– Nemrég volt az Erdélyi Helikon Íróinak 8. Jubileumi Ünnepsége, ahol báró Kemény Jánosné Augusta Paton önéletrajzát is bemutatták. A Szépmíves Könyvek Kiadó vezetőjeként, a könyv kiadójaként mit jelent számodra ez a mű?
– Fontos, hiánypótló, érzelmileg is kihagyhatatlan volt számomra, hiszen az egyik legfontosabb téma más aspektusú megvilágítása: az Erdélyi Helikon hétköznapjainak bemutatása, az indulás és a kezdet nehézségei, egyáltalán az ötlet: mind olyan adalék, amely nem feltétlenül tudott vagy ismert történet. Persze, ez csak egyik oldala a tematikának, a másik, a görög szál vagy az európai lét időszaka hasonlóan izgalmas, egyben hihetetlen is: egy nem erdélyi hölgy választott hazájának tekinti Erdélyt, egyszersmind a kommunizmus idején sem hagyta el, olyannyira megszerette, ahogy írja: „itt mindig történik valami”. Mint könyv: illeszkedik mindahhoz, amit a Szépmíves képvisel és vall, nem is volt kérdés, hogy mi adjuk ki.
– Sok tevékenységgel kapcsolódik össze a neved, így az Erdélyi Szalon Kiadó Kft. ügyvezetője, a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetségének (KITÁSZ) elnöke és a Nemzeti Könyvtár szakmai tanácsadója vagy, de a kiadói munkák mellett kutatsz és fordítasz is. Ezek közül melyik a legfontosabb számodra?
– A hangsúly a kutatásé, a többi csak keret és forma és lehetőség. Nem csak azokkal a szerzőkkel, életművekkel foglalkozom, amelyek megjelennek, számos projekt fut párhuzamosan vagy háttérmunkában, úgymint világháborús katonai naplók, kitelepítés-történetek, ügynökkérdés sok fronton. Saját kiadóm évekkel ezelőtt megjelentette nagynéném családtörténetét (vagyis nagyapámékét) a Duna-deltába kitelepítésről, adtam ki székely mesegyűjtést, de a legtöbb kiadvány azokhoz a kiadókhoz köthető, ahol dolgoztam vagy dolgozom. A KITÁSZ alapítványi kultúrmunkát jelent, irodalmi-művelődéstörténeti konferenciákat, találkozókat szervezünk a Kárpát-régióban, a Nemzeti Könyvtár pedig anno felkért a bizottságba tématervezés kapcsán, fordítani utóbbi időben pedig csak olyasmit fordítok, ami a kutatással merül fel (Andrássy-levelek, például). Anno Wass Albert angolul írt műveit fordítottam többek között, ami nem volt egyszerű munka, mert rettentő rossz angolsággal íródtak. Igazából az érdekel, amit valamilyen okból vagy nem adtak ki, vagy cenzúráztak, vagy ismert, de kiadatlan munka, vagy ismert alkotó ismeretlen műve: a 20. század kultúrtörténete elég sok izmust ölel fel, kellően kaotikus politikai évtizedekről van szó, melyeknek kulturális vetületei mindig „csontvázakhoz” vezetnek, és sorra dőlnek ki a szekrényekből, ha valaki feszegetni kezdi a zárakat.
– Hol helyezkedik el pályaképedben a Szépmíves Könyvek Kiadó?
– Az eddigi legjobb történet kiadói fronton, azt hiszem, hiszen azért jött létre, hogy a művelődéstörténet fehér foltjait kiszínezze. Elképesztően pozitív visszhangja van, noha egy kis műhelyről van szó, amelyik két év alatt mintegy félszáz címet adott ki. És nem mellékesen fél év alatt három díjat nyert! Nem életművekben gondolkodom, hanem az életművekből kimaradt dolgokban, illetve azok hátterében. Persze ez is kutatásalapú, hiszen meg kell találni mindazt, amit kiadunk, ez igazi Sherlock Holmes-játék, de a nagy mátrixban rengeteg a kapcsolódási pont, ezek között kell és lehet kirakni az apró mozaikkockákból a teljes vagy vélt legteljesebb mozaikot. Ilyen értelemben (is) abszolút egyedi kezdeményezés és történet a Szépmíves.
