A parasztfiúi önigazolás újabb gyöngyszemére leltünk romsics önéletírásának második kötetében. Ez a konzekvens kis hazudozó égedelem nem tűri, ha valaki felhívja a figyelmét kisebb-nagyobb hibáira, azonnal mozgosítani akar mindenkit, aki bevethető. Förtelmes önéletrajza hemzseg a nárcisztikus személyiségjegyek teljes tárházától, így nem is kell különösebb magyarázatot keresni a miértekre: efféle semmitmondással a családot sem szokás untatni, nemhogy a közönséget, esetleg a seggnyaló tanítványokat, akik feladatuknak érzik a feladatot. (Ismerek jó párat közülük, pontosan így viselkednek téthelyzetben, döbbenetes reprodukció a nagy mentor lábszára mögött.) De a leginkább kirívó patologikus sztorik akkor jönnek elő, amikor magyarázni kéne a kisiklásokat, nos, itt bővül aztán a pszichológusoknak fenntartott régió: az életpálya valamennyi hasonló történetében a felfuvalkodott történészkénk soha nem tett semmi rosszat, nem vétett hibát, és természetesen mindenki más hibás és gonosz, akivel ő valaha is együtt lépett. Kivéve, ha abból haszon származik, tegyük hozzá. Rendes elvtársi életpálya ez, újabban némi dörgölőzéssel a konzervatív oldal felé (ingyen adjuk a Nemzeti Könyvtárnak az unalmas Bethlen monográfiánkat, hátha lesz némi buksisimogatás érte, meg hát mindegy is valójában, miután a kéziratból már egyébként félszáz publikációt fércelt össze az évtizedek alatt), de közben majdhogynem keresztre feszítik a másik oldalon az emlékezetes antiszemita vitában (Gerő kontra Romsics), melyben hirtelen aláírásgyűjtés szerveződik köréje, aztán az ÉS lapjain mégiscsak leantiszemitázzák Bojtárék, csak a marxista TGM védi tulajdonképpen. De a legszebb mondat mégiscsak ez a fizetős vérkomcsi trollújságban: „Romsics munkásságának az ’árnyoldalai’ csak később, különösen az elmúlt két évben váltak nyilvánvalóvá – persze csak azok számára, akik nem csukják be a szemüket” (2012. 30. sz.), ami a dögletes-dögunalmas memoárban természetesen sehol nem látszik, hiszen valamennyi problémás élettörténet a gyomros Szakács-féle történetig holmi outsider váddiskurzusra degradált álvalóság interpretálása. A népmesei parasztfiút mégsem érheti támadás, micsoda ronda a világ, pfúj, még akkor sem, amikor pikkpakk intézményvezetőként landol a nyolcvanas években. Egyedül a világ ellen, értelmezhetném cinikusan a regénycímet… A landolásélmény mindenesetre katartikus lehetett, hiszen azóta is lelkes Kádár-hívő, zavaros nyilatkozataiban Bethlen István mellé állította több szempontból is a vállalhatatlan senki kádárt, többször is, állandóan. Ő a politikai-államférfiúi példakép. No comment, ilyen egy akadémikus történész egy következmények nélküli országban.
Az újabb gyöngyszem ezúttal újra az ismert romsics-hamisítás Bethlen-ügyben: évekkel ezelőtti történet ez, szinte már unalmas is, de ez a nyakas ivadék továbbra is azt próbálja magyarázni, hogy milyen pontosan és szépen jelezte a szövegben a változtatásokat. Aki ismeri a két anyagot, pontosan látja: romsics épp ott cenzúrázott, ahol nincs zárójelezés, vagyis szándékosan vezette félre az olvasót. Aztán zokon vette, hogy a simliskedés kiderült 30 év után, ezért állítása szerint megkérdezett szakmabelieket, hogy mi a teendő, ha már megjelent a teljes változat? A szakmabelieket úgy értsd, hogy könyveseket. A két emberke meglehetősen alternatív: egy posztkommunista és egy üresfejű hasisfogyasztó. Kell-e még mondanom valamit?, tehetném hozzá röhögve, épp olyan hangosan, amilyen a könyvesboltban voltam, amikor olvastam e sorokat az önbecsapás zsákutcájának 460. oldalán (vagy a tájékán), és rám szóltak, hogy zavarok. Romsics ugyanis virtuális agyérgörcsöt kapott, amikor szembesült a cenzúrázatlan kiadással, ez világosan látszott az első perctől. És a memoár erről szóló sorai mögött megbúvó érzelmi vihartól láthatóan a megírás is nyögvenyelősen ment, hiszen megváltozott a szintaxis is. Ráadásul a pöffeszkedő diáriumban korábban is hazudik, amikor állítása szerint mindössze egyszer beszélt velem telefonon, és én felkértem a kézirat szerkesztésére. Ezt lojális nyájaskodással vette tudomásul, egyben zavart keltettem benne, hiszen tudta jól, hogy ha nem ő csinálja újra az anyagot, akkor lebukik, de nem meri elvállalni, mert jelentenie kell a témát a kiadójánál (ez történetesen az a kiadó, ahonnan végkielégítéssel kiszálltam évekkel korábban a saját kiadóm meg az akadémiai kutatásaim és ösztöndíjam miatt, romsics szövegében ezt politikai kalandorként tettem, dehát akinek ilyen informátorai vannak…). Nos, a dichotóm szitü feszítette szét a keretet: ő is tudta, hogy az utóbbi megtiltja a munkát ezen az anyagon, illetőleg nyilvánvalóvá vált számára, hogy amint testes Bethlen-könyvem a piacra lép, a képlet világos lesz mindenki számára. És téves a kedvesen hamiskás naplócskája, ugyanis ezt megelőzően találkoztuk már az MTA-n egy könyvbemutatón, vagyis nem egyszer beszéltünk csupán, (épp egyik tanítványának könyve kapcsán, amit szintén én adtam ki), ahol romsics valósággal rángatózni kezdett az idegtől, amikor a folyosón szóba hoztam, hogy a Bethlen-család átadta nekem az eredeti kéziratot fényképekkel, dokumentumokkal együtt, és megdöbbentő, hogy a korábbi kiadás húzásai mellett a teljes fotóanyagot és a létfontosságú iratokat is mellőzték anno. (A dokumentumgyűjtemény szerves része az eredeti memoárnak, hiszen éppen azok a vallomások és iratok adják a korpuszát, amelyek Bethlen felmentését szolgálták volna.) Itt már világos volt számomra, hogy a sztori mögött valami nagyon nem stimmel. És ő is tudta, hogy a kínosan fenntartott tökéletesség mítoszának egyszerre vége szakad. De természetesen ezt (is) le kell tagadni az önfényező anamnézisnaplóban. Ahogy a többi kínos történetet: a szabadkőművességről írt hazugságokat, a kínos távozást az ELTÉ-ről, a dögunalmas, élvezhetetlen és koncepciótlan középszer egyetemi tanórákat, a kozmetikázott könyveket (pl. Ellenforradalom és konszolidáció), a hamis kirándulást a magyar őstörténetben (M.o. története), és még sorolhatnám napestig. Persze hogy ki kell magyarázni. Utólag. Két kötetben. Ezer oldalon. Végighazudni. Nyilvánvalóan… ezt már hallottuk mástól is. Vagy mint a szíriuszdalnok: álmodtam egy világot magamnak. Megszépítő a retrospekció, ez nem vitás, no de állandóan elveszíteni a narrátor helyét az autobiografikus textusban, az kínos amatőrség. Írók tudnak visszatekinteni maguk és mások (szereplőik) kapcsán sztoriban is, nyelvben is, amatőrök elvéreznek a modalitáshiányban. Is. Persze, magánügy, mindenki azt ír, amit akar, és ahogyan akar, vagy tud/nem tud, de kínosan ciki önéletrajzi íróként fellépni előzmények nélkül csak azért, mert az eltorzult nárcisztikus én mögött takarásban maradt az ember. Ha saját ötlet az egész, akkor még súlyosabb a pszicho oldaláról az eset, ha pedig felkérésre készült, akkor az eltorzult énkép kivetülésével találkozunk. Mindkettő csodás együttállás és karcmentes tükör. A két tükörnek viszont két hátoldala van. De már az is lelki torzulás, amikor valaki a kutyáját Napóleonnak nevezi el…
