tántorog, hátrál a frecskelő szavaktól.

Hát majd felel ő helyette. Elibe áll, eltakarja szavával is.

• S ha leették, a miénket ették! Szédültek és a nyáluk száraz volt már, mint a cérna! Hogy a tied az a föld? Azt nem tudom, de a lóherét az én apám vetette! A tied az, ami a te kezed alól kel ki. Legelő s disznótövis volt itt minden talpalat, ameddig nem tettük rá a kezünket. Én megmondhatom, én már mindent… megmondhatok!

A cigány hátrált. Isten ne hagyj el, ennek az esze már elment a másvilágra, nem jó, ha onnan küld le valami átkot, igézetet. Mert ez már igazán mondhat akármit: nem veri meg se törvény, se Ég.

Mint kutya iszkolt kifelé. Fal mellett, lesunyt fejjel.

Több szót senki nem vett Etelkától. Még felment a szobájába, le is vetkőzött, lefeküdt magától. Arca a kép felé fordult, amely ott függött életnagyságban a fiókos szekrény felett. Mindig azt nézte, néha mosolygott reá, mintha élő állana előtte.

• Vérszegénység… tökéletes legyöngülés… az életerők teljes felőrlése –, különben ép, csak a bánat roppantotta össze.

Így beszélt a városból hozott orvos háromnapos letargiája alatt. Az utolsó délelőttön Amália úrvacsorát ajánlott fel neki. A szertartást Derzsi pap végezte, mögötte Dáné tartotta a kelyhet és a kenyeret. Gyertya égett az ágy fejénél: a ház tisztelte Etelka szokását, hogy napfényt évek óta nem bocsátott be szobájába.

Kifehéredett koponyához hasonlított a haldokló a sárga világításban. Szeme elnyúlva bámult ki a beszakadt üregekből: látnia kellett a papot, a tanítót, sőt a háttérben meghúzódott családtagokat is, de túlnézett rajtuk, és olyan beérhetetlennek tűnt, mint a hír nélkül, nyom nélkül eltávozottak.

De csak akkor fagytak el a szívek valóban körülötte, amikor ajkáról elfogadatlanul pergett le a kenyér – morzsányi volt pedig – s az olaj-sárga, illatos bor kicsorgott ajaka közül, végig az arcán, a párnán, eláztatva nyakig gombolt, sima fehér ingét. Egyetlen izma nem rándult, csak a homlokára szívódott ki apró, sűrű gyöngyökben a hidegverejték.

Fadarabra, ha erőltetnék, arról peregne így le a kegyelmi ajándék.

Alig volt átmenet élete és halála között. A lepke nagyobb zajjal rebben fel, mint ahogy Etelka vált meg a földtől.

2.

SZENTSÉGVIVŐK

(Részlet)

Nagyvárad, 1934

„Tudatjuk azokkal, akiket illet – olvasókkal és írókkal –, hogy ez év szeptember havának tizenötödikén félhavonként megjelenő irodalmi, tudományos és politikai szemlét indítunk.

Alkalmas-e ilyen vállalkozásra a mi időnk és a mi helyzetünk? A siker kilátásával indulhatunk-e vidéki városban egyáltalán? Nyújthatjuk-e az írónak azt a közönséget, amelyre joggal számot tarthat? Feltettük magunknak mindezeket a kérdéseket, és meg is válaszoltuk: a lap indítását határoztuk el.

Akarjuk, hogy a közönség várakozással tekintsen, és nem bánjuk, ha kétkedő várakozással tekint vállalkozásunk elé. Szigorú mértékkel, ha mér – örömmel látjuk… Csak megbecsülést kérünk, tiszteletben tartását az intenciónak, egy biztató pillantást a munkába menőnek!”

…Azok, akikhez e sorok intéződtek, elcsodálkozva torpantak meg a kirakatok előtt. Miféle papírdarab ez, amelyen csak magyar a szöveg?

Korlát Kálmán megállott a többi megállóval, de nem az ívet, hanem az arcokat olvasta. Igen keserű szívvel tapasztalta, hogy némelyeknek türelmük sem telt végigfutni az egész oldalt.

