ERDÉLY100 – Kós Károly
Kós Károly író, költő, szerkesztő, grafikus
(Temesvár, 1883. december 16. – Kolozsvár, 1977. augusztus 24.)
„…hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten…”
Polihisztor a szó legnemesebb értelmében, neve ismerősen cseng a legtöbb olvasónak, művelődésre nyitott érdeklődőnek. Zebegénytől Budapesten át, Temesvártól Nagyszebenig, Kolozsvártól a Kalota-vidékig nincs ember, aki ne tudná, ki volt Kós Károly, ha létezik olyan lista, amely a közismert vagy híres erdélyi embereket tartalmazza, az ő neve minden bizonnyal az elsők között szerepel.
Kós Károly négygyermekes szász családban született. Középiskoláit Nagyszebenben kezdte el, de 1892-ben a család Kolozsvárra költözött, így végül 1901-ben a kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett, majd Budapesten a József nádor Műegyetemen szerzett építészmérnöki diplomát 1907-ben. Egy olaszországi tanulmányutat követően a következő évtől számos építészeti irodában megfordult, előbb Pogány Móric,[1] majd Maróti Géza[2] mellett tanulta a szakmát. 1909-ben telket vásárolt a kalotaszegi Sztánán, a következő évben felépítette a nyaralónak szánt Varjúvárat, mely valójában a lakóháza volt. 1910-ben megnősült, feleségül vette a türei református lelkész lányát, Balázs Idát. Négy gyermekük született, valamennyien értékes életutat futottak be: Balázs (1912–1967) agrármérnök lett, András (1914–2010) szobrász, Zsófia (1916–1990) színésznő, Károly (1919–1996) pedig néprajzkutató. A család a II. világháború vége felé költözött el Kolozsvárra, miután 1944 őszén Sztánát végigfosztogatták a románok. A sztánai évtizedek Kós munkásságának legfontosabb időszaka volt, már a kezdetektől különös érdeklődéssel fordult a könyvcsinálás felé, 1924-ig saját műveit is a Varjúvár „nyomdában’ jelentette meg (Erdély kövei, Átila Királról Ének. Ballada saját metszeteivel, 1923). Ezt megelőzően építészettörténettel és Kalotaszeg múltjával foglalkozott,[3] majd mint az Isztambulban működő Magyar Tudományos Intézet munkatársa megírta isztambuli várostörténetét, az 1918-ban megjelent Sztambult.[4] 1920-ban a Keleti Újság[5] és a Napkelet[6] képzőművészeti munkatársa lett; ő gondoskodott a Lapkiadó Rt. csaknem valamennyi termékének grafikai kivitelezéséről. Maga is tollat fogott, 1921 karácsonyán megjelent A Gálok című kisregénye. 1924-ben írótársaival megalapította az Erdélyi Szépmíves Céhet,[7] mely az újkori Románia egyik legnagyobb hatású könyvkiadója volt 1944-ig, továbbá a helikoni közösség egyik alapítója is 1926-ban. A kezdetektől szerkesztője az Erdélyi Helikonnak,[8] ennek megszűnése után a Világosság[9] munkatársa.
Közéleti tevékenysége már a húszas években megmutatkozott, politikai ambíciói 1921-ben értek be, amikor az Erdélyi Néppárt alapító-titkára lett, illetve megfogalmazta a Kiáltó szó címet viselő felhívását még ugyanebben az évben, melyben az erdélyi magyarság tenni akarására hívta fel a figyelmet, de hasonló törekvés rajzolódott ki a „Kalotaszegi Köztársaság” tervezete mögött, ami hamvában holt kísérlet maradt. A Néppárt viszont erősödött, és a Nemzeti Párttal történt egyesülés után a később országosan ismert Országos Magyar Párt néven több mint másfél évtizedig működött, mindaddig, amíg II. Károly 1938 februárjában be nem vezette korporatista királyi diktatúrát. A pártokat feloszlatták, és létrejött a Nemzeti Újjászületési Front. Kós a háttérben maradt, ennek ellenére sem nézte a politika jó szemmel tevékenységét,[10] végül visszavonult „írónak”, illetve 1940-től a Mezőgazdasági Főiskolán tanított Kolozsváron. Folyamatosan íródtak szakmai és irodalmi művei (Varju-nemzetség, Budai Nagy Antal, Az országépítő), regények, színművek, építészettörténeti szakmunkák; a háború végéig tartó időszakban mintegy tíz kötete jelenik meg Erdélyben és Magyarországon[11] egyaránt.
1944 után újra bekapcsolódik a közéletbe. Vállalja az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnökségét, s népszerű formában a falusi építészetről jelentet meg felvilágosító kiadványt (1946), majd szakszerű tanulmányt közöl a kollektív gazdaság üzemi épületberendezéséről, s Mezőgazdasági építészet c. szakművével (1957) járul hozzá a szövetkezeti falvak korszerű arculatának kialakításához, rengeteg magyarázó rajzzal és tankönyvszerű alapossággal világítva meg a feladatokat. Megtervezi Györgyfalva művelődési házát, s részt vesz a széki templom restaurálásában, de közben juhistállókat és sertésfiaztatókat is épít. Ugyanilyen cselekvő politikai pályafutása is: alapító tagja és Kolozs megyei elnöke lesz a Magyar Népi Szövetségnek;[12] 1946–1948 között nagy nemzetgyűlési képviselő,[13] 1945-ben pedig megválasztják a Romániai Magyar Képzőművészeti Szövetség elnökének is. Egyházpártfogói tevékenysége is említésre méltó, 1936-tól egészen 1965-ig a kolozsvári református egyházkerület főgondnoka, valamint az egyházkerületi Műemlékbizottság tagja.
Ahogy 1948-tól az osztályharc egyre jobban kibontakozott a szocialista Romániában, Kós újra visszavonult a közélettől. Ezekben az években veszi elő regénytervét a prágai Szent György-szobor középkori megalkotóiról, Kolozsvári Mártonról és Györgyről,[14] írói tevékenysége levelezésben és emlékírásban merül ki, viszont az ötvenes derekáig publikálja szakkönyveit.[15] Ezt követően néhány kisebb antológiát[16] leszámítva nem jelenik meg több könyve.
Gazdag életművéből két részlet olvasható a következőkben, mindkettő helytörténet, az első, a Kalotaszeg választott szűkebb pátriájának története széles történelmi-kulturális perspektívában, a másik pedig az Erdély, mely régiótörténeti időutazás az évszázadokon keresztül. A részlet a 17. századtól kiragadott példákkal mutatja be a sokszínű erdélyi múltat, mely rámutat a 20. századi kataklizmák eredetére és gyökerére is, egyben tükröt tart a döntéshozók elé: Erdélyt meg kell érteni, különben nem lehet „vezetni” sem.
Kós Károly főbb művei:
Testamentum és agrikultura (1915) saját kézi szedés, nyomás, fűzés, kötés, linometszetekkel
Sztambul. Várostörténet és architektura; Franklin Ny., Bp.–Konstantinápoly, 1918 (A Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet közleményei)
Erdély kövei (1922) saját kézi szedés, nyomás, fűzés, kötés, linometszetek
Erdély. Kultúrtörténeti vázlat; Genius, Bp., 1929
A Gálok. Kis regény és elbeszélések; Minerva, Cluj-Kolozsvár, 1930 (Pásztortűz könyvtár)
Az országépítő. Történeti regény; Révai, Bp., 1934 (Erdélyi Szépmíves Céh kiadványa VII. sorozat)
Budai Nagy Antal históriája; Méhkas Diákszövetkezet, Kolozsvár, 1945
Falusi építészet; Józsa Béla Athenaeum, Kolozsvár, 1945
Mezőgazdasági építészet; Mezőgazdasági és Erdészeti, Bukarest, 1957
Hármaskönyv. Szépírás, publicisztika, grafika; bev. Balogh Edgár; Irodalmi, Bukarest, 1969
Kalotaszegi krónika. Hét írás; Kriterion, Bukarest, 1973
Ajánlott irodalom:
Romániai magyar irodalmi lexikon. Főszerk. Dávid Gyula. Kriterion, Bukarest, 1994.
Új magyar irodalmi lexikon. Főszerk. Péter László. Akadémiai, Budapest, 1994.
Kiáltó szó. Kós Károly emlékezete; vál., szerk. Dávid Gyula; Nap, Bp., 2005.
Sas Péter: Kós Károly, a hűség embere. Életművázlat; Lucidus, Bp., 2008.
Sas Péter: Kós Károly Képeskönyv, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009.
Források
1.
KALOTASZEG
(Részlet)
Kolozsvár, 1932
Nem sok híja volt a délnek, mikor a palotába érkezett a nagyúr, ahol hárman vártak reá.
Az egyik Simon cár parancsát hozta: a vajda szedje össze minden fölös hadait, lovast és gyalogot, kopját és láncsát, élelmet, takarmányt és lovat; minden fölös nyerget, nyilat, kardot és fegyverhordozó szekereket; vágómarhát, láncsát, szekercét, és indítsa tüstént, gyalog és lóháton, szekéren és hajón le a Dunához. A seregnek rendelkezzék Kuvrát vajda, aki a parancsot maga hozta.
– Meglesz a háború hát?
– A határon tülekednek már a határőrök, és a Duna-torkolásnál gyülekeznek Leó császár evezős hajói.
– És az etelközi magyarok?
– Árpád úrral a császár is, a mi urunk is próbálja a kötést…
Gyalu úr két szeme közt összefutottak a ráncok. De csak ezt mondta udvariasan:
– Hosszú útról jössz, vajda. Fáradt lehetsz. Pihenj meg szállásomon.
Intett a várnagynak:
– Kísérd a vajda urat a vendégszállásra, és mindene meglegyen, amire szüksége van.
Kezét a homlokához emelte…
A másik hírnök a küküllőszegi vigyázó őrség izenetét hozta, hogy az avarszállásokon nagy a nyugtalanság. Az emberek egész nap lóháton tekeregnek. A kovácsok kardot kalapálnak és nyílhegyet meg kopjavasat, a csiszárok nyilat tollaznak, a nyergesek éjjel-nappal lószerszámot meg bivalybőrpáncélt szabnak és bőröznek. A hadnagynak pedig beüzenték, hogy aki mostantól kezdve a vezir engedelme nélkül a szállásgyepüt átallépi, könnyen nyilat kaphat a torkába…
Gyalu úr orcája megsötétedett.
A harmadik hírt a kolozsi ispán küldötte: a kalotaszegi szállásokra, akik az ősszel nem adták be a tizedet, az ispán reáküldte a bologai katonákat, akik három túszt vettek. De mire a túszokat visszavitték Bologára, a palánkot leontva, a tornyot lángokban kapták, és a Sebes vize mellett kopjások rontottak reájuk. Erre Gorbóra húzódtak. A kalotaszegiek pedig azt üzenték a gorbóiaknak, ha pedig a raboknak bajuk lesz, akkor Gorbó porig ég, és a katonák feje kopjahegyen fog aszalódni…
A nagyúr kardja megzörrent.
– Mehettek.
Gyalu úr tíz esztendeje parancsolt a cár erdélyi tartományában. Ösmerte a népeket, akik a keze alatt voltak, és olvasott abból, ami szavak és cselekedetek megett lappang. A nagy palotás szobában csend volt; ő maga ült csak egyedül az alacsony kereveten; a szőnyeges ajtónál a fegyveres testőriző: kőbe faragott szobor csupán.
A várnagy lépett be, és ura előtt némán megállt.
Gyalu úr, mintha észre sem vette volna, meredten bámulta a palota földjére terített puha szőnyeg tarka virágait.
Sokára pillantott fel, és Kusid várnagy meglátta, hogy ura homlokán, a szeme közt a ráncok, mintha késsel vágták volna be őket. Gyalu úr rendesen sima és kerek orcája szegletes lett és szelíd nézése kemény. Gyalu úr bolgár orcáját látta Kusid most.
De a hangja halk volt és lágy, amikor mondta:
– Tüstént indítsd a hadba hívó tiszteket minden táborba és minden ispánhoz a cár szavával.
A várnagy indult, de megállította.
– Te indulsz alkonyatkor Küküllőszegre.
Kusid apró szeme megvillant.
– Az avarokra, uram? Hány kopjával?
– Háromszáz láncsával.
A várnagy szeme megsötétedett. A nagyúr meglátta, és tudta az okát is. A kopjások bolgárok voltak, a láncsások szlávok. A hadakozásban megritkult bolgár sereget a cár szlávokkal pótolta. És tisztek is voltak már ebből a nemrégen még szolganépből valók.
– Mért nem kaphatok kopjást, uram? Te tudod, hogy az avar nyíllal szemben a láncsa kicsit ér, és a ló sem sokat arravaló legény nélkül.
– Nem lehet, Kusid; a kopjákra nekem lesz szükségem…
Kusid meghajolt…
…A vár kőtornyának tornácán oszlophoz támaszkodva áll Gyalu úr esti napszállatkor. Szép, tiszta és csendes az idő. A várfal és a tornyok barna árnyékot vetnek maguk elé, az árnyék szinte a Marosig kinyúlik. A parton nem koppan az ácsok kalapácsa, nem csattog a faragóbárd, de nagy lánggal lobog a tűz a fekete hajók mellett. A tűz körül sötét árnyékok mozdulnak néha. Az úton emberek igyekeznek a vár felé, és fáradt ökröket hajszolnak rekedt hangú parasztok. Az ökrök ekéket szánkáztatnak, és az ekék zörögnek és sírósan nyekeregnek. Az esti harangszó lágyan zeng-kong, és a várfalról panaszos kürtszó riad.
Aztán csattogva és csörömpölve robban ki a kaputorokból egy lovassereg, és mint hosszú tüskekígyó vonaglik a várdomb kanyargó útján lefelé: Kusid várnagy indul útjára.
A katonák után dübörögve csattan be a nehéz kapu.
A nap lebukott, és a fekete hegyek megett tűzvörösen lángol az ég.
– Szél lesz. Kegyetlen idő jön – morogja Gyalu úr. Kiegyenesedik és megfordul. Indul haza...
*
Éjféltájban lovagolt ki a várból Gyalu úr. Nyomában ötven vasinges testőrző legénye. Mindenik két vezetéklóval. A róta megett fölös sátorhordozó, takarmánnyal, éléssel és tartalék nyílvesszővel terhelt ló.
Gyalu úr messze a róta előtt, megette csak fegyverhordó legénye az úr vezetékeivel. Torda felé poroszkáltak.
Hajnaltájt éles északi szél támadt, az ég beborult, és később havas esőt vágott a szemükbe. A legények csendesen káromkodtak.
Napfelkeltekor az úr megállást parancsolt. A vízparton lenyergeltek, lecsutakolták a lovakat, aztán megabrakoltatták őket. A legények tüzet raktak és szalonnát pirítottak. Ettek, és a subájukon hasra feküdtek.
De Gyalu úr hamarosan felzavarta őket. Itattak, nyergeltek, és nyeregbe ugrottak.
Késő délután Felvincre robogtak be, holtfáradtan és átfagyva.
Másnap még rosszabb időre virradtak, és Gyalu úrnak úgy fájt a feje, majd szétpattant. Csak ebéd után indultak. De reggel lovas legényt küldött Kolozsvárra, hogy az ispán az avar rabokat a várba kísértesse.
Harmadnapon érkeztek Kolozsvárra, és az ispán maga személyében várta az urat.
Hogy nyergéből kiszállott, Gyalu úr első szava volt:
– Hol a rabok?
Három összeszíjazott apró, száraz embert vezettek eléje. Mezítláb voltak és gúnya nélkül. Hátuk véres, orcájuk is és szemük bedagadt. Az ispán mondta:
– Szökni próbáltak...
Gyalu úr az ispán háza felé indult:
– Adass gúnyát reájuk és ételt meg italt.
Az ispán csudálkozva vonta meg vállát.
*
Másnap elállott a szél is, a havas eső is, de az égboltozat felleges maradt. A vár piacán a beparancsolt várnépet öltöztették és fegyverezték; a Szamosparton, a vár alatt temérdek ló meg marha legelt. Szekerek szénát hordtak és nagy kazlakat raktak belőle, a kazlakat tövissel kerítették körül. A várbeli asszonynép aggodalmas arccal járkált dolga után, és talán kevesebbet kerepelt a szája, mint máskor.
Délután Gyalu úr Gorbóra indult. A legényeken kívül vele lovagolt az ispán tizedszedője és a várbíró, meg harminc lovas láncsa a várkatonákból. Az út a Nádas-patak mentén, a szegélyező dombok oldalán épült volt félezer éve már. A patakvölgy véges-végig mocsár és süllyedős vizes rét. Az út sáros, gödrös, a lovak az útban heverő nagy kövekben meg-megbotlanak. A hegyeken, az úton fejül, tölgy- és bükkerdők. A hegyek lábánál, az erdők aljában, itt-ott náddal fedett kerek sárhurubák, az irtásokban juhok legelnek meg egy ló.
Lassan haladtak, és az egész úton emberrel nem találkoztak. Alkonyodáskor érték el a gorbói palánkot.
Kerek kis domb tetejében tornyocska, felül tornáccal; a torony körül bekerített udvart sánc és karóssövény közé vert földfal védelmezte. A gyepes udvaron nehány szín és kunyhó. A Kolozsvárról napnyugat felé haladó út itt ágazott kétfelé: az egyik ág Kalotaszegre vitt, a másik jobbfelé, a hegyek közé nyomult, egyenesen Moigrádnak. Ezért ez a palánk.
Gyalu úr sátrat veretett a domb verőfényes oldalán, és a legények letáboroztak, a lovakat lejjebb, a patakhoz közelébb kipányvázták, ahol elegendő volt a fiatal fű már.
Az őrség semmi okosat nem tudott jelenteni: az út tiszta és néptelen, de az avarszállás gyepüjén túl, a nagy hágó túlsó oldalán nagy az élet. Az emberek nem dolgoznak, mint máskor, de állig fegyverben száguldoznak összevissza, mint a méhek rajzáskor.
Az úr szó nélkül hallgatta a jelentést, aztán három legényt nyeregbe parancsolt: Moigrádba nyargaljanak a paranccsal, hogy azonnal indítson a várnagy ötven katonát a bologai palánkhoz, ott vár reájuk Gyalu úr.
„Az avarban valahol parázs lappang, azt el kell tiporni, mielőtt a szél lángra lobbantja...” És szinte érezte az égő avar füstjének keserű szagát...
Amikor a nap felbukott Kolozsvár felől, Gyalu úr legényeivel a nagy hágó tetején volt. Lépésben jöttek a hegyen fel, és a lovak nem voltak fáradtak. A harmatos, friss tavaszi reggelen a legények is vidámak.
A hágó tetejéről messzire lát a szem a napnyugati térségre, amit most ezüstös reggeli pára borított; a párából egy-egy erdőfolt feketéllett ki. Messze nyugaton a bihari hegyek kéklettek és a Vlegyásza fehér, havas süvege csillogott.
Az előre küldött fürkészők jöttek vissza, és jelentették, hogy a körösfői szállás üres, se ember, se állat ott nincsen. Nyelvet nem foghattak.
A lovak kifújták már magukat, és Gyalu úr ostorával a lova fejére vágott:
– Előre.
Tömött sorokban, sebesen robogtak a hágón lefelé Körösfőig. A szállás valóban üres volt, a körbeépült hitvány sárputrik szomorúak és vedlettek, a karámokban csak sáros és ganajos szénahulladék. A falut körbekerítő katonákat néhány kiéhezett kutya ugatta meg. A téli széna maradékát is elhordták mind; látszott a sebtiben eltakarított boglyák friss nyoma és kinn, a határban egy-egy megkezdett szántás félbehagyott barázdája.
A forrásnál letáboroztak, ott itatóválú is volt. De a lovakat nem pányvázták ki, a vezetékekre pakolt szénából kaptak rágnivalót. Kalotaszegen a fű még alig bújt ki az avar alól.
Aztán tovább; tömött sorokban, sebesen. A csapat előtt és kétoldalt száguldó kerülők, mint ellenséges földön.
A hunyadi szállást is üresen kapták, mint a körösfőit. Gyalu úr a legényeket leparancsolta a nyeregből itt, abrakoljanak a lovak.
A kerülők nyelvet fogtak; a nádas szélén pillantották meg, és mire vissza tudott volna ugorni a nádba, sikerült a pányvát a nyakába vetni.
Hosszú, fekete szakállú papi ember volt; a kolozsvári tizedszedő ösmerte jól: az avarokra parancsolta az ispán a kalotai templom plébánosának, amikor a cár parancsára az avarok is felvették a kereszténységet. Templomot is építettek a papnak a vezérszálláson, a Kalotáknál. Az avarok eltartották a papjukat, de nem igen tartották az egyházi rendet; a templomba is inkább csak a szláv rabok jártak, az avarok közül néhány asszony. Keresztelni elhozták a gyerekeket, de már halotthoz csak néha, szemszúrásból hívták a papot.
A pap szláv volt. A nagyúr előtt térdre omlott, sűrűn vetette a keresztet és görög imádságot mormogott, amit Gyalu úr nem értett meg. Rámordult a papra:
– Beszélj pópa! Hová repültek innen az emberek?
A pópa aztán elmesélte, hogy alig ment el a hó, Gyóka vezérhez idegenek érkeztek. A napkelet felé, valahol messze való avarszállásokról. Ketten voltak itt. Két nap múlva elmentek napnyugat felé, a Körös hágója felé. És azóta megváltozott itt a világ; avar ember vagy asszony azóta a lábát a templomba nem tette, de az emberek elővették a régen félretett kopjákat és a kardokat, és az íjakat frissen húrozták. Most egy hete újra idegenek érkeztek a szállásra, tizenketten. Kopjás lovasok voltak, de nem avarok. A nyelvük idegen volt, nehezen értették meg őket az idevalók, és kopjájukon fekete volt a lobogó. Egyikük úrforma volt, parancsolt a többinek, és ezt Ogmánd-nak szólították. Az Almás vize felől jöttek. Azok is csak két napot ültek itt. Napkelet felé mentek el, a Kapus vize felé vezető hegyi ösvényen. Gyóka vezir kalauzt adott melléjük, Uzúr nevűt...
– Tovább, pópa.
– Akkor jöttek a bologai katonák a tizedet behajtani. A vezir nem volt a szálláson, és férfiember is alig; a havason voltak. A bologaiak túszokat szedhettek és elmehettek... Amikor a vezir hazaérkezett, csúful káromkodott, és menten visszaültette a vitézeket a nyeregbe, és elszáguldott a Körös-torok felé.
– Gondoltam, Bologára igyekszik, a cári katonák után, és ebből baj lehet még. Aztán egyik rabja mesélte, hogy Gyóka vezir azt mondta a szálláshadnagyoknak, hogy nem uralja tovább a cárt. Erre én besötétedéskor eljöttem Kalotáról, és itt a nádasba vettem be magam. Egy hete vagyok már itt, és tegnap láttam, ahogy az egész hunyadi szállás mindenestül felkerekedett innen, fel a Kalota mentén a havas felé. De ma hajnalban sok kopját láttam megint: Kalota felől jöttek, a Körös vizén a gázlónál átkeltek, és sebesen haladtak fel a bikali hágón. Azóta sem tértek vissza.
– Mennyien lehettek?
– Nem tudom, de sokan voltak. És sok vezetékkel.
2.
ERDÉLY
(Részlet)
Kolozsvár, 1944
A XVIII. század eleje irodalomkultúránkban még a XVII. századnak visszhangja. Cserei Mihály, Apor Péter nem a maguk korát adják és jelentik, de az elmúlt fejedelmi kort. Ők is, a későbbi Bod Péterek is igazában inkább gyűjtő, összegező és rendező munkát végeznek, mint alkotnak. A kor magyar lírája, a kurucköltészet nem Erdélyé. De Erdély utolsó nagy ajándéka, drága hagyatéka a magyar közösségnek Mikes Kelemen magyar prózája, a mai magyar széppróza fundamentuma. A XIX. század magyar nyelvű irodalma már egészen elveszíti az egyetemes magyar irodalomban való külön erdélyi jelentőségét és egyszerű provinciális irodalommá változik. Egyetlen nagy poétánk a nép, melynek csudaszép balladái nagyrészükben ennek a kornak termékei.
Amennyiben azonban irodalomkultúrában a guberniális kort nem lehet építő kornak nevezni az előző századdal ellentétben, annál inkább kell értékesebbnek vallanunk képzőművészeti kultúrmunka tekintetében. A mai Erdély architektúrai felépítményének jó része akkor alakul ki. A XVIII. századi Erdély ma is élő még architektúrai elgondolásában és ez nem muzeális érték, vagy kulturális kuriózum, de valóság. Szebent Bruckenthal gubernátor szabályozta, és építette ki mai képére, Brassó piaci és piac körüli része (néhány modernnek nevezett torz alkotástól eltekintve) a XVIII. század végének Brassója. Kolozsvár, Marosvásárhely nagyobb szabású magánépületei, palotái és polgárházai a XVIII–XIX. századfordulót jelentik; főúri vidéki stílusos kastélyainak többsége Mária Terézia korának leegyszerűsített, nemes bécsi barokk stílusában épültek, vagy épültek át. A katolikus restaurációval kapcsolatosan fellendül újra az egyházi építészet, mely elsősorban barokk templomokat épít mindenfelé; az új görög-katolikus egyház az idei jobb és monumentálisabb templomai is mind az úgynevezett jezsuita templomstílusban épülnek. Egyes vidékeken a köznemesség is átvette ezt a stílust és különösen a határőrvidéken a székely és román falusi nép is természetesen megtanulta a barokk formanyelvet az ott épült kincstári épületek mintája nyomán és ha nem is a szerkezetben és nem az alaprajz lényegében, de néhány külső formájában a kuriozitásig menő fantáziával alakítja azt át a saját ízléséhez. De amíg a falusi népnek csak kis része vette át architektúrájában és ott is pusztán egyes díszítőformákban a barokkot, addig a magyar és szász nép többsége és nyomukban a román nép is díszítő művészetében mindenütt és általánosan megtermékenyül a barokk formákkal és azokat keverve és alakítva a keleti, török-turáni, a régebbi gótikus és a még régebbi magyar és szász formákkal és színekkel, illetőleg a románság az orosz- és balkán-bizánci díszítő elemekkel mai napig alkalmazza azokat. Ebből a korból valók legszebb és legnemesebb magyar protestáns templomaink mennyezetei, karzatai, meg padfestései, népies egyházi kőfaragásunk és igazán nemes anyagú és stílusos díszítésű szász és magyar kerámiánk. Úgynevezett parasztbútoraink egyes formái az eredeti gótikus szerkezet meghagyásával akkor alakulnak barokkosokká vonalaikban és kapják késői barokk és copf stílusú gazdag festett díszítésüket, ami mellett népünk máig is kitart. Külön kell megemlékeznünk román népünk akkor kialakult, önálló egyházi művészetéről, mely a keleti keresztény templomstílusnak érdekesen egyéni és tipikusan erdélyi, csudálatosan szép fatemplomstílusát alkotta meg, melyben a felépítés népies gótikáját esztétikailag szinte tökéletesen egységesíteni tudta a keleti egyházaknak fontos és előírásos belső elrendezésével és bizánci stílusú díszítő festésével. De erdélyi román népünk képzőművészeti termelőképessége a templomépítészet mellett egyházi festőművészete tipikus kialakításában is megnyilvánult. Külön egyházi festőiskola alakul a szolnok-doboka megyei Nikulán, ahol úgyszólván iparszerűleg állítják elő az erdélyi román nép egész vallásos festészeti és grafikai szükségleteit. Bámulatos tökéletességre tettek szert egyszerű, sőt tudatlan emberek az ikonok, vallásos tárgyú faliképek, színes fametszetek és üvegre festett színezett grafikák művészi és stílusos, de filléres tömegáruként való előállításában. Ez a nikulai festőiskola, illetve egyházművészeti műhely egy századnyi időig élt és csupán a XIX. század második felének sokszorosító gépipari fejlődése ölte meg.
*
Amíg tehát a gubernium kora jelenti egyrészt az erdélyi népek közösségi érzésének gyengülését, illetve az itt élő fajok egymástól való tudatos nemzeti elkülönülésének kezdetét, addig képzőművészeti kultúránk életfolyamában ekkor érkezik el oda, hogy kialakítja azt a mai napig is élő és ható népművészetet, mely, tipikus erdélyi közössége mellett, mindenik népnél megőrzi és kifejleszti a maga külön nemzeti karakterét is.
*
Az erdélyi nemzeti társadalmak erőviszonyai e korban lényegesen és a jövőre sorsdöntően alakultak át. A szászok megtartják a maguk helyét és konzervativizmusuk, óvatos előrelátásuk, valamint egységes társadalmuk ősi intézményei és gazdasági erejük, de számbeli gyengeségük biztosítja számukra az állandóságot, de fékezi előretörési lehetőségüket is. A magyarság és székelység alkotóképessége és munkaereje meglankad, társadalmi közszelleme megromlik, politikai látása meggyengül. A másik két nemzetet számában meghaladó, de politikailag, társadalmilag és gazdaságilag eddig teljesen súlytalan, mert öntudat nélküli románság nemzeti tudata és akarása ekkor érlelődik ki és változtatja át a passzív román tömeget súlyosan aktív erőtényezővé.
1848–1918
Az 1848. évi májusi és utolsó guberniális kolozsvári országgyűlés kimondotta Erdélynek Magyarországgal való unióját minden feltétel nélkül. A históriaírás megállapítja, hogy ezt a súlyos horderejű határozatot egyhangúlag szavazta meg az országgyűlés, de szükségesnek tartjuk az igazság szempontjából feljegyezni:
- Az országgyűlésen részt vevő szász követek az egyhangúság érdekében kifejtett terror nyomása alatt megszavazták ugyan az uniót, de a gyűlés után nem vállalták azt sem ők, sem népük.
- A román püspök csupán a maga nevében és felelősségére adta le hozzájáruló szavazatát, de azzal a román nép sem azelőtt, sem azután soha nem vállalta a közösséget, sőt nyíltan megtagadta azt.
- De a magyar és székely nemzet sem volt egész tömegében híve az uniónak, még kevésbé a Magyarországgal minden feltétel nélkül való egyesülésnek.
A forradalom leverése után egy időre újra külön kormányoztatik Erdély közvetlenül Bécsből. De Magyarországnak Ausztriával való kiegyezése után 1868-ban a 48-as uniótörvény is visszanyeri érvényességét.
*
Erdély, mint politikai fogalom tehát meghalt. És az 1868-tól 1918-ig eltelt félszázados magyarországi kormányzatnak gondja volt arra, hogy nemcsak régi politikai fogalmát, de még a nevét is kigyomlálja a magyarság tudatából. Erdély neve eltűnt az iskolakönyvekből és e föld hivatalos neve geográfiailag: „Délkeleti Felföld”, politikailag: „Királyhágón túli kerület” lett.
Az unió 1868–1918 közé eső félszázados korszaka tehát a nemzeti erőviszonyok közötti rohamos eltolódások ideje: a magyarság egyre gyorsuló gyengülésével szemben a románság folyton növekvő gyarapodása érvényesül. Ez erőeltolódás következtében fenyegető egyensúlyi kilengést siettette, hogy a régi, természetes konvergens kulturális életfolyamat is szinte teljesen megállott a tudatosan divergens munkafolyamat mind hatalmasabb lendülésével szemben.
*
- évi december hó elején az erdélyi románok gyulafehérvári nemzetgyűlése, melyen a szász nemzet is képviseltette magát, kimondotta Erdély unióját Romániával – minden feltétel nélkül. Ez ugyancsak súlyos horderejű határozattal kapcsolatban a történelmi valóság kedvéért meg kell jegyeznünk:
- Erdély magyarsága e minden erdélyi nép sorsáról döntően határozó gyűlésen részt nem vett, becsülettel részt sem vehetett, tehát ezt az uniót meg nem szavazta.
- A szász nemzet csupán hosszas habozás után, s a román nemzeti vezetőkkel való sokszoros, reábeszélő tanácskozás és legalább bizonyos fokig való megnyugtató ígéretek után járult hozzá az unió megszavazásához.
- De a románság sem volt egészében híve a feltételek nélkül való uniónak.
…A történelem megismételte magát: az 1918-iki gyulafehérvári gyűlés szinte megdöbbentően hasonlatos az 1848-iki kolozsvári gyűléshez; csupán a szerepek voltak kicserélve…
ÖSSZEGEZÉS
Ezer esztendő nagy idő, még népek és kultúrák életében is. Ezer esztendő alatt Erdély földjén megtörténik az a gyönyörű csuda, hogy három nép három kultúra éli életét úgy egymás mellett, illetve egymás között, hogy mindhárom megőrzi – mert megőrizheti – a maga különvaló egyéniségét, de amellett közös és minden környező idegen és rokon néptől és kultúrától elütő karaktert is veszen fel. Így alakul a bizánci stílusú görögkeleti templomból Kalotaszegen olyan templom, melynek legközelebbi atyjafiai a kalotaszegi gótikus stílusban épült magyar kálvinista templomok. A vidrai móc-nemes út melletti, kerített udvarházának bizonyára inkább atyjafia akár a Barcsayak kőfalas, bástyás udvarban épült kisbarcsai kastélya, mint a havasalföldi erődített lakótornyok, a „kulák”. Az erdővidéki székely falvak lakóházaiban csak gyakorlott szem látja meg azokat a finom, de jellemző sajátosságokat, melyek azokat az Olt-menti, vagy barcasági szász lakóházaktól megkülönböztetik.
A gyulafehérvári, kolozsvári katedrálisok, Vajdahunyad vára, az alvinczi Martinuzzi-kastély a középkori román és gót stílus, illetőleg az olasz reneszánsz alkotásai csupán. Erdélyhez annyi a közük, hogy ott épültek, de lehetnének bárhol másutt a nagyvilágon is. Viszont a XVII. és XVIII. században épült, vagy átépített háromszéki és marosmenti kedves barokkos kúriák, a verespataki román aranybánya-birtokos nemesi kúriája, a kalotaszegi magyar vagy román falusi templomok legtöbbje, a rákosi Bethlen-vár, vagy akár a brassói Katalin-bástya és a segesvári öreg várostorony félreérthetetlenül és speciálisan Erdély pszichéjének szülöttei.
Ha már most egymás mellett és egyszerre nézzük és egymással összehasonlítjuk Erdély képzőművészeti emlékeit, akkor önkénytelenül is meglepő és őszintén meggyőző az az időrendben állandóan és következetesen közeledő rokonság egymástól fajban, származásban, kultúrában merőben különböző népeinek kultúrtermékei között.
…Ezer esztendő nagy idő még népek és kultúrák életében is, de ezer esztendő alatt Erdély földjén egyik nép és egyik kultúra sem tudta és nem is akarta a másikat a maga képére átformálni. Külső erők néha megpróbálták ezt nagy áldozattal, de kicsi eredménnyel és végső siker nélkül. Ellenben a három együttélő kultúra tudattalanul állandó és soha egészen meg nem szűnő törekvése volt, hogy faji természetének megtartásával olyan közösségeket vegyen magára, melyek különvalóságaik ellenére is típusosan erdélyivé tegyék. Más nép az erdélyi magyar, mint a magyarországi, más a királyföldi szász, mint a németországi német és más az erdélyi román, mint az ókirályságbeli; fizikumban is más, de mentalitásban éppen az. És ha megmaradt a román románnak, a szász németnek és a magyar és székely magyarnak, de egymástól való különbözőségük mellett jellemzi őket és minden kulturális megnyilatkozásukat az a közösség is, melyet a megmásíthatatlan és örök természeti adottságokon kívül a közös sors, az élettel való közös küzdelmek közös formái determináltak. Ez a megnyilvánuló közösség éppen az a speciális erdélyi psziché, amit egyik erdélyi népnek Erdély határain kívül való nemzettestvére sem értett és érthetett meg soha.
Hogy mi lesz Erdély népének és kultúrájának útja a jövőben, az jórészben Erdély népeitől függ. A história bizonyítása szerint Erdély azoké a népeké volt, akik ezt a földet, ezt a sorsot és ezt a pszichét vállalták és azoké lesz a jövőben, akik azt a jövőben vállalni fogják. Erdély sorