„Gyere Bécsbe, Bajazid halott.”
Fatia Negra II., avagy az ismeretlen Nopcsa Ferenc portré
Előretolt Helyőrség, 2019. január 12.
A titokzatos Fatia Negra, vagyis Nopcsa László unokája, Nopcsa Ferenc nem kevésbé ismeretlen a magyar olvasók körében, mint a maszkos Jókai-hős a Szegény gazdagokból. Az előbbiről csupán az anekdota ismeretes, hogy tudniillik találkozóra hívta Jókait, aztán az asztalra helyezett pisztollyal kívánta nyomatékosítani mondandóját, nyilvánítsa hát ki az író, hogy a regénybeli hátszegi báró csupán a fantázia szüleménye… Nopcsa Ferenc (élet)története azonban egészen más: tudós, albanológus, hírszerző, kém, földrajztudós, topográfus, őslénykutató, akadémiák rendes és levelező tagja, csak így gyors felsorolásban, ráadásul bécsi lakhellyel. Továbbá befolyásos politikai körök ismerője, Erzsébet királynével ő közli Rudolf öngyilkosságát, katonaként sereget toboroz Albániában, miután bejelenti igényét az albán trónra, akkor, amikor puskaporos hordó az egész Balkán-régió… tudjuk, az első világháború előtti években vagyunk, egymásnak feszülnek a nagyhatalmak és a balkáni népek, a szerbektől a bosnyákokon és bulgárokon át a románokig, hogy mégis, mi a fene legyen a régióban a fellazult török uralmat követően? Egyáltalán hogy kerül a képbe ez a fiatal magyar báró, aki mellesleg németül ír és értekezik, egyszerre tudományos konferenciák meghívottja és előadója, valamint álruhás topográfus a törzsi berendezkedésű albán vidéken, a Monarchiának kémkedő tiszt a világháborúban, akit aztán 1920-ban szinte agyonvernek a románok, betört koponyáját fémlemezzel pótolják, a hátralévő majd másfél évtizedét pedig félig nyomorékként éli le, immár csak a tudománynak szentelt idővel, végül pisztolyt ránt önmaga ellen ’33-ban?
Nos, ekkora információdömping alapján azt gondolhatnánk, kapva kapnak a filmesek a Nopcsa-sztori után, hiszen a fentiek alapján legkevesebb két Indiana Jones forgatókönyv áll rendelkezésre, ehhez képest az égvilágon semmi nem történt a poros utókor-évtizedek alatt. Illetve, de: anekdotikus a történet, de talán nem alaptalan a valóságtartalma. Amikor a Jurassic Parc ötlete megfordult Spielberg fejében, állítólag kutatókat küldött Erdélybe, hogy nézzenek már utána a hátszegi dinólelet-kérdéskörnek, amit ugyebár Nopcsa fedezett fel és írt körbe és le tudományos alapon – a világon először. Vagyis a paleontógia területén nagyon is fennmaradt a neve, de a köz, lássuk be, mit sem tud a kivételes tehetségről. Ennek persze jócskán vannak politikai gyökerei is, hiszen eleve elmenekült Erdélyből a román megszállás elől, Magyarországon akkor épp az őszirózsás bohózat zajlott, ami aztán a vérgőzös Tanácsköztársaságba torkollott, így Nopcsa tovább menekült, s meg sem állt Bécsig. Repülővel, hamis iratokkal, vagyis Monarchiabeli minisztériumi utasítással, gépeltérítéssel fűszerezve – maradt fenn az anekdota, ami a Wikipédián is szerepel. Ehhez képest: „1919-ben, mivel tudták, diplomata útlevelemmel szabadon mozoghatok Bécs és Budapest között, Károlyiék megkértek, vigyem ki magammal értékeiket a biztonságos Bécsbe – ahol még nem vették át a hatalmat a bolsevikok. Egyszerű újságpapírba csomagoltam ezeket, és Hefty Frigyessel megbeszéltük ennek módját. Mivel nekem Győrig volt útlevelem, Budapestre visszatérte után hivatkozzon arra, hogy báró Nopcsa Győr után fegyverrel megfenyegette: Bécsig meg ne álljon. Biztos voltam benne, hogy senkiben nem merül fel, mi történt volna, ha valóban lövök. Bécsbe érve az újságpapírba csomagolt ékszereket letettem Othanio Abel asztalára, aki, mikor rátalált, nem értette, de sejtette, hogy én lehettem, és rákérdezett. Ugyan, válaszoltam, nem aggódtam, biztos voltam benne, hogy az újságpapír senkinek föl sem tűnik.”
A részlet a Nopcsa-történet legújabb kötetéből való: Gyurkovics Györgyi mintegy három év alatt rakta össze a Nopcsa-emlékiratokból és -levelekből rekonstruálható regényes önéletrajzot, mert Indiana Jones-unk emlékezet-irodalma legalább annyira rejtélyes, mint maga a főhős vagy élettevékenysége. Először is legkevesebb négy hagyatékról beszélhetünk, bár talán említenem sem kell, helyesebb a töredék szót használni. Először is a paleontológiai öröksége a British Múzeumban lelhető fel, az Albániára vonatkozó bédekkere és leírásainak kötetei Bécsben a Nemzeti Könyvtárban vannak, illetőleg a Természettudományi Múzeumban Budapesten. Naplóját és úti jegyzeteit a tiranai Nemzeti Múzeum őrzi, a bőrbe kötött csodás kötetek egy magánkönyvtárból származnak, ahova Nopcsa titkárának testvére juttatta vagy adta el. A hiányosság talán itt a leginkább szembetűnő, mert épp az 1918-as időszak hiányzik… Ha pedig abból a történeti tényből indulunk ki, hogy Nopcsa a jegyzetei alapján kezdett bele az emlékiratai megírásába, akkor máris adott a válasz, hogy miért szakad meg a memoár épp az erre az időszakra vonatkozó bejegyzéseknél. És ugyebár németül írt, a barát és pályatárs Lambrecht Károly fordította le magyarra az átadott részleteket, de a teljességtől kissé messze kerültünk. Nem véletlen, hogy a regényes önéletrajz a levelezésből próbálja összerakni a hiányzó mozaikdarabokat, pl.: „Lambrecht volt az ún. ’magyar fordítóm’, mivel én leggyakrabban németül írtam, több alkalommal bíztam meg, fordítsa le magyarra. Lambrecht egyik levelében írta: ’1923. nov. 20. Addig is, Báró úr, míg pénteken szóval tehetem, ezúton jelentem, hogy Báró úr memoárjainak fordításával a legutolsó fejezet van még hátra… Pénteken a Stádium erre vonatkozó szerződéséről is leszek bátor előterjesztést tenni, nagyon tiszteli, híve, Lambrecht Kálmán.’”
Vagy egy évtizeddel később: „Bécs, 1933. február 15. Kedves Doktor! Január elején átadtam emlékiratom német kéziratát egy helyi kiadónak, hogy átolvassa. Ma visszatértem, és a legnagyobb meglepetésemre 19 oldal hiányzik. Herr Doktor, azt kérem, nézze meg, hogy a következő oldalak nem találhatók-e Önnél:48, 49, 50, 51, 55, 56, 57, 58, 59, 60, 64, 65, 66, 67, 71, 72, 77, 78, 79. Már tájékoztattam az ügyvédemet, és telefonáltam a kiadónak is, de tartózkodni akarok minden további lépéstől, amíg nem kaptam választ, Herr Doktor. Kérem, azonnal értesítsen, mert rosszindulatú manipulációt sejtek. Különösen nagy tisztelettel, Baron Nopcsa.”