– Kötődésedet Erdélyhez egész munkásságod tükrözi, de a következő szavak beszédesebbek az adatoknál: „[…] mert a múlt nem csak az áprilisi évfordulókon van a fejemben. Állandóan. És nem igaz, hogy a múlt elevenen felfal. Iszonyat erőt és magabiztosságot ad.” Vajon mit adott Neked a kolozsvári múlt, az ott töltött fiatal évek, mennyire volt meghatározó a korszak emblematikus figuráinak jelenléte az életedben?
– Ez valamelyik blogbejegyzésemből van, ugye? Igen, ez jó kérdés, már csak a családi szóhasználatból kiindulva is: ma is „hazamegyek” Kolozsvárra, Magyarország meg az „otthon”. Ez valami örök kettősség, talán nem is oldható fel igazából, mert az otthonból mindig hazavágyok, aztán fordítva, hosszabb elidőzések után az otthonra vágyom megint, hogy aztán alig várjam, mikor megyek haza újra. 17 éves koromban jöttünk el Kolozsvárról, negyedévente hazamegyünk most is, hol munka miatt, hol csak úgy, de ez jól mutatja, hogy talán lelkileg soha nem is jöttem el onnan. Nem véletlen, hogy a munka is Erdélyhez köt, az akadémián Bánffyval foglalkozom elsősorban, keresem a Telekiek, Károlyiak, Bethlenek kiadatlan írásos hagyományát…
A kolozsvári évek nagy kalandot jelentettek (gyerekszemmel más volt nyilván, mint anyáéknak, akik a menekülést fontolgatták már 1986-ban), hiszen a filharmónia, az opera, a színház, a lapszerkesztőségek afféle nagy társaságként működtek akkoriban, együtt nőttünk fel, együtt nyaraltunk sok hírességgel (Tarnicán), rengeteg családi anekdota őrzi a sztorikat Csiki Laciról, Mózes Attiláról, Tőkés Istvánról, Panek Katiról, Sata Árpádról… Apa a filharmónia legendás üstdobosa volt, lemezei tucatjait őrzöm, mostanság például a „legfontosabb” dolgom újra lemezjátszót vásárolni, hogy újrahallgassam az egykor rongyosra hallgatott lemezeket, hiszen azok közt nőttünk fel húgommal, ma is kívülről ismerünk komplett nyitányokat, zeneműveket (mindig szólt otthon, mert jót tett a lehallgatásoknak…). Apa évtizedeken keresztül csempészte be a könyveket a nyugat-európai turnék alatt, aztán mindent kicsempésztünk Magyarországra a forradalom – vagy puccs – előtt. És eljött rengeteg ismerős, barát, jó részük Nyugatra távozott, végül vagy visszaköltöztek, vagy legalább Magyarországig visszajöttek, mert nem ment a „kiszakítottságban-lét”. Apa meg nem akart Nyugatra menekülni, mindig azt mondta, hogy legfeljebb Budapest a nyugat alkonya, tovább semmiképpen. És a kommunista káoszból jöttünk egy másikba, amelyikről kiderült az évek alatt, hogy szinte csak nyelvében különbözött mindattól, amit megismertünk otthon. Elképesztő sötét verem volt a Kádár-rendszer, mégis sokan leegyszerűsítve csak a pokol tornácának tartották, még ma is él bizonyos fokig a kultusza, főleg a politikai armageddonban és a közvélemény egyik részében, de az értelmiség is képes meglepést okozni időnként. Emberileg meg hézagot vagy vákuumot teremtett számunkra az új helyzet, a zárt közösségi gyökerek felől nézve nem értettük a fővárosi kivagyiságot, a fölényeskedést, az ármánykodást, a fura hozzáállást az emberi kapcsolatokban, a mutyizást, a gőgöt… szóval jó kis idegenségélmény volt az első időszak.
És a kötődés? Szentendrei házunk kvázi irodalmi múzeum, a falakon Márai Sándor-, Petelei István-, Kemény Zsigmond-, Tolnai Lajos-, Gyalui Farkas-, Bánffy Miklós-eredetik és kézírások, Cseh Gusztáv rézkarcolat-sorozatainak másolata (Jeles házak, Hatvan főember), régikönyvgyűjtemény, köztük az 1866-os Erdélyország története, de első kiadású Petőfi Sándor-, Szabó Dezső-, Krúdy- és Márai-kötetek is, a teljes Erdélyi Helikon… Itt élek ott, képzavarral fogalmazva.
– Fel tudod idézni, milyen elképzelésekkel indultál egyetemre? Hogyan kerültél kapcsolatba az irodalomtörténettel, majd a szerkesztői munkával?
– A Szent István Gimnáziumba kerültem először, ahol tanárom volt irodalomból minden idők legjobb magyartanára, Schlett Istvánné. Ő kapacitált külön feladatokra, OKTV-re küldött, Márait olvastatott velem meg Petelei Istvánt (17 voltam!), folyamatosan tesztelt (kiderült, hogy Erdélyben sokkal többet tanultunk irodalomról, történelemről, mint a pestiek, vagy csak többet tudtunk, mert ebben nevelkedtünk) és számonkért. Szerintem volt valami terve velem, de aztán sulit váltottam (zenekar, hosszú haj, lázadás, miegyéb miatt), másutt érettségiztem le, végül felvételiztem történelemből és magyarból. Az ELTE-n kiestem, így kerültem a szegedi egyetemre. Ami sok mindenre megtanított, és még több mindenre nem, igazából már akkor főleg az érdekelt, hogy mit miért hallgattak el, vagy mi volt „lólábas”? A tanítás nem fogott meg, egyetem után MTA-ösztöndíjas lettem, majd PhD-s, aztán belecsöppentem a kiadói világba, de a kutatásokat soha nem adtam fel, jelenleg is MMA-ösztöndíjasként kutatok. És a téma mindig ugyanaz: Erdély 1900 és 1944 közötti története, persze kitekintéssel a Kárpát-medencére.
– Első teljes kiadások is összekapcsolódnak a neveddel (Mindszenty József, Márai Sándor). A szó közvetlen értelmében is kutató vagy, megtalálsz szövegeket, szöveghelyeket, dossziékat… Melyik volt a legemlékezetesebb élmény ezek közül?
– Mindszenty részben kiadva, részben kutatás alatt, vagyis várható, hogy újabb kiadatlan szövegek látnak napvilágot, melyek segítik az objektív képet, hiszen vádolták őt is mindenfélével, többek között antiszemitizmussal, főleg a baloldal korifeusai, de az 1947-es veszprémi jegyzékek egyértelműek. Csak ezt kevese(bbe)n tudják. Az a baj amúgy, hogy sokan sémákban látják a történelmet, ismerek kiadóvezetőket, irodalmárokat, akik, bár történelmi tudásuk hiányos e téren, kapásból horthyznak, fasisztáznak a két világháború közti időszak személyeire, bármilyen tematikus kiadványról vagy tervről legyen szó. Van, aki kijelenti, hogy a magyar kultúrtörténet baloldali és liberális gyökerű. Ez butaság, tudatlanságról vagy szándékos félrevezetésről árulkodik, nem is értem, milyen alapon lehet ilyesmit vagy akár az ellentétét kijelenteni. Magyarországon szinte mindennek két olvasata van, nemcsak Wassnak, Nyirőnek, Herczegnek, Tormaynak, hanem a korszak politikusainak is, Apponyinak, Bethlennek, Klebelsbergnek, Károlyinak, miközben jól érzékelhetően kettős mérce működik a Tanácsköztársaság, Kun Béla vagy az őszirózsás forradalom kapcsán, vagy Gavrilo Princip vonatkozásában. És hamis vagy illuzórikus képek élnek Erdélyről, Felvidékről, Kárpátaljáról, a régiók helytörténetéről, elhallgatják Beneš vagy Brătianu magyargyűlöletét, hazugsággyárát, miközben nincs két vagy több olvasat: egy igazság van, csak hát látni kéne, ki kéne mondani, ezekhez viszont csak egyetlen út vezet, az, amit a delikvens biztosan megírt. És hát nagy a fal, amit a kommunizmus felhúzott az Elbától Keletre, a sok évtizedes hazudozás, elhallgatás, generációs mérgezés és félretájékoztatás, idő kell a tisztánlátáshoz, úgy tűnik. Az nem szempont- és érvrendszer, hogy a monarchia rossz volt, a forradalom jó, a Horthy-rendszer reakciós, a szocializmus pedig jó, kivéve Rákosit: ez mégsem népmese, lássuk be.
Márai ugyanennek az áldozata: balos, jobbos, népies, harmadik utas, lektűr vagy sem? Be akarták szervezni, elmenekült, ezért kitörölték a nevét. Színpadi szerzőként közben akkora sztár volt, hogy a Kaland jogdíjaiból lakást vásárolt Budán. 1946 februárjában az elvtársak 3300 művet vettek fel tiltólistára, szerzőstül, tokkal-vonóval… Márai kapcsán (is) a korábban ismeretlen művek közelebb visznek a valós képhez, apolitikusságához ki kéne adni a Candidus álnéven írt publicisztikáját például (1957 és 1967 közötti), ami már zömmel megvan, mégsem jelent meg, levelezése szintén kiadatlan, pedig tudom, mi van benne. De ma már más a hagyományőrzés, az értékmentés, egyáltalán a kiadói világ a kis hazában: objektív sajtó nincs, a kritika megszűnt, nyomasztó ostoba bulvár a közélet. A könyvkiadás is kellően elbulvárosodott: a 30-as években volt már ilyen, amikor a Tolnai Világlapja tarolt, Tolnai Simon bevallotta, hogy a legbutább újságírójára bízza a lapot, mert az ő érdeklődése az olvasók 90%-ának érdeklődését lefedi; persze adott ki komoly műveket is, művelődéstörténetet, irodalmat, csak hát az arányok… De visszatérve: emlékezetes Kós Károly 1917-es kiadványának előbányászása, önéletrajzi írása, Apponyi Albert emlékirata, régebbről a Németh László-, a Gyurkovics Tibor-, a Makkai Sándor-életmű, Tamási kiadatlanja, Vasas Samu munkássága, mostanság a Zichy-kézirat, a Nopcsa-sztori.
– Mintha központi kérdés lenne munkásságodban az igazság felderítése, az elhallgattatott írók szerepbe hozása, s persze a hagyatékápolás. Egyetértesz azzal, hogy munkád egyfajta misszió, társadalmi szerepvállalás?
– Valószínűleg így van, bár ezt soha nem fogalmaztam meg, de meg lehet közelíteni így is a kérdést, lehet, ez a motorja az egésznek. Anno már a hetedikes általános iskolai történelemkönyvben (Kolozsváron) sem értettem, hogy a magyar középkor a mohácsi vészig hogyan fér bele másfél oldalba, vagy az, hogy a vandál hunok leverték az Erdélyben virágzó dák kultúrát… ezt gyerekfejjel sem vettem be, annyira abszurd dráma. Aztán később, már az egyetemen jöttem rá, hogy van ezernyi ködös téma, gyanússá vált például, hogy Illyés Gyuláról soha senki nem írt valós kritikát, csak dicséretet (pedig komoly stiláris gondjai voltak), ami nonszensz… de ez csak egy a rengeteg példából, amit felhozhatnék. És akkor ott vannak a tiltott művek a szocializmus idejéből, az írók, akiknek bizonyos írásait kiadták, másokat nem, miért cenzúrázták, mit cenzúráztak, ha cenzúrázva kiadták és belement a szerző, akkor „társutas”, „jelentős” vagy sem, hogyan kozmetikázták a történelmet? A sokezres otthoni könyvtárunk szerzőiről, műveiről nem tanítottak semmit: akkor kik ők?, tettem fel a kérdést kamaszfejjel. Miért kéne Köpeczit olvasnom Erdély története kapcsán Szilágyi Sándor helyett? És jöttek a csontvázak, én meg kerestem a megfelelő kulcsot a szekrényekhez… Csak halkan jegyzem meg, nemzetközi fronton ugyanez a helyzet, csak keveset tudunk róluk. Két szélsőséges példa: az ír politikai katolicizmus miért tabutéma, vagy a KGB iratait miért az amerikai Hoover Intézetben őrzik?
– Vannak ezen a pályán kényszerválasztások?
– Biztosan több, mint amivel én találkoztam, bár mondanom sem kell, van, amit nem hozok nyilvánosságra, legalábbis a jelen állapotban, hanem adalékként használom az adott kérdéskörben (Reményik Sándor román szerelme, az ’56-os írószövetségi lista aláírói, akik elítélték a felkelést, besúgók, Móricz pornónovellái, a Csoóri Sándort figyelő negyvenkilenc ismert figura, kiadatlan Wass Albert-novellák). Bár ezek nem kényszerek, hanem döntések, majd meglátjuk, mivel mire jutok.
– Szembetűnő az érdeklődésed a nem ismert szövegrészek iránt; az életművekben megmutatkozó hiányok, cenzúrák és öncenzúrák érdekelnek (ami például Márai esetében a tabutémák felfedésével járt). Úgy is mondhatjuk, hogy a reprezentáció helyét a prezentáció, külsővé tétel veszi át. Jelent valamit számodra ez a különbség?
– Nyilván, az egyik megmutatkozás, a másik bemutatás. Innen nézve valóban társadalmi szerepvállalás a történet. Egy-egy újabb kiadás kapcsán sokadszorra kapjuk meg, hogy jesszus, hát ez meg honnan került elő? Túl sokáig virult a kunderai nemtudás, erre ez a rövid válasz…
– Tervezed megírni saját történetedet?
– Bizonyos időnként írok, jegyzetelek családi történeteket, gyűjtök és rögzítek infókat a régmúltból, aztán egyszer biztosan összerakom. De nincs bennem ilyen irányú közlési kényszer, ami sokakban indokolatlanul megvan, miközben az íráskészség, a nyelvi lelemény, a szógazdagság, az olvasottság elmarad. Ma mindenki blogol, vlogol, önismeret hiányában szenvedők netpublikálásra adják a fejüket, mert úgy vélik, ha ismerőseik lájkolgatják csacska kísérleteiket, akkor ők már írók, szerzők, aktív alkotók. (Gyorsabb visszajelzés, mint magánkiadásban publikálni, amiről aztán végső soron szintén a lájkolók-lakájok fognak írni szívhez szóló kedves lónyálat.) És a torz visszajelzés tovább torzít. Szerintem olvassanak tíz évig, aztán lehet kísérletezgetni a saját hang megtalálásával. Visszatérve: egyszer megírom. Egyes szám harmadik személyben, mint báró Kemény Jánosné.
– Ha az útmetafora felől közelítünk munkásságodhoz, az juthat eszünkbe, hogy mintha a mellékösvényeket keresnéd. Életedben gyakoriak az ilyen kitérők?
– Sokkal izgalmasabb a mellékösvény, a mainstream, bármiről legyen is szó, mindig mesterkélt, gerjesztett, tudatos, tán manipulatív is, míg a másik ismeretlen, titkos, időnként nehéz ugyan rálelni, de mindig látszik róla az út valósága. Saját életem: fene tudja, mi számít kitérőnek, soha nem voltam éltanuló, többnyire csak a történelemmel és az irodalommal foglalkoztam a suliban is, rockzenekarunk volt, lázadtunk a konformista dolgok ellen, az iskolai vécében Füst Milán klubot alapítottunk (füstöltünk és felolvastunk szövegeket), gyűjtöttük az intőket… ahogy más fiatalok is. Amikor mindenki triviális Beatlest meg Rolling Stonest játszott, mi szimfonikus death metállal kísérletezgettünk angol szövegekkel. Talán egy kitérő volt, valamikor a gimi alatt orvosira készültem. Volna. De aztán a magyartanár színre lépett…
– Az életműsorozatok, így Németh László-, Makkai Sándor-, Tamási Áron-, Kós Károly- és a Gyurkovics-életmű megjelentetése a teljességre törekvés igényét is jelképezheti. Tekinthetünk egyáltalán lezártnak egy életművet?
– Legfeljebb közelíthetünk a lezártság felé, itt nem él a weöresi teljesség… Olyan ez, mint a régészet, épül egy új autópálya, nyomvonalat ásnak, és találnak mondjuk egy bronzkori leletet, ami felülír(hat) sok évtizedes kutatási eredményt. Vagy ahogy Nopcsa báró Hátszegen dinoszauruszcsontokat talált a szacsali birtokon, és átírta a paleontológia egyes fejezeteit. Ellenpélda: a besztercei Daday Loránd életműve (talán) lezártnak tekinthető.
Kovács Attila Zoltán 1972-ben született Kolozsváron. Irodalomtörténész, szerkesztő, fordító, a Szépmíves Könyvek Kiadó vezetője. 1989 óta él Magyarországon, középiskoláit Kolozsváron, Budapesten és Cegléden végezte. 1992-ben érettségizett, 1996–97-ig a JATE hallgatója volt, ezt követően irodalmi ösztöndíjas a Magyar Tudományos Akadémián. 2000-től a Szegedi Tudományegyetem PhD-se, kutatási témája az Erdélyi Irodalmi Társaság története (1888–1937). 1999-től szerkesztő, főszerkesztő, irodalmi vezető több kiadónál, fő profilja az írói hagyatékok felkutatása, közreadása. 2005-től a Wass-életmű egyik gondozója, illetve angolul írt műveinek fordítója, emellett Bánffy Miklós, Daday Loránd, Márai Sándor, Szilvássy Karola, Tamási Áron, Mindszenty József és mások életművének, az erdélyi arisztokrácia írásos emlékezetének kutatója, feltárója.
