ERDÉLY100 – Bánffy Miklós
Bánffy Miklós politikus, külügyminiszter, író, színházi rendező
(Kolozsvár, 1873. december 30. – Budapest, 1950. június 6.)
„Csak a jövendő aggodalma maradt.”
Bánffy Miklós 1873. december 30-án született Kolozsvárott.[1] Apja gr. Bánffy György, anyja báró Bánffy Irma. Bánffy Miklós 1891. június 26-án tett érettségi vizsgát a budapesti VII. kerületi M. Kir. Állami Gimnáziumban,[2] 1891 szeptemberétől a kolozsvári M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karának hallgatója, ezt követően 1893. október 11-től a budapesti egyetemen folytatja tanulmányait.
A doktorátus megszerzése után a kibontakozó erdélyi szövetkezeti mozgalomba kapcsolódott be. 1897. augusztus 29-én felszólalt az Erdélyi Gazdasági Egylet értekezletén, ami egy Erdély-központú hitelszövetkezet tervére vonatkozott. 1899-ben már Fiuméban találjuk, mint tiszteletbeli fogalmazót, egy évvel később segédtudósító Berlinben. 1904-ben csatlakozik az ifj. Andrássy Gyula vezette Alkotmánypárthoz, amelynek tagja marad a párt feloszlásáig,[3] közben 1906-tól Kolozsvár és Kolozs megye főispánja,[4] végül mindkettőről lemond, amikor 1910-ben megválasztják Kolozsvár II. választói kerülete országgyűlési képviselőjének. A politikai tevékenység mögött lassan kibontakozik szépirodalmi munkássága: a Naplegenda (1906) és A Nagyúr (1912) című színművek, továbbá megjelenés előtt áll novelláinak első gyűjteményes kiadása A haldokló oroszlán (1914-ben jelent meg).[5]
Részt vesz az 1910-ben alakult Turáni Társaság ülésein is,[6] 1917-től, Radisich Jenő[7] halála után megválasztották a művészeti szakosztály elnökének.[8]. Közben 1916-ban az utolsó magyar király koronázásának művészi rendezésével bízták meg, melyről részletesen beszámol memoárjában.[9]
Az 1918-as októberi forradalmat, tragédiaként élte meg, s meglehetősen kemény bírálattal illeti közeli rokonát,[10] ifjúkori barátját, Károlyi Mihályt. A Székely Nemzeti Tanács diplomáciai megbízatása[11] a legjobbkor érkezik, mely szerint felkérik, hogy világosítsa fel a nyugati közvéleményt a valós magyarországi helyzetről. Bécs, Berlin és Koppenhága, Hága volt a diplomáciai út célpontja, majd Anglia következett volna, de ez végül meghiúsult, és a lehetetlen helyzetből Bethlen István sürgönye mentette ki: Kun Béláék bukásakor Bánffy hazatért és 1919. augusztus 4-én Bécsben részt vett a polgári pártok találkozóján (Bethlen István,[12] Pallavicini György,[13] Zichy Aladár,[14] Sigray Antal,[15] Szmrecsányi György,[16] Beniczky Ödön,[17] Gömbös Gyula[18] stb.). Októberben a Magyar Királyság Pártja megtartotta alakuló gyűlését, november 6-án alakuló közgyűlését, amelyen Bánffy Miklós, Herczeg Ferenc,[19] Ráday Gedeon[20] és Prohászka Ottokár[21] vezetőségi tag lett. A párt a „közjogi jogfolytonosság elvének” alapján állt, és „a királyi trónnal kapcsolatos függő kérdések rendezéséig minden egyéni mozgalomtól” való tartózkodását nyilvánította ki. Bánffy Miklós 1921. április 17-én miniszterré történt kinevezésével lemond az elnökségről, nyitóbeszédével május 10-én bemutatkozott a parlementben. Témája igen fontos kérdéseket érintett: benne a trianoni békét és a kisebbségek védelmét részletezte, ugyanakkor egyértelmű állást foglalt a háborús felelősség egyoldalú elismerése ellen. Mérsékelt politikus volt, sok támadás érte a királypuccsok[22] körüli nemzetközi helyzetben, miközben az országot felvették a Népszövetségbe, lezajlott a sikeres soproni népszavazás, de elsősorban a legitimistákkal gyűlt meg a baja, ami végül a lemondáshoz vezetett. Időközben Európa ismét megbolydult, Lloyd George 1922 őszén megbukott,[23] Törökország nekiment a sèvres-i békének, Olaszországban pedig hatalomra került Mussolini,[24] máris összeomlani látszott az első világháborút lezáró törékeny békék sora, Budapesten pedig tétovasággal vádolták a külügyet, többen máris revíziót kiáltottak... Bánffy pedig félreállt.
1923 nyarán hazalátogatott szülőföldjére. Már ekkor felvetődött benne a gondolat, hogy végleg hazatelepül, és végül 1926-ban valóban visszatért a Románia részévé vált Erdélybe. A román király kezéből személyesen kapott román állampolgárságot azzal a feltétellel, hogy tíz évig nem politizál. Felismerte, hogy az akkori romániai politikai viszonyok között a legfontosabb feladat a megmaradáshoz elengedhetetlen kulturális intézmények megtartása, a kisebbségi helyzet szorításában működésük biztosítása. Mivel teljes körű politikai jogait csak tíz évvel a román állampolgárság megszerzése után nyerhette el, az irodalmi életbe kapcsolódott be. Ekkor jelennek meg sorra nagy regényei, a Reggeltől estig (1927), a Fortéjos Deák Boldizsár Memoriáléja (1931) és az Erdélyi történet c. trilógiája (Megszámláltattál..., 1934., És hijjával találtattál..., 1937., Darabokra szaggattatol..., 1941.), ekkor írja Martinovics című színművét (1931). Fő tevékenysége az Erdélyi Helikon szellemi irányítása.[25] A nyílt politizálástól valóban távol maradt, de mint az Erdélyi Református Egyház főgondnokának és a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank igazgatósági elnökének kiemelt helye van az erdélyi közéletben, nem is beszélve a kolozsvári Ellenzék részvényeséről... „Egyéniségének ritka sokoldalúsága, minden iránt érdeklődő rugalmas szelleme, amellyel otthonos volt a gazdasági és társadalmi életben éppúgy, mint az irodalomban és művészetben, de még inkább nagy politikai múltja a román kormány előtt is érdekessé tette a nevét, főként, mióta a Magyarországhoz való közeledés gondolata állandó napirendre került.”[26]
1939–1941-ben elvállalta a román kormány által életre hívott Magyar Népközösség elnöki tisztét. A második bécsi döntés[27] után újra visszavonult az aktív politikai szerepléstől, mert ellentétbe került Teleki Pál miniszterelnök kisebbségi politikájával, mely megítélése szerint gyűlölséget hintett el a magyarok és románok közt. Tagja lett a Felsőháznak, annak külügyi bizottságában foglalt helyet. 1943-ban Bethlen István megbízásából titkos tárgyalásokat folytatott Bukarestben Iuliu Maniu volt román miniszterelnökkel, a Román Parasztpárt ez időben félretolt elnökével az erdélyi román–magyar megegyezés ügyében.[28] 1944 őszén a háborúból való kiugrás érdekében többször személyesen tárgyalt Horthy kormányzóval. Bánffy Miklós politikai szerepe ezzel lényegében véget ért.
A háború utáni Romániában újra és újra bizonyítania kellett, hogy 1944 őszén nem a németekkel menekült el, hanem ugyanazért szállt síkra, amiért Románia 1944. augusztus 23-án, amikor a románok egy nap alatt átálltak. 1947-től sorozatosan kellett kérvényeznie a Magyarországra történő áttelepülését, míg végre 1949-ben elengedték. 1950. június 5-én halt meg Budapesten.
A forrásközlés a Huszonöt év című befejezetlenül maradt emlékiratának részlete, mely éppen a trianoni döntés körülményeinek taglalását részletezi, a másik pedig az Emlékeimből című memoár világháborús időszakra vonatkozó emlékezések sorából közöl részletet, igen jól rávilágítva a széteső Monarchia mindennapjaira.
Főbb művei:
A külkereskedelmi politika eszközei; Politzer, Bp., 1902
Kisbán Miklós: Naplegenda; Singer-Wolfner, Bp., 1906
Kisbán Miklós: A nagy úr. Attila. Színmű; Singer-Wolfner, Bp., 1913
Kisbán Miklós: A haldokló oroszlán; Singer-Wolfner, Bp., 1914
Kisbán Miklós: Az erősebb. Színmű; Athenaeum, Bp., 1918
Kisbán Miklós: Maskara; Athenaeum, Bp., 1926
Kisbán Miklós: Reggeltől-estig. Regény; ill. Kós Károly; Erdélyi Szépmíves Céh, Cluj-Kolozsvár, 1927 (Erdélyi Szépmíves Céh kiadványa. XVI. sorozat)
Kisbán Miklós: Martinovics. Színmű; Erdélyi Helikon, Kolozsvár, 1931
Kisbán Miklós: Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja; Athenaeum–Erdélyi Szépmíves Céh, Bp.–Kolozsvár, 1932
Emlékeimből; Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1932 (Erdélyi Szépmíves Céh kiadványa. VI. sorozat)
Megszámláltattál... Regény, 1-2.; Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1934 [Az Erdélyi Trilógia]
És hijjával találtattál... Regény, 1-2.; Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1935 (Az Erdélyi Szépmíves Céh 10 éves jubileumára kiadott díszkiadás) [Az Erdélyi Trilógia]
Darabokra szaggattatol; Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1940 (Az Erdélyi Szépmíves Céh jubileumi díszkiadása) [Az Erdélyi Trilógia]
Farkasok; Révai, Bp., 1942
Naplegenda; Révai, Bp., 1944
Kisbán Miklós: Bűvös éjszaka; Józsa Béla Athenaeum, Kolozsvár, 1946
Huszonöt év. 1945; sajtó alá rend., bev., jegyz., képvál. Major Zoltán; Püski, Bp., 1993
Emlékeimből. 1932; 2. bőv. kiad.; Polis, Kolozsvár, 2001
Bánffy Miklós összes novellái; Polis, Kolozsvár, 2004
Erdélyi történet; Balassi–Polis, Bp.–Kolozsvár, 2006 (Bánffy Miklós művei)
Mesék. Felnőtteknek; sajtó alá rend., szerk., előszó Sas Péter; Noran, Bp., 2007
Milolu. Három kisregény; Balassi–Polis, Bp.–Kolozsvár, 2007 (Bánffy Miklós művei)
Novellák; Balassi–Polis, Bp.–Kolozsvár, 2008 (Bánffy Miklós művei)
A nagyúr. Bánffy Miklós emlékezete; vál., szerk., összeáll. Sas Péter; Nap, Bp., 2008 (Emlékezet)
Bánffy Miklós összes drámái; sajtó alá rend. Kereskényi Hajnal; Polis, Kolozsvár 2009
Drámák; Balassi, Bp., 2010 (Bánffy Miklós művei)
Emlékezések, irodalmi és művészeti írások; sajtó alá rend. Dávid Gyula; Polis, Kolozsvár, 2012
Bánffy Miklós emlékkönyv; szerk. Szebeni Zsuzsa; Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Bp., 2013 (Nemzeti könyvtár)
Egy erdélyi gróf emlékiratai; utószó Major Zoltán, jegyz. Kovács Attila Zoltán, Major Zoltán; Helikon, Bp., 2013
Emlékeimből; sajtó alá rend. Kovács Attila Zoltán; Szépmíves, Bp., 2017
Huszonöt év; sajtó alá rend. Kovács Attila Zoltán, Major Zoltán; Szépmíves, Bp., 2017
A külkereskedelmi politika eszközei; sajtó alá rend. Kovács Attila Zoltán, utószó Balog László; Szépmíves, Bp., 2017
Ajánlott irodalom:
Marosi Ildikó: Kis/Bán/ffy/könyv. Bonchidai Prospero; Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009
Gróf Bánffy Miklós, egy nyughatatlan ember. Bánffy Miklós, Ben Myll, Kisbán Miklós vándorkiállítás katalógusa; szerk. Szebeni Zsuzsa; OSZMI, Bp., 2011
Csapody Miklós: A Bánffy-misszió. Bukarest, 1943; NKE, Bp., 2014
Bánffy Miklós-emlékkonferencia. 2013. december 18.; szerk. Papp Endre; MMA, Bp., 2014 (A Magyar Művészeti Akadémia konferenciafüzetei)
Források
1.
Huszonöt év
(Részlet)
Budapest, 1945.
Éppen huszonöt éve most, hogy Magyarország Trianonban aláírta a reáparancsolt békét.[29] Azt a békét, ami háborús bűnösként állítja oda a magyarságot, pedig háborút akkor sem akart nálunk senki, és akkor is ugyanúgy ragadtak meg idegen erők, vittek minket harcba, romlásba, pusztulásba, ahogy most, húsz esztendővel később.
Ma újra romok vesznek körül. Sokkal szörnyűbb romok, mint akkor. Most végiggázolt az egész magyarlakta földön a háború, mint az Apokalipszis négy lovasa.[30] Városaink, falvaink romokban. Iparunk, földművelésünk, egész állatállományunk úgyszólván megsemmisült. Százezrek lettek hajléktalanná.
Minden elpusztult, amiért Trianon után akkora szeretettel dolgoztunk mindahányan, és amit az első évtized végére fölépítettünk annyi önfeláldozással, körültekintéssel és hangyaszorgalommal is.
A mai katasztrófa, ami mindezt elsöpörte, még sokkal nagyobb, mint az a másik volt, amivel akkor, az első világháború végén meglátogatott a végzet.
Néha gondolkozni is borzasztó. Borzasztó végiggondolni mindezt. Borzasztó látni, hogy építő munkánk hiábavaló volt.
Pedig annak, aki, ahogy én is, az első világháború után egyik munkása voltam az újjáépítésnek, alig marad más egyebe, mint ez a visszagondolás és tömérdek emlék. Egy hosszú és dolgos élet után ez az egyetlen kincs, ami még az enyém. És kincs talán az a politikai tapasztalás is, amit néha mint cselekvő, de legtöbbet mint szemlélő egy félszázadon át szereztem. Ennyi megmaradt, de ez is veszendő. – Jegyzeteim nincsenek. Naplót sohasem írtam. Számtalan okirat, levél és memorandum, amit megőriztem, elégett vagy széjjelszóródott. Már csak az van, amit agyamban hordozok magammal, és csak addig, míg az élet nagy folyóján át nem haladok. Odatúl ez is megsemmisül majd. Bizonytalan, mennyire van tőlem. De messzi nincs.
Ezért hát hozzáfogtam emlékeim megírásához. Ábrázolni kívánom, milyen külső és belső körülmények vezették a magyarságot Trianontól a két bécsi döntésig[31] és onnan tovább azon a végzetes úton, mely végül a mai katasztrófához vitte a nemzetet. Leírni, amin magam is dolgoztam, mert bírálni csak annak van joga, aki valamit véghez vitt; vázolni azokat a tényezőket és személyeket, akik döntőleg folytak be a politika történéseibe; és kritikát is mondani a magyar politikáról, főleg külügyi szemszögből mindezekről, mert bár közben képviselő voltam, aztán főispán is, majd újra képviselő, de fiatal férfi korom óta, 1900 óta, mikor Berlinben szolgáltam[32], beállítottságom főleg erre irányult.
Persze vázlatos mindaz, amit ábrázolni tudok. Mindenre nem is térhetek ki, hiszen ahhoz sok-sok kötet is alig volna elég, megírásához pedig évek kellenének. Bár ma időmilliomos vagyok, koromnál foga nem számíthatok reá, hogy megírhassam.
A lényegest azonban, ahogy én látom, meg tudom írni. Azt a következést is, amit a múlt tapasztalásaiból okulva le kéne vonnunk mindebből, és talán nemzetem számára hasznos is lehet ez a mű, ámbár már rég tudom, ahogy egyik művemben a tréfás Fortéjos Deák Boldizsárral[33] mondatom: – „tán tanulságul szolgál ez a história: ha nem soknak, hát kevésnek, mert bizony sajnosán tapasztalám számos eddig való írásomkor, hogy alig-alig vagyon valaki, ki szívire venné és okosodna keveset is az írott szótul.” – Mégis, azt hiszem, szükséges megírnom mindezt. Ha másnak nem, legalább bizonyságképpen, milyen indulattal fogtunk hozzá Magyarország újjáépítéséhez ezelőtt huszonöt évvel, milyen buzgósággal és önfeláldozással, és azért is, hogy némi tárgyi és személyi adattal szolgáljak annak, aki valamikor ez utolsó néhány évtized történetét tanulmányozni akarná.
* * *
A trianoni békeokmányt 1920. június 4-én írták alá; ha jól emlékszem, valamikor augusztus végén ratifikálta a nemzetgyűlés.[34] Senki magyar ember ezt a reánk parancsolt békét lelkében el nem fogadta soha. Politikai szempontból azonban Magyarország most két magatartás közül kellett hogy előbb-utóbb válasszon. Az egyik az, ha a magyarság hivatalosan és minden nyilvános megnyilatkozásban is a békeokmány álláspontjára helyezkedik.
A másik magatartás, amit végül is választottak, hogy a békét csupán reákényszerített formalitásként tekinti, tagadja érvényességét és követeli annak revízióját. Vagyis a „nem, nem, soha!” álláspont.
Franciaország a frankfurti béke[35] után az előbbi álláspontra helyezkedett. Ott is úgy éreztek 1871-ben, mint nálunk 1920-ban. – Nem volt olyan francia, ki lelkileg belenyugodott volna abba a békébe, amely Elzászt és Lotaringiát leszakasztotta hazájuk eleven testéről. Mégis már akkor, azonnal a békekötés után kiadták a jelszót: – „Y penser toujours, n'en parler jamais”[36] (Mindig gondolni reá és sohasem beszélni róla!), és mindenki, nem csupán az állami szervek, de az egész sajtó és az egész közönség, minden egyes ember tömegben vagy külön-külön negyvenhárom éven át betartotta ezt az elvet. Valóban csodálatos ez! Csodálatos erőt és politikai fegyelmet bizonyít. Mindenkinél élő nagy és mély hazafiságot, ami a vérben van, és ezért olyan igaz és természetes, ahogy az anyai érzés. Amit nem szükséges táplálni szólamokkal, sőt felesleges. Ami némán sem lankad, ami hangtalan munkával képes dolgozni egyetlen soha ki nem mondott, de magától értetődő célért. Valóban nagy az a nemzet, aki erre képes.
Ez a politikai magatartás tette lehetővé, hogy a harmadik köztársaság Franciaországa nemcsak minden komolyabb súrlódást elkerült keleti szomszédjával, hanem Tunist és Marokkót[37] meg tudta szerezni, és afrikai birodalmát majdnem az Egyenlítőig nyugalomban építhette ki. Ez Németország passzivitása, sőt segítsége nélkül aligha történhetett volna, hiszen Anglia e terjeszkedést korántsem látta jó szemmel. (Fashoda[38]) – A Wilhelmstrasse[39] bizonyára sohasem hitte, hogy a franciák viszonzásképpen elfeledik Sedant. Mégis azt gondolta, hogy ha Franciaország belemarkol nagy afrikai területek hódításába és gyarmatosításába, ez hosszú időre leköti az erejét, és tán a francia nacionalizmus számára is új célt és új ideát jelenthet.
Kétségtelen, hogy őszinte és férfias volt az a nyílt szembeszállás, amivel az egész trianoni magyarság meg nem alkuvó tagadását hirdette. Számunkra azonban sok előnyt jelentett volna, ha arra a magatartásra tudtunk volna helyezkedni, amire egykor a franciák.
Nyilvánvaló volt, hogy Trianon belátható időn belül meg nem másítható. Hogy hosszú évek múlnak el, míg az európai helyzet annyira megváltozik, hogy a revízió egyáltalán szóba jöhessen. Addig pedig a „nem, nem, soha” álláspont olyan elszigetelődést jelentett Magyarország számára, melyből csak kár és hátramaradás származhatott. A békeszerződés ugyanis sok kérdést hagyott tisztázatlanul. Az a kísérő levél is, amit Millerand francia miniszterelnök intézett a magyar békeküldöttséghez, bizonyos feltételek fönnforgása esetére határkiigazításokat helyezett kilátásba.[40] Ezekről tehát tárgyalni is lehetett. – Továbbá a kisebbségi szerződések[41] fölötte vázlatosak lévén Magyarország számára erkölcsi alapot nyújthattak arra, hogy határain kívül maradt honfitársai sorsán könnyíthessen az utódállamokkal való közvetlen tárgyalások útján, ha olyan atmoszférát tud teremteni, amiben az ilyen lehetséges. – Gazdasági szempontból kétségtelen, hogy ez az út óriási előnyöket hozhatott volna.
Az első esztendőben, a béke ratifikációja után a magyar politikai élet előterében a belső rendcsinálás állt, leginkább a fehérterror letörése, ami az alig helyrehozott közrendet felborítással fenyegette.
A forradalmi idők alatt széjjelzüllött közigazgatást is újra kellett alkotni, jól-rosszul, ahogy lehetett. A pénzügyeket valahogy rendbe hozni. Az állami gépezetet összetákolni, hogy valamiképpen működni tudjon. – A nemzetgyűléssel is sok baj volt még.[42] Jórészt olyan emberekből tevődvén össze, kiknek semmi politikai iskolázottságuk sem volt, és a Nagyatádi Szabó kisgazdapártját[43] kivéve csupa apró koteriákból[44] állt, kik ide-oda szavaztak jóakaró tudatlanságból, egyéni érdekből vagy hirtelen támadt indulatból. A miniszterek idejének jó részét a parlamenti torzsalkodások foglalták el. – Nagyobb elgondolásokra nem kerülhetett sor. – Ezért az első évben még nem dőlt el, hogy külügyi politikájában milyen irányt választ a magyar nemzet. Bár a nemzetgyűlés elnöke a békekötés aláírása napján az elnöki székből kinyilatkoztatta, hogy a békeszerződés „mind erkölcsileg, mind anyagilag lehetetlenséget tartalmaz, és lehetetlenségekre senki sem kötelezhető,” bár az elszakított vármegyék Budapesten lévő „követei” kiáltványban fordultak a „világ összes népeihez”, melyben esküt tesznek, hogy „azt a földet... vissza fogják szerezni ...”– ezek valójában egyéni vélemények voltak csupán, melyek sem a magyar kormány, sem a tömegek jövő magatartását még nem döntötték el.
Bizonyítja ezt, hogy Teleki Pál[45] mint miniszterelnök érintkezésbe lépett Benešsel,[46] és így jött létre a Lajta menti Bruckban[47] az első tárgyalás Magyarország és egyik utódállam között, melynél magyar részről Teleki és külügyminisztere, Gratz Gusztáv[48] ültek össze Benešsel. Megfogható eredménye nem lett, de a találkozás elég barátságos légkörben folyt le, és elváláskor programba vették, hogy újból találkozni fognak.
Ilyen, úgyszólván cseppfolyós állapotban volt akkor a magyar politikai helyzet úgy belügyi, mint külügyi vonatkozásban. Milyenné kristályosodik ki, még bizonytalan volt.
Ekkor következett be Károly király[49] első puccsa. [sic!]
Megjelent: Gróf Bánffy Miklós: Huszonöt év, Sajtó alá rendezte: Kovács Attila Zoltán. Szépmíves, Budapest 2018.
Források
2.
Bánffy Miklós: Emlékeimből
(Részlet)
Kolozsvár, 1932.
Kilenc felé járt az idő. Hűvös novemberi este. Néhány perccel előbb olyan volt a főváros képe, mint más háborús estéken; az utca ilyenkor a legcsöndesebb: a színházba vagy vacsorára indulók eltűnése, az esti rikkancsok elnémulása után. A járdákon néhány megkésett ember haladt el, az úttesten árva konflisló fáradt patái csattogtak. Egyéb semmi.
De ma este kilenckor váratlanul megélénkült mindenfelé. Színházakból, mozikból, még a vendéglőkből is hirtelen kisereglett a nép; halkan, szótlanul jöttek ki az emberek, sietve, és némelyek még csak most gombolgatták a felöltőjüket. Mindenki hazafelé indult. Csak egy pillanatra állt meg egy-egy csoport a napilapok hirdetőtáblájának fénylő négyszöge előtt, melyen egyetlen sürgönynek az araszos betűi sorakoztak feketén. És a háborús jelentések egyhangúságában megfáradt emberek fölfigyeltek. Ezen az estén, ebben az órában egyébre gondoltak, mint a megszokott „Höfer”-rébuszok megfejtésére, elfeledték rövid időre a növekvő nyomorúságot, a mindennapi aggódást a fronton levőkért, az epedést a fogságba esett hozzátartozókért, az elesettért való gyászt.
Mindenkin valami általános csapásnak önkéntelen és öntudatlan érzése vett erőt, valami nagy, közös aggodalom váratlan és ismeretlen jövővel szemben.
Azon a tündöklő papírtáblán Ferencz József[50] halálhíre állott. Mindenki tudta, hogy igaz, és mégis el nem hihetően hangzott. Csak erőszakkal lehetett elképzelni, hogy az, akinek trónra léptére még a legöregebb emberek sem emlékeztek, az, aki majdnem azonossá lett a magyar királyság és az osztrák–magyar monarchia fogalmával, aki legtöbb ember előtt már nem is élő és halandó embernek, hanem el nem múló szimbólumnak látszott, hogy az nincs többé. Erőszakosan kellett levonni a gyászhír következményét, azt, hogy mától fogva új uralkodó van, alig ismert fiatalember – nem többé az az öreg, mindenki előtt ismert és mégis mindig rejtélyes nagyúr, kit mindenki valami örökkévaló és soha meg nem változó legfőbb hatalomnak tudott. Annak a hírnek hallatára, amely pedig az emberi egyenlőség örök törvényét igazolta, majdnem csodálkozás vett erőt az embereken, akár a természet mindennapi rendje változott volna meg.
A főkapitányságról minden színházba, mulatóba, vendéglőbe telefonizenet röpítette a parancsot a zenének, előadásnak abbahagyására. Rendszerint későn érkezett a parancs; mindenfelől az a válasz jött, hogy már tudják, hogy a muzsika magától elnémult, az előadás megszakadt; olyan gyorsan terjedt el a gyászhír, és olyan rögtönösen határozott az egész közönség maga.
Én is így jártam. Délben már aggasztó mendemondák jártak a király válságosra fordult állapotáról, este nem mentem el az operába, mint máskor, hanem a kaszinóban maradtam, mely állandó kapcsolatban volt a miniszterelnökséggel, és ahol bizonyos volt, hogy azonnal értesülhetek, ha valamiben rendelkezni kell. A halálhír vétele után azonnal fölhívtam elsőben az operát, majd a Nemzeti Színházat. Mindkettő azt felelte, hogy már ők hallották (honnan, nem tudom), és a főrendező bejelentésére a nézőtér már ki is ürült.
Másnap borús őszi reggel köszöntött be. Valahogy tán a rendesnél is sötétebbnek látszott.
És a lapok hosszú nekrológjai, búcsúztató vezércikkei után részletek jöttek. Az utolsó órák története.
Egyszerű, szenvedélytelen dolgok, kristálytiszta és kristályhideg részletek, amilyen az egész élete volt. Utolsó percig az íróasztalánál dolgozott. Az aznapi munkáját befejezte. Az aznapra kiszabott kötelességet. Restancia nem maradt utána. Még az utolsó óráiból sem. Mielőtt lefektették, kis kulccsal gondosan bezárta azt az aktatáskát, amelyben mindennap a bizalmas iratok hozzájutottak. Végső szava is olyan egyszerű, frázis nélküli szó:
– Fáradt vagyok.
Csak ennyi. Olyan mondat, melyet az utóbbi évtizedek bármelyik estéjén elmondhatott volna ő, ki egész életében minden birodalmának legszorgalmasabb munkása volt.
A hó utolsó napján volt a temetése.
Alig érkeztem vissza onnan, alig ocsúdtam föl annak a rémes zűrzavarnak kelletlen benyomása alól, amely a Stefans-dómbeli szertartást szörnyű tolongássá változtatta, és amely annál meglepőbb volt, mert a bécsi udvartartásnak örök idők óta kicirkalmazott rendje mindenkor tökéletes volt; midőn meghívást kaptam a koronázást előkészítő értekezletre. Még aznap délelőtt, december 1-jén a Várba kellett mennem.
A miniszterelnökség várótermében gyűltünk össze. Néhány miniszter, a műemlékek bizottságának elnöke, a főkapitány-helyettes, az osztályfőnökök és előadók.
Nyomott hangulat volt. Mindenki annak a borzalmas összeütközésnek a hatása alatt állott, mely a brucki vonalon történt az éjjel. A bécsi gyors, amely zsúfolva volt azokkal, akik a temetésről tértek vissza, egy szembejövő személyvonatba futott bele. A reggeli lapokban még csak pár szavas sürgöny volt, de úgy hírlett, hogy százakra menő sebesült és vagy harminc halott esett áldozatul. Bizonyos volt már, hogy Thallóczy Lajos,[51] a kiváló történész, Bosznia magyar szervezője és Ferencz József egyik bizalmas szolgája a halottak között van. Sokaknak hozzátartozója is a vonaton lehetett, hiszen senki sem tudhatta, hogy ki melyik vonattal indult vissza Bécsből. Ezért minden újabb érkezőt kérdezve, kutatva, bár nyugalmat színlelve menten körülvettek. És minden újabb belépő újabb megdöbbentő részleteket hozott.
Fekete nap volt ez.
Komor arccal ült le mindenki a tanácskozóasztal köré, mert az az iszonyú szerencsétlenség, mely éppen az öreg király temetésének éjszakáján, a háborúnak immár harmadik évében, az új koronázás küszöbén csapott le, valami balvégzetű jóslatként hatott. Bizonyára mindenki így érezte, bár senki senkinek egy szót sem mondott róla, mintha félne attól, hogy a kiejtett szó kihívja a sorsot.
De az idő telt, és tanácskozni, rendelkezni kellett, így hát elhessegetve a szívszorongás aggodalmát az értekezlet munkához fogott. Ekkor született meg az a rendezőbizottság, mely szakonként széjjelosztotta a föladatokat. Reám, ki már négy év óta az állami színházakat vezettem, a koronázás művészeti rendezését s a koronázás külsőségeit bízták.
Rettenetes föladat volt. Sok minden okból. Elsőben karácsony előttre, majd december 28-ára, végül 30-ára tűzték ki a koronázást. Utolsó terminus ez a nap volt, minthogy a budget-törvények szentesítése miatt szükségesnek látszott, hogy a király újév előtt összes közjogainak birtokába lépjen. Tehát mindössze 26 nap. Huszonhat nap télen, fagyban, alig nyolcórányi napvilággal, háború idején, midőn csak olyan anyagokkal lehetett számolni, melyek valahol raktáron vannak, és csak azokkal a művészekkel, akik nincsenek valamelyik fronton.
A művészekkel szerencsém volt. Jobb munkatársakat nem is kívánhattam volna magamnak. Csak egyik feladatnál kerültem bajba.
Hagyományos szokás, hogy az ország a koronázáskor százezer aranyat ajándékoz az uralkodónak. Díszes láda kellett ehhez a szimbolikus ajándékhoz. (Az aranyak csak az átnyújtás idejére jelentek meg, és rögtön utána visszavándoroltak az állami bankba.) A ládát Bachruchnál[52] rendeltük meg, megtervezésére Zutt ötvöstanár vállalkozott. Szörnyű rajzokat hozott. Valami, a Fidzsi-sziget-lakókhoz méltó idomtalanságot, melyről ő azt hitte, hogy magyar stílus. Svájci ember létére így akart magyarkodni. Három-négyszer vissza kellett vetni vázlatait, mind csúnyábbnál csúnyábbak lettek. Már két hete bajlódtunk ezzel, midőn az ezüstműves kijelentette, hogy ha még aznap meg nem kapja a rajzot, nem vállalja a munkát. Mit volt mit tenni? Kénytelenségből megrajzoltam magam, a hangsúlyt két domború ezüst angyalra helyezve, melyekről tudtam, hogy Telcs Ede[53] barátom idejére és kitűnően megmintázza őket.
Zutt pedig borzasztóan megharagudott, és talán ez okozta azt, hogy visszaköltözött kedves hazájába.
A Dísz téren, azokban a bolthelyiségekben, melyekre Zala mester angyala a lábujjával mutat, helyezkedtünk el; az volt a mi központunk. Műhely is volt ez, tervező műterem és iroda is. Fűthetetlen és hideg, de a jó nagy, magas ablakok mögött mindenütt világos.
Odabenn pedig furcsa élet indult.
A leghosszabb helyiségben széles rajztáblák sorakoztak a homlokzat hosszában, melyeken az építészek, Györgyi Dénes,[54] Kós Károly,[55] Pogány[56] és olykor Lechner[57] öles rajzsínekkel pontos terveket kellett papírra vessenek, mialatt a hátuk mögött a fiatal Lehoczky hatméteres címereket írt a falra. Közben a sarokban hol gipszeket öntenek, hol papier maché-t pacskoltak. A szomszéd szobában lécből összerótt csontvázakon szobrok dúcosodtak nagy sietséggel, mintha a figurák máról holnapra híznának kerekre. A terem legvégén írógép kattogott szüntelen. Nemez, posztó és bársony minták garmadái mellett, mintázni való agyagládák, plásztolinkockák,[58] gipszöntő vedrek, enyves papírlemezek között bukdácsolt az ember, míg egyik ajtótól a másikig eljutott.
Fattyúkeresztezés volt ez egy középkori boszorkánykonyha és valami szörnyen rendetlen pallérbarakk közt, és azt hiszem, ha valaki beavatatlan belépett volna, bizonyára azt hitte volna, hogy itt összezárt mániákus őrültek tanyáznak, kiknek mindegyike a maga rögeszméjét követi, rajzban elmerül, mintáz vagy kopácsol szüntelen, és senki sem törődik azzal, ami körülötte történik.
Ebben a boszorkánykonyhában én viseltem a főszakácsnak kissé komikus szerepét, ki minden fazékba belekóstol, és minden tepsibe beledugja az orrát. Nem lehetett ez másként, hiszen az egész díszítésnek a felelőssége rajtam volt, és engem szidtak volna azután (mint ahogy szidtak is), ha valami nem jól sikerült. Az egész rendezésbe egységet hozni, a koronázás minden egyes fázisának a maga fontossága szerint kellő keretet adni, ez volt a föladatom; ezért bizony bele kellett kontárkodnom mindenki mesterségébe.
Azon a négy héten teljesen annak a munkának éltem. Ezért keveset tudok arról, ami ez alatt a négy hét alatt máshol történt. Bár képviselő voltam, arról a vitáról, amely a nádorhelyettes megválasztása körül indult, személyes emlékem vajmi kevés. Így, távol állva attól a szócsatától, még csodálatosabbnak látszott az ellenzéki pártok okvetetlenkedése, amely oda csúcsosodott ki, hogy a 48-as párt a köznemesi sorból származó Tiszával[59] szemben mindenképpen egy főherceget akart megválasztani. És midőn József főherceg tiltakozott az ellen, hogy az ő nevével korteskedjenek, akkor féktelen gyűlöletükben a legváratlanabb nevekkel hozakodtak elő, igen tiszteletreméltó öreg urakéval, kik bizonyára ámulva olvasták jelöltetésüket a lapokban.
Más úton is megpróbálták akadályozni a Tisza nádori tisztét. Azt a jelszót adták ki: „Protestáns nem koronázhat!” És persze közjogászokat, történetírókat mozgósítottak a bizonyítására. Az hírlett, hogy igen-igen magas helyre is eljuttatták ezt a gondolatot, ahol bizonyára sejtették, hogy termékeny talajra talál. Végül Csernoch[60] hercegprímás döntötte el ezt a vitát, maga is Tisza mellé állván, és midőn vele szemben is katholikus érvelésekkel hozakodtak elő, állítólag ezzel torkolta le őket, mondván az ő tótos kiejtésével: „Én jobban tudom, én vágyók kardinális!” Ez ellen persze nem volt argumentum, és a vihar végleg elült.
Mindez persze mendemonda, amiről közvetlen tudomásom nincs, és mely csak mint távoli visszhang jutott el hozzám, kinek minden órája ezernyi gond és folytonos szaladgálás között folyt le. Minthogy a főbizottság kimondotta, hogy csupán a Vár területére szorítkozik a koronázási ünnepély, de a részletek nem voltak megállapítva, reám hárult az a feladat is, hogy az egyes szertartási aktusok helye iránt javaslatot tegyek.
A koronázási templom adva volt; a Szent György tér a kardvágás számára, de a nép láttára leteendő eskü helyét meg kellett találni. Úgy gondoltam, hogy a legszebb keret a Halászbástya lenne, melyet mintha erre a célra építettek volna. A főkapitány-helyettes miatt, ki e tervért merénylettől való félelmében nem vállalta a felelősséget, ez nem valósulhatott meg.
Pedig be szép lett volna!
A patkószerűen előugró szárnyak boltívei alatt a meghívott közönség, a lépcsőkön az országgyűlés és a vármegyék küldöttei tarka zászlóikkal, színes díszmagyarban, lejjebb pedig, egész a Hunyadi-szobron túl is ezernyi nép elfért volna. És fönn a közbeeső erkélyen, mindenek fölött és mindenki előtt, a kőcsipkék fehér koszorúja alatt a prímással és nádorral kétfelől: a király kezét esküre emelve. Fenséges pillanat lett volna! Felejthetetlen pillanat annak is, aki a Szent István koronájával fején oda kilépne. Lábainál a Duna, a milliós főváros, és mögötte a magyar alföld tengerszerű, végtelen síksága. Valóban ott külsőleg is a nemzet előtt tette volna le az esküt.
Miután ez a terv nem valósulhatott meg, más megoldás után kellett nézni. Így aztán a Szentháromság téri fogadalmi oszlop stílusos kiképzését ajánlottam. Ezt fogadták el, és még aznap fölvázoltam Pogány Móricnak[61] azt a baluszteres emelvényt, mely azt a barokk oszlopot elég szerencsésen egészíti ki. Azóta kőből megépítette ugyanígy; sajnos nem javította ki azt a néhány hibát, mely a hevenyészett tervbe természetes, hogy becsúszott, de amelyeket a maradandó kivitelnél korrigálni kellett volna.
A Szent György téri domb dolga könnyű volt. Csak a környező tribünök elhelyezését kellett számba venni. Megszereztük a 67-iki koronázáskor emelt domb méreteit, tágabbra szabtuk a felső teret, mivel atyámtól is és másoktól hallottam, milyen aggodalom fogta el őket, midőn Ferencz József oda egyedül fölvágtatott. Két galoppugrással fönt volt, és mind a négy vágáskor, midőn Szent István kardjával a négy világtáj felé suhintott, szürke paripája, amely tán megbokrosodott az ágyúlövések, éljenzések zajától, négyszer szökött ágaskodva föl. Mindenki, aki közelről látta, attól félhetett, hogy a korláton is átugrik a ló. Ferencz József azonban pompás lovas volt. Mesteri kézzel helyben forgatta át a tajtékzó lovat, és meg sem rezzent nyugodt, királyi tartása.
A legnagyobb és legszebb feladat azonban a templom belső díszítése volt. Lechner Jenővel középkori miniatűr képekből merítettük a díszítés motívumait, elhatározva, hogy az egész templomot sötétvörösbe öltöztetjük, hogy nyugodt háttere legyen a díszruhás tömegnek, amely majd meg fogja tölteni. A templom pillérei számára is hosszú függönyburkolást rendeltünk, mert azokon is végigkanyargott az a talán nagyon stílusos, de rettenetes nyugtalan falfestés, mely ha csupaszon marad, tűrhetetlen tarkabarkaság lett volna az egész kép. A templom építője, az öreg Schuleck,[62] kitől ezek a festések származtak, rettentően megsértődött. Fűhöz-fához szaladt, hogy minket, „vandálokat” beáruljon, botránnyal fenyegetőzött, és azt híresztelte, hogy tönkretesszük az ő remekművét. Úgy emlékszem, utolsó előtti este volt, midőn nem éppen rendeletet, de „tanácsot” kaptam, hogy a pillérburkolást hagyjuk el.
Nagy későre tudtam Lechnert megtalálni, aki nélkül nem akartam ebben intézkedni.
Az operaelőadás vége felé keresett föl az intendánsi páholyban. Azon a szűk kis pamlagocskán, amely annak hátsó fülkéjében áll, szomorkodtunk a beavatkozás fölött, s végül már-már belenyugodva a letiltásba úgy határoztunk, fölmegyünk a Várba és megnézzük, megbíráljuk utolszor ezt a dolgot.
Éjjel 11 óra volt, midőn odaértünk. Az éjszakai munkások serényen dolgoztak a gyéren világított templomban. Misztikus elfogódottság vett az embereken erőt. A csúcsos baldachinok a két trón fölött, az oltár sátra és a pillérburkolás leomló függönyei, melyek mind hosszú ráncaikkal majdnem végtelen magasságúvá varázsolták a templom hajóját, olyan gyönyörű széppé, a mindent ellepő bíborvörös bársony annyira bensőségessé és mégis magasztossá tették az egészet, hogy valóban az lett volna „vandalizmus”, ha ezt a képet megrontjuk. Elhatároztam, hogy nem változtatok rajta és vállalom a dolgot így, mert lehetetlen, hogy bárki, aki ezt látni fogja, ne igazolna minket.
És valóban, a koronázás díszítéseiből ez lett a legsikerültebb. Az, amire mindenki, aki ott volt, emlékezni fog.
A koronázást megelőző héten mind lázasabban folyt a munka, és én alig találkoztam mással, mint akivel dolgom volt. Mégis, közvetlen karácsony előtt hozzám is eljutott annak a kinevezésnek a híre és hatása, mely mintha lelohasztotta volna az embereknek a háborús világ közepette amúgy sem nagyon nagy lelkesedését. Ez Burián[63] elbocsátása és Czernin[64] külügyminiszteri kinevezése volt. Egyszerre föltámadtak azok a szóbeszédek, melyek már a háború előtt aggodalmas jövendőt jósoltak. Efef[65] szelleme mintha föltámadt volna sírjából. Az a centralista szellem, amely mindent gyűlölt, ami magyar, és amely valami szláv impériumnak a megvalósítását tűzte volt ki célul. Ennek első szószólója éppen Czernin volt, kinek egy könyve jelent meg erről – és akit az elhunyt trónörökös belső emberének és bizalmasának tudtak. Állítólag a volt trónörökös egyszer azt mondta: „Az utódomat úgy nevelem, hogy az én politikámat kövesse, a magyarok készüljenek hát el arra, hogy két emberöltőn át ezzel kell számolniok.” Ez a közismert mondás elevenedett föl hirtelen a Czernin kinevezésére, és úgy hatott, mintha az a szóbeszéd talán mégis igaz lett volna. A hatását csak külsőleg enyhítette később az, hogy Zita királyné[66] rögtön a „Pro Transylvania” segélyakció élére állott, ahogy Budapestre érkezett, azonban a szívekben a fullánk és a gyanakvás lappangva továbbra is bennmaradt.
Gróf Bánffy Miklós: Emlékeimből, Szépmíves, 2018. Sajtó alá rendezte Kovács Attila Zoltán
[1] Születési időpontjára lásd Az Losontzi Bánfi familiának nemzetséges könyve. Ráday Levéltár (továbbiakban: R. L.) 435. lapján található bejegyzés szerint Bánffy Miklós 1873. december 29-én született.
[2] A budapesti VII. ker. M. Kir. Áll. Gimn. Igazgatósága bizonyítványa, 1896. dec. 13. (Bánffy Miklós iratai R. L.)
[3] Kilépéséről: Dolmányos István: A magyar parlamenti ellenzék történetéből (1901–1904). Bp. 1963. 376. o.
[4] Főispáni kinevezése 1906. ápr. 21-én kelt, az esküt 1906. máj. 3-án tette le. In. Magyar Országos Levéltár, K 148. Belügyminisztérium elnöki iratok 806/1910. alapszámon.
[5] Kisbán Miklós: A haldokló oroszlán. Bp. 1914. 203. o.
[6] In.: Turáni Társaság iratai. Magyar Országos Levéltár P 1384. 10/1912.
[7] Radisics (Radisich) Jenő (1856–1917) művészeti író, az Iparművészeti Múzeum igazgatója.
[8] Turáni Társaság iratai 238/1917. sz.
[9] A koronázással kapcsolatos élményeiről: Emlékeimből. Első kiadás: Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1932.
[10] Károlyi Mihály nagyanyja, Károlyi Edéné Kornis Klarisse Bánffy nagynénje volt. „Ember voltában, úgy hiszem, jobban ismertem, mint bárki. Közeli rokonom, és (…) legtávolabbi gyerekkorunk óta – én hétéves voltam és ő hat, midőn tehát először találkoztunk – úgyszólván testvéri barátság fűzött hozzá, mely utóbb az ifjúság viharos éveit is betöltötte. Fönnmaradt továbbra az is, bár az élet lassanként más-más utakra vitt – más-más utakra vitt a természetünk is –, míg végül fölfogásban és világnézetben egymástól teljesen elszakadtunk. Mégis fönnállott közöttünk a gyermekkorból eredő intim viszonyunk. Tegyük hozzá, Károlyi Mihály és leánytestvére első unokatestvérek gyermeke. Talán ez volt az oka, hogy nyúlszájjal és farkastorokkal jött a világra (…). Születésekor az anyja már tüdőbajos volt, és alig három év múlva meghalt. A hátrahagyott két árvát nagyanyjuk, a nagynéném veszi magához.”
[11] Batthyány Tivadarral való vitájára lásd az Emlékeimből (Szépmíves, 2017.), illetve Batthyány Tivadar: Beszámolóm (Szépmíves, 2017.) című kötetet.
[12] Bethleni gróf Bethlen István (1874–1946) jogász, mezőgazdász, politikus. 1921 és 1931 között Magyarország miniszterelnöke.
[13] Őrgróf Pallavicini György (1881–1946) nagybirtokos, királyi kamarás, legitimista politikus.
[14] Gróf zicsi és vázsonykői Zichy Aladár (1864–1937) minister, legitimista politikus, a Katolikus Néppárt vezére.
[15] Alsó- és felsősurányi gróf Sigray Antal (1879– 1947) legitimista politikus, 1919-ben a Friedrich-kormányban Nyugat-Magyarország főkormánybiztos, 1939-től a Felsőház tagja.
[16] Szmrecsányi György (1876–1932) legitimista politikus, főispán, 1919 után nemzetgyűlési képviselő.
[17] Beniczky Ödön (1878–1931) legitimista politikus, belügyminiszter 1919-1920-ban.
[18] Vitéz Gömbös Gyula (1886–1936) vezérkati tiszt, politikus, honvédelmi minister, a Magyar Királyság miniszterelnöke 1932 és 1936 között.
[19] Herczeg Ferenc (1863–1954) író, újságíró, Az Új Idők főszerkesztője, politikus, a Magyar Revíziós Liga elnöke, MTA-tag.
[20] Ráday Gedeon (1872–1937) főispán, politikus, 1921-ben belügyminiszter.
[21] Prohászka Ottokár (1858–1927) katolikus pap, egyházi író, Székesfehérvár megyéspüspöke, MTA-tag, országgyűlési képviselő.
[22] IV. Károly ottani hívei által felbiztatva 1921. március 27. és április 5. között visszatért Magyarországra, hogy ismét elfoglalja a trónt. Érkezéséről nem értesítette még magyarországi híveit sem. Horthy Miklós kormányzótól követelte a hatalom átadását. Horthy ekkor még le tudta beszélni erről, a környező antantállamok fenyegetésére és a belpolitikai helyzetre hivatkozva. Károly némi huzavona után április 5-én hagyta el az országot, mikor Horthy Lehár Antal ezredest utasította, hogy kísérje át a királyt a határon. Ezután Károly visszavonult Szombathelyre, majd újra – ezúttal levélben – felszólította Horthyt a hatalom átadására. Időközben Szombathelyre gyűltek a királyhű arisztokraták, és az ott állomásozó katonaság is a király mellé állt. Horthy – rövid habozás után – ismét elutasította a hatalom átadását, és utasította a katonai parancsnokot, hogy távolítsa el a királyt az országból. Mivel Károly akkor még ellene volt az erőszakos hatalomátvételnek, tudomásul vette a történteket, és antant katonák kíséretében visszatért Svájcba. Az eset után erősen megrendült a bizalma Horthyban, aki előzőleg több levelében is hűségnyilatkozatot tett neki. A lezajlott eseményeket a korabeli sajtó „húsvéti királypuccsnak” nevezte el. Másodszor 1921. október 20-án tért vissza repülőgéppel a nyugat-magyarországi Dénesfára. Ellenkormányt alakított, és vasúton Budapest felé indult Ostenburg-Moravek Gyula Sopronban állomásozó csendőr csapataival, amiket az útba eső helyőrségekben kissé kiegészített. Erre a környező államok bejelentették, hogy amennyiben Magyarország nem tudja meggátolni a király visszatérését, majd az ő csapataik megteszik azt. Ennek hatására Horthy kiadta a parancsot a fegyveres ellenállásra. Október 23-án Budaörsnél ütköztek meg a Lehár Antal vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló királyhű és a nyugállományból visszatért Nagy Pál honvéd altábornagy által irányított kormányhű csapatok, utóbbiak derekát a fővárosban gyorsan mozgósított egyetemi zászlóaljak adták. Rövid tűzpárbaj után a kormánycsapatok körülzárták a királyi katonákat, mire azok megadták magukat. A király visszatérési ügyének megfelelő lezárását Edvard Beneš magyarellenes kampánya még sürgetőbbé tette. Beneš ugyanis az esetet egy újabb megszállás előkészítésére próbálta felhasználni, amelyhez Jugoszláviában partnerre talált, míg a románok igen higgadtan viselkedtek. A hisztériakampány arra sarkallta a magyar kormányt, hogy mihamarabb szabaduljanak meg Károlytól. Tartózkodási helyéül a Portugáliához tartozó Madeira szigetét jelölték ki az antanthatalmak, ahol 1922. április 1-én Károly elhunyt.
[23] A brit törökpolitika miatt, melynek folytán a törökök megtámadták Szmirnát, Ankara pedig eltörölte a szultanátust, egy év múlva pedig kikiáltották a köztársaságot.
[24] 1922. október 31.
[25] A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944). Közzétette: Marosi Ildikó. Bukarest, 1980.
[26] Mikó Imre: Huszonkét év. Az erdélyi magyarság politikai története 1918. december l-jétől 1940. augusztus 30-áig. Bp. 1941. 218–219. o.
[27] 1940. augusztus 30.
[28] Major Zoltán: A Ráday Gyűjtemény Évkönyve. H. L. Bp. 1984. 232–236. o.
[29] Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum értelmében Magyarország elveszítette területének kétharmadát, lakosságának több mint felét. Területe 282 ezer km2-ről (Horvátországgal együtt 325 ezer km2-ről) 93 ezer km2-re, a lakosság száma pedig 18,2 millióról (Horvátországgal együtt 20,8 millióról) 7,9 millióra csökkent. Az ország határain kívülre rekedt több mint 3 millió magyar, akiknek mintegy fele összefüggő területeken, az új határok mentén élt. Nem kevésbé súlyosak voltak a békediktátum katonai rendelkezései: a hadsereg létszáma nem lehetett több 35 ezer főnél (ebből 1750 fő a tiszt), megszüntették az általános védkötelezettséget, maximálták az előállítható fegyver- és lőszermennyiséget. Az országot súlyos jóvátétel fizetésére kötelezték.
[30] Az Apokalipszis négy lovasa: a fehér, veres, fekete, sárga; a legszörnyűbb csapásokat: a pestist, a háborút, az éhínséget és a halált hozzák az emberiségre.
[31] Első bécsi döntés: Német- és Olaszország 1938. november 2-i döntőbírósági határozata, melynek értelmében Magyarország visszakapott Csehszlovákiától 11.927 km2-nyi területet kb. 1 millió lakossal, akiknek túlnyomó többsége magyar volt. A szintén német és olasz közreműködéssel hozott második bécsi döntésre 1940. augusztus 30-án került sor. A döntés értelmében Magyarország visszakapott Romániából 43 591 km2-nyi területet 2 185 546 lakossal, melynek több mint 40%-a román volt, míg a továbbra is román fennhatóság alá tartozó Dél-Erdélyben közel 1 millió magyar lakos maradt.
[32] A szerző 1900. június elejétől 1901 augusztusáig dolgozott Berlinben mint gazdasági szaktudósító.
[33] A szóban forgó mű a Fortéjos Deák Boldizsár Memoriáléja c. ironikus hangvételű elbeszélésfüzér, amelyet a szerző illusztrált. Könyv alakban először 1931-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában.
[34] November 15-én.
[35] Az 1871. május 10-én Frankfurtban kötött béke a francia–porosz háborút zárta le. Eredményeként Ausztria végképp kiszorult a Német Birodalomból, létrejött a porosz vezetésű egységes Németország. Franciaország elismerte Elzász és Lotaringia német bekebelezését (súlyos hadisarc megfizetésére kötelezte magát, és tudomásul vette, hogy az ország keleti megyéi a jóvátétel kifizetéséig német megszállás alatt maradnak).
[36] A jelszó a radikális köztársasági politikus León Gambettától (1832–1883) származik.
[37] 1870. szeptember 2-án a francia hadsereg Sedannál vereséget szenvedett, a császár, III. Napóleon fogságba esett, uralmát, a Második Császárságot így hamarosan, szeptember 4-én fölváltotta a Harmadik Köztársaság. Tuniszt Franciaország Olaszország ellenében szerezte meg 1881-ben angol–német diplomáciai támogatással. Marokkó megszerzése ügyében Franciaországnak már meg kellett küzdenie az öntudatában alaposan megerősödött Németországgal. Az első világháborút megelőző háborús konfliktusok veszélyét felidéző marokkói válságok (1905–1911) az angol–francia (olasz) együttműködés fölényét mutatják az elszigetelődő Németországgal szemben.
[38] Nílus-menti helység, ahol 1898-ban Anglia és Franciaország között majdnem háborús konfliktus történt Közép-Afrika birtoklásáért.
[39] Wilhelmstrasse: német külügyminisztérium. Ugyanis ezen a helyen állott Berlinben a német külügyminisztérium épülete. Ehhez hasonlóan: a Quay d'Orsai, Ballhausplatz, Dísz tér elnevezés Franciaország, az Osztrák–Magyar Monarchia, az önálló Magyarország külügyminisztériumát jelenti.
[40] Millerand, Alexandre (1859–1943) francia politikus, 1920. február 18.–szeptember 24. miniszterelnök és külügyminiszter, majd 1924-ig köztársasági elnök. A békekonferencia elnökeként 1920. május 6-án nyújtotta át a magyar békedelegációnak a békeszerződés végleges szövegét. A szerződéshez csatolt kísérőlevél (franciául: lettre d'envoi) egyrészt kimondta, hogy „A szövetséges és Társult Hatalmak... semmi tekintetben nem módosítják a békefeltételek területi határozmányait”, másrészt szólt arról, hogy „A Szövetséges és Társult Hatalmak azonban nem feledkeztek meg arról a gondolatról, amely őket a határok kiszabásakor vezette, és foglalkoztak azzal az eshetőséggel is, hogy az így megállapított határ esetleg nem felel meg mindenütt teljesen a néprajzi vagy gazdasági kívánalmaknak. A helyszínen megejtett vizsgálat esetleg szükségessé fogja tenni, hogy egyes helyeken a szerződésben megállapított határt áthelyezzék. Ilyen vizsgálatot azonban nem lehet ma megejteni, mert ez bizonytalan időre kitolná a béke megkötését, pedig ezt egész Európa sóvárogja. De majd ha a határbizottságok megkezdték munkájukat, ha úgy vélik, hogy a szerződés intézkedései... valahol igazságtalanok, s hogy ennek az igazságtalanságnak orvoslása közérdek, módjukban lesz erről jelentést tenni a Nemzetek Szövetsége tanácsának. Ebben az esetben a Szövetséges és Társult Hatalmak hozzájárulnak, hogy ha az egyik érdekelt fél kéri, a Szövetség Tanácsa felajánlhassa jószolgálatait abból a célból, hogy az eredeti határt, ugyanazon feltételek mellett, békés úton megváltoztassa ott, ahol annak megváltoztatását valamelyik Határbizottság kívánatosnak mondja.”
[41] Az I. világháborút lezáró békeszerződések a nemzeti kisebbségek védelmét nemzetközi érdekű kötelezettségeknek minősítették és az újonnan alakult Nemzetek Szövetségének garanciája alá helyezték.
[42] A nemzetgyűlési választásokat – a román megszállás miatt – két részletben tartották meg 1920. január–februárban és júniusban. A nemzetgyűlés legerősebb pártja – különösen a tiszántúli választások eredményeként – a Kisgazdapárt lett. A második legnagyobb párt a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja. A két nagy párt sem volt egységes, mellettük pedig sok kis párt létezett (parlamenten belül és kívül).
[43] Nagyatádi Szabó István (1863–1924) a Kisgazdapárt vezére, többször földmívelésügyi miniszter, nevéhez fűződik a földreformmal foglalkozó 1920. évi 36. tc., amely a parasztság egy részét földhöz juttatta.
[44] Érdekszövetkezet, klikk.
[45] Teleki Pál, dr., gróf (1879–1941), világhírű földrajztudós. 1920. július 19. – 1921. április 14. és 1939. február 16. – 1941. április 3. miniszterelnök.
[46] Beneš, Eduárd (1884–1948). Az első Csehszlovák Köztársaság külügyminisztere 1918 és 1935 közt, majd 1938 októberéig köztársasági elnök, 1940-től 1945-ig a csehszlovák emigráns kormány miniszterelnöke Londonban. A háború után 1948-ban történt lemondásáig a második köztársaság elnöke. A magyarellenes politika ismert képviselője.
[47] A magyar miniszterelnök és külügyminiszter, valamint Beneš brucki találkozója 1921. március 14–15-én zajlott le.
[48] Gratz Gusztáv (1875–1946) történetíró, közgazdász. 1921. január 17. és 1921. április 12. közt külügyminiszter. Előtte, 1919. novembertől Magyarország bécsi követe, képviselője.
[49] Károly, Habsburg (1887–1922) 1916. november 21-jétől I. Károly néven osztrák császár, IV. Károly néven magyar király. Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása után lemondott előbb osztrák császári, majd 1918. november 13-án magyar királyi jogainak gyakorlásáról.
[50] 1916. november 21.
[51] Thallóczy Lajos (Buda, 1856. december 8. – Herceghalom, 1916. december 1.) történész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Magyar Történelmi Társulat elnöke, politikus.
[52] Bachruch Károly (királykúti) (Budapest, 1850 – Budapest, 1926) ötvös, iparművész. I. Ferenc József a magyar nemességet „királykúti” előnévvel adományozta neki.
[53] Telcs Ede (eredetileg Teltsch, néha helytelenül Telsch) (Baja, 1872. május 12. – Budapest, 1948. július 18.) szobrász-éremművész.
[54] Györgyi Dénes (Budapest, 1886. április 25. – Balatonalmádi, 1961. november 22.) építész, a Györgyi-Giergl művészcsalád tagja. Az Iparművészeti Főiskola rektora 1943-ban.
[55] Kós Károly (eredetileg Kosch) (Temesvár, 1883. december 16. – Kolozsvár, 1977. augusztus 25.) építész, író, grafikus, könyvtervező, szerkesztő, könyvkiadó, tanár, politikus.
[56] Pogány Móric (Nagyenyed, 1878. augusztus 13. – Budapest, 1942. július 4.) építész, urbanista, egyetemi tanár, grafikusművész.
[57] Lechner Jenő (Budapest, 1878. augusztus 23. – Budapest, 1962. február 26.) építész, építészettörténeti író
[58] Agyag.
[59] Szegedi és borosjenői gróf Tisza István (Pest, 1861. április 22. – Budapest, 1918. október 31.) politikus, miniszterelnök, az MTA tagja.
[60] Csernoch János (Szakolca, 1852. június 18. – Esztergom, 1927. július 25.) esztergomi érsek, bíboros-hercegprímás.
[61] Pogány Móric (Nagyenyed, 1878. augusztus 13. – Budapest, 1942. július 4.) építész, egyetemi tanár, grafikusművész.
[62] Schulek Frigyes (Pest, 1841. november 19. – Balatonlelle, 1919. szeptember 5.) építész, műegyetemi tanár, az MTA tagja.
[63] Rajeci gróf Burián István (Stomfa, 1851. január 16. – Bécs, 1922. október 20.) diplomata, politikus, az Osztrák–Magyar Monarchia közös külügy- és közös pénzügyminisztere.
[64] Czernin, Ottokar (1872–1932) cseh származású diplomata, külügyminiszter. 1913 és 1916 között bukaresti követkent megpróbálta megakadályozni Románia hadbalépését. IV. Károly trónralépése után közös külügyminiszter lett.
[65] Efef-nek (F. F.) Ferenc Ferdinánd trónörököst hívták.
[66] Zita magyar és cseh királyné, osztrák császárné (Viareggio, 1892. május 9. – Zizers, 1989. március 14.), Bourbon-házból származó pármai hercegnő, házassága révén 1916–1918 között Ausztria császárnéja, Magyarország és Csehország királynéja, IV. Károly magyar király hitvese. Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása után előbb svájci, majd madeirai száműzetésbe kényszerült férjével és gyermekeivel. Férjét elkísérte a második visszatérési kísérlet alkalmával. A második világháború alatt átköltözött az amerikai kontinensre, ahonnan csak élete utolsó éveiben tért vissza.