A hiátusság persze nem véletlen, az élettörténet is kellően szerteágazó, Nopcsa mintha örök kereső-kutató lett volna már fiatal korától, aki eleve a szó nemes értelmében döntésképtelen volt: 1899-ben a paleontológust látjuk, aki a bécsi akadémián ad elő, a következő pár évben öt ismeretlen dinoszaurusz fajt ír le, később a szakmai utókor további négyet a jegyzetei alapján. 1899-ben és 1903-ban beutazza a Balkánt, térképeszettel foglalkozik a Földrajzi Társaság támogatásával, 1905-ben Albániáról írt geológiai tanulmánya jelenik meg Bécsben. 1913-ban trónaspiráns, de Bécs és a vezérkar nem nézi jó szemmel magánakcióit (privát hadsereg felállítása), ezért visszakozik, újra a „paleontológusság” dominál. Trianon után elhagyja Erdélyt, 1925-től a Földtani Intézet igazgatója, újra a geológia kerül terítékre, de 1929-ben szinte egy időben jelenik meg geológiai főműve Albániáról, valamint az erdélyi dinoszaurusz felfedezések kötete – természetesen németül mindkettő. És kutatja a földrengéseket, mintegy háromszáz adatot rögzít a norvég esetekről, tervezi a svéd adatolást, amit követne a Kárpát-medence… de ott van a hisztológia is, nem lehet veszni hagyni, vizsgálatainak száma ötszáz körül jár. Összefüggő tudományterületek ezek, de azért jól látszik, hogy a zseni tehetsége nem feltétlenül egy területre koncentrálódott. Igazi több hangszeres volt, ahogy mondani szokták volt… Ha mindehhez hozzávesszük a politikai síkot is, akkor már rég túlléptünk az Indiana Jones-képen. E jó értelemben vett kaotikusság tökéletesen leképeződik az írásos Nopcsa-hagyományban: a szakmai munkákon kívüli terület anyagaiban nehézkes a kutakodás, hiszen a kapcsolatrendszer teljes feltérképezése sem történt meg hiánytalanul, noha megmaradt jegyzetei igen pontosak. Példának okáért itt egy részlet a kémhistóriából: „Mikor Bécsből felszólítottak, számoljak be eddigi működésemről és a román politikai helyzetről, rendbe hoztam fizetésem váratlan kimaradása folytán és romániai kiadásaim következtében meglehetősen zavaros anyagi ügyeimet. Október 24-én azt a kellemetlen hírt hozta a posta Nagyszebenből, hogy összes, részint Crajovából küldött titkos, citromsavval írott, és a nagyszebeni katonai parancsnoksághoz intézett, katonailag fontos jelentéseimet a román posta elfogta. Amikor megtudtam, hogy egyetlen, citromsavval írott levelem sem jutott el Nagyszebenbe, közöltem az ottani katonai parancsnoksággal, hogy 3, ceruzával írott nem ajánlott levelet adtam fel Crajovából ’Petru Gorlopan, Nagy Szeben, Ungaria’ címre, amelyekben láthatatlan írásban katonai híreket közöltem, de csak 1918 tavaszán tudtam meg Pietsch Sándor határrendőr kapitánytól, hogy jelentéseim nem vesztek el, hanem fölöttesem, Grecul kapitány, aki román kém volt, maga fogta el híradásaimat. Grecult 1918 tavaszán Románia javára történt kémkedése miatt elfogták, s hogy kiszabadult, azt csak a központi hatalmak összeomlásának köszönheti."
Tökéletes látlelet arról, hogy Bécs mily kettősjátékot űzött Erdélyben, amikor támogatta a román erőket. Is. De aztán sikerei csúcsán, még 1929-ben elkezdődik a vég, a friss akadémikust idegösszeroppanással egy osztrák szanatóriumba szállítják, ugyebár a majd évtizedes fel nem épülés jelei… Lemond tagságairól, újra Odüsszeusz lesz, motorkerékpáron vándorol az Adria partvidékén és Olaszországban, de hol vannak már e látogatások a fiatalkori törökországi, egyiptomi és balkáni etapokhoz képest? A tudós magány vagy a magányos tudósság hónapjai, évei következnek, mígnem ’33 tavaszán eldördül a pisztoly: először titkárát-szeretőjét, Bajazid Dodát lövi le, majd szájába veszi a fémcsövet...
Szellemi hagyatékát Teleki Pálra és Norbert Jokl osztrák albanológusra bízta: Teleki ’41-ben öngyilkos lett (ha eltekintünk a Sándor palotában tébláboló két náci tiszttől), Jokl nem sokkal később haláltáborban hal meg.
Mintha Nopcsa tudományos öröksége foghíjasan várná továbbra is a téma megszállottjait...