– Utcanép – gondolta, és tovament a máris forró kora délelőttben a Gombos és Goldstein papírüzletéig.

– Egy széket kérek, kisasszony, és a külföldi folyóiratokat.

Leült egy könyvvel rakott asztal mögé – az írógép is jól fedezte –, és lapozni kezdett az Illustrationban. Franciául csak a legközönségesebb írásokat tudta, de nem oda figyelt, amivel foglalkozott. Az ajtóra nézegetett és a körmét rágcsálta.

Holt évad volt. Csak néha tévedt be valaki képes-levelezőlapért, krepp-papírért – könyvet nem is kért senki.

Ahogy nőtt a feszültsége, egy régi helyzete ötlött fel benne. Mikor az első páciensre várakozott… Mezőszenttamáson, az agyaggödörben épült, falunál unalmasabb nagyközségben, ahol a pletyka volt az egyetlen, amit forgalomnak lehetett nevezni. A parasztok inkább a bábához mentek, leginkább pedig a faluvégi ráolvasó asszonyokhoz. – Hosszú, néma küzdelem folyt közte és a közönség között. Sehogy sem tudott zöldágra vergődni, míg aztán a bevonulás megváltotta a dicstelen megfutamodás szándékától.

Autó állott meg az üzlet előtt. Erős parfümfelhő hozta, mint drága légkörben a szürke selyem porköpenyes, igen alacsony, gömbölykés úrhölgyet, akinek jelenségéhez valami fürgeség talált volna, de aki ehelyett kimért volt és méltóságteli. Sőt, feltűnt rajta valami: az arcszín virító volta, a szemhéjak kékje, a szemöldívek éles vonala, sötétje.

A pénzes vevő sugározta villanyáram mozgásba hozta az álmos ütletet. A pezsgőgyárosné divatlapokat kért, angolokat csakis, az őszi szezonra. Nem kérdezte az árakat, összerakott magának nehányat, és letett egy ezerkoronást.  

A boltos óvatosan Korlátra tekintett, mintha ellene készülne valamit elkövetni.

– Ha megengedi őnagysága, figyelmébe ajánlom a kis ívet – és elibe tolta a Virrasztó előfizetési felhívását.

Az asszony kellemetlen arcot csinált. Mint akit váratlan támadás ért.

– Mi ez?

– Ha parancsolja, felolvasom.

– Nincs nekem időm arra, valami jótékonyság?

– Magyar nyelvű folyóirat megindításáról van szó, mindössze nyolcvan korona egy évre!

Az asszony most valóban megsértődött.

– Amit nem ismerek, arra nem adhatok előre pénzt! – Á, megjött az Illustration? – pillantott a Korlát előtt fekvő lapra. – Már inkább erre szánom a nyolcvan koronámat.

Gombos úr észrevette, hogyan harapdálja Korlát ajkait, mialatt elvették orra elől az újságot.

– So etwas! – mormogta, mikor a vevő kiment. – Látta, doktor úr?

A szerkesztő felugrott.

– Kikérem magamnak, Gombos úr, hogy ajánlgassa a rövümet! Megértette? Elviszem innen az íveket, a nyomtatást, ha még egyszer megteszi!

– Bocsánat… én soha többet, de látta? Nem látta?

– Persze hogy láttam! Egész bornírtságát, a hamis előkelőség attitűdjeit!

– A festéket is? – súgta, hogy a kisasszony ne hallja.

– Mit akar? A kultúra ragad.

Kezébe vette a beharangozót, átolvasta újra. Milyen elszánással is fogalmazta! Mennyire érezte, hogy ilyen szép, komoly, cseppet sem tolakodó igéknek nem lehet majd ellenállani! – Nagyon beborult körülötte. Az ívek az este óta voltak kifüggesztve, és egyetlen lélek nem érdeklődött mindeddig. Igazán, senkinek sem kell itt a magyar betű?

Fél egyre járt, majdnem záró időre. Félszeg, bizonytalan korú leány lépett az üzletbe. Delén ruhája a sok mosásban elvesztette már üde színeit, és ez talált is fakó arcához, hajához, fénytelenre viselt lakkcipőjéhez. Az ilyenek egy-egy tollszemet vagy olcsó levélpapírt, ha vesznek. Csakugyan tollat kért, de nyújtotta a válogatást, tétován körülnézett, és szinte szégyenkezve bátorkodott elő a kérdéssel:

– Kérem szépen, itt lehet… előfizetni a Virrasztóra?

– Talán óhajtja nagysád az ívet?

– Igen, kérem, de – elsápadt – csak egy negyedévre, ha lehet ilyen rövid időre.

Gombos Korláthoz fordult. A szerkesztő kíváncsian tanulmányozta a leányt, de bármilyen szegényes is volt az, nem merte megsérteni avval, hogy felajánlja neki ingyen a lapot. Pedig szerette volna.

– Tessék feliratkozni, ön a első előfizető, kisasszonyom!

A leány fogta a tollat, amit éppen most vásárolt.

„Péter Sarolta, pénztárosnő, Verzár gombüzlet, Szent István utca 12.” Aztán kivette régimódi erszényét a ridikülből, és egy rongyos húszkoronás bankjegyet tett le a pultra. – Amikor eltávozott, Korlát utánakapott a szomorú kis pénznek.

– Elteszem, hátha egyszer bemutathatom a magyarságnak, ez volt az első áldozat Erdély szellemi életének oltárára. Mondja, mi fizetése lehet egy ilyen pénztárosnőnek?

– Százötven koronája, ha lesz havonta.

 *

A kéziratok felgyűltek a szerkesztő asztalán, és nem tudott velük mit kezdeni. Egészen különös kínszenvedés, tehetetlenség gyötörte, amelyről még csak szólni sem szólhatott senkinek.

A maga írásainál rendkívül élesen látta a hibákat, erényeket. A másénál gyakorta mintha befognák hátulról a szemét. Sem türelme, sem biztos szimata, amely azonnal rátapint a jó munkára, megérezve a tehetség sajátos ízét, zamatát, mint a jó borkóstoló az italét. Társszerkesztő kellene, de amikor ő nem akar, nem is tartja elviselhetőnek az osztozkodást bárkivel is! Még az ideiglenes szerkesztőbizottsággal is koloncot vett a nyakába. Egyképpen irtózott Krammer tanári bölcsességétől és Ajton hűvös meggondolatlanságától, melyen kiábrándultság is sötétedett.

Az idegen írások azonban szemébe kacagtak: te vagy a fordított bíró, csak a magad ügyében tudsz igazságot tenni – s ha legalább az urak azt küldték volna, amit várni lehetett tőlük. De egyikük-másikuk talán úgy vélte, itt az idő, hogy elárulja igazi, titkolt mivoltát, rejtett irodalmi céljait. – Mit csináljon ő ezekkel az írásművekkel, melyekről még szerzőik eddigi munkairánya sem nyújt semmi biztosítékot?

És persze, mégis hozzá kellet fanyalodni az olvasáshoz. Szinte nyögött az ízetlen, nehézkes botorkálásban, amíg kézirattól kéziratig vergődött…

Szokatlan forróság nyomta a kis dolgozószobát amúgy is. Törölgette a homlokát, új és új szivarra gyújtott, lassan kék kábulatba fúlt körülötte a világ. – Hirtelen hangokat hallott a tornácon, egy idegent és egy unalomig megszokottat.

– Az uramat? Miféle ügyben?

Kiérezte a hanghordozásból a féltékenység éles mellékzöngéit, és pillanatra az jutott eszébe, hogy talán a kis Grün Böske jött el, ami roppant kellemetlenül érintette. Eszter ugyan most már nem rendezi vele a hajdani veszekedéseket, csak hallgat és mogorváskodik, de azt mégsem lehet kívánni tőle, hogy fel ne háborodjék, ha éppen szemtől szemben áll vetélytársnőivel.

Mit felelt a fiatal leány, azt nem lehetett hallani. De az asszony bár ridegen, utat engedett neki.

– Tessék bemenni.

Mintha piros lángnyelv siklott volna be az ajtón. A világosból homályba érve, tétovázni látszott pár pillanatokig, aztán szinte tapogatózva, mégis hirtelenül, odatalált Korlátig. Forró támadás, attak, úgy tetszett a férfinak. Közel volt hozzá, hogy átkarolja.

A leány odadobta a nevét:

– Tóth Pálma.

És egyszerre realizálódni kezdett: félrehajló feje imént még kacér virághoz tette hasonlóvá, de most feltűnt, hogy bal szemének ferde pillantása kényszeríti e tartásra, és hogy lépteinek imbolygó bizonytalansága rendkívüli rövidlátásából ered. Mindez lehűtötte Korlátot, különben sem szerette az ilyen majdnem betegesen sugár nőket.

A leány körülnézett a szobában, és felkiáltott:

– Nem is gondolja, hogyan siettem én ide! A háromkirályok álmos csigák lehettek hozzám képest!... Ha ezt a püspök úr hallaná! – Megrázta a fejét és nevetett.

– Kérem, nem óhajt leülni?

– Ki nem állhatom az ülést. A vonaton olyan balsors kísért, ülőhelyet kaptam, és beszorítottak az ablakhoz. Majd megbolondultam, egy tapodtat sem lehetett kijutni a zsúfoltságban a folyosóra.

Mélyet lélegzetet, láthatóan lankasztotta a zárt, füstterhes, forró levegő.

– Egyenest Üvegcsűrről jövök. Félbehagytam a nyaralásomat. Én, aki csak a szabadban élek, mihelyt az iskolától szabadulhatok. Képzelje el, tegnap bemegy egy paraszt a faluból Hévízre. Megkérem, hozzon nekem egy darab vajat, mert csak az ilyesmikből élek nyáron át. Estefelé megjön Áron bá, éppen a padkán ültem az öreg Rebi nénivel, akinek az első házát lakom, bontom a vajat, darab Hetiképbe van csavarva, s azon ráesik a szemem Krammer felhívására. Pakoltam és jöttem. Nem volt szekerem Hévízig. Egy mokány kis lóra ültem… fanyeregbe! De itt vagyok, és nekem ne merje azt mondani, hogy az első szám készen van, nyomás alatt!

– Miért, kisasszonyom, talán kegyed…

– Igen, én költőlány vagyok, és önnek csuda verseket hoztam, garmadával. Ha látta volna, hogy lovagoltam velük, keresztül a havasi legelőkön, a fenyveseken, hogy szavalgattam őket a napsugárban!

Korlát kételkedve pillantott a leány kis kézitárcájára.

– Itt vannak?

– Á, hova gondol? Kell is nekem írás! Én nótafa vagyok, mint a falusi lány, aki egész nap énekel.

Egy fejrándítással hátradobta előreiparkodó kurta haját, mely úgy keretezte arcát, mint a szfinxet merev keszkenője. – Megállott nyugtalan sétájában, finom, sovány, barna arcán víg áram futott át, és egyszerre kiragyogott belőle a vers:

Lobogó, piros kis ruhámban

Tánclépésben, szökellve jöttem,

Ujrázó kedvvel csókot dobtak

A fák mögöttem!

…Vers versre buggyant elő ajakán, csupa friss iramú, fiatalos lelkendezés. Az újra és újra támadó meglepődés borzongatóan cirógatta Korlátot. Szélvészlábú csikók, ha keresztülrobognak a tájon hirtelen, szinte hogy a földből kerekedvén… csillanva, napsütötten elzúgó tavaszi zápor, egyszerre feltündöklő kék-sárga-csillagfehér rakátajáték! –

Majdnem fájdalmas felrázatás volt neki, amikor végre elhallgatott ez a zengő, piros tünemény.

– Kisasszonyom – tárta felé karját –, adja nekem ezeket a verseket!

– Azért jöttem!

– Miért nem hozta el mindjárt a gyűjteményét?

– Az én gyűjteményem itt van!

A fejére ütött.

– De hát hogyan jussak én hozzájuk?

– Tessék leírni, majd tollba mondom őket. Mert én nem tudok egy helyt ülni, hogy írjak, és nem is látok valami jól. Sohse vetem papírra egyetlen versemet sem.

Korlát, aki a cikkíráson kívül minden firkálgatás unt, alázattal legörnyedt most az asztal mellé, és írt, csak írt, csakhogy alig bírta követni a diktálót. A leány rövidesen el is vesztette türelmét.

[1] Erdélyi Magyar Írói Rend: Az új írói tömörülést a Helikonon belüli eszmei válság hozta létre, többek között a Berde Máriát, Tabéry Gézát, Olosz Lajost és Bárd Oszkárt ért méltánytalanságok miatt. A megállapodáshoz csak Szombati-Szabó István, Károly Sándor, Bárd Oszkár és Molter Károly csatlakozott.

[2] Mindösszesen hat kötetet jelentett meg 1933 és 1937 között: Károly Sándor: Láng; Tabéry Géza: Októberi emberek; Berde Mária: Szentségvivők; Szombati-Szabó István: Hazajáró lélek; Berde Mária: Tüzes kemence; Tabéry Géza: Fekete ablak.

[3] Berde Amál, Dóczyné (Névváltozat: Amália) (Kackó, 1886. december 15. – Kolozsvár, 1976. december 12.) magyar festőművész, művészeti és néprajzi író

[4] 1920. szeptember 15. és 1922. május 1. között Kolozsváron megjelenő félhavi irodalmi és művészeti folyóirat.

[5] 1919 augusztusától 1920 júniusáig jelent meg kéthetente a Kemény Zsigmond Társaság folyóirataként. Szerkesztette Osvát Kálmán, Ziegler Károly, 1920-tól Hajdu István, Berde Mária. Előzményei az Erdélyi Figyelő (1879–80), Figyelő (1884), Marosvásárhelyi Füzetek (1896–97) voltak.

[6] Kolozsvári szépirodalmi folyóirat 1915 és 1944 között. Indulásakor, 1915–1916-ban Kolozsvári Szemle címmel jelent meg,1921 és 1924 között Szemle címmel jelent meg.

[7] Petelei István író kezdeményezésére 1888-ban alakult meg Kolozsváron, neve 1923-tól EMIT lett (Erdélyi Magyar Irodalmi Társaság), korábban lapot is megjelentetett (Erdélyi Lapok). A harmincas évektől báró Kemény János az elnöke. A társaság havi felolvasóesteket tartott, ismeretterjesztő és irodalmi köteteket jelentetett meg, illetve 1924 és 1929 kiadta az Erdélyi Irodalmi Szemlét.

[8] 1876-tól 1948-ig Marosvásárhelyen működő irodalmi társaság. Trianon után az erdélyi irodalom szinte valamennyi számottevő alkotója tagja volt a korábban Tolnai Lajos-alapította híres Társaságnak, amelyik eredetileg Kemény Zsigmond munkáinak felkutatására és kiadására jött létre. Elnöke szintén báró Kemény János volt (1928-tól).

[9] A vitákról részletesebben lásd Tóth Sándor: Vallani és vállalni, avagy vita az írók gyávaságáról: http://epa.oszk.hu/00400/00458/00414/pdf/Korunk_EPA00458_1971_12_1839-1845.pdf (Lekérdezés: 2020. május 23.).

[10] Huzella Ödön művészettörténész által indított nagyváradi irodalmi folyóirat. Első száma 1932. augusztus 28-án jelent meg, a második szám után megszűnt. A tiszavirág-életű lap az álművészet ellen hirdetett harcot, Benedek Marcell Magyar író 1932-ben címmel például az írók sorsának bizonytalanságát elemezte, és igen éles kritikát fogalmazott meg a kiadókkal szemben.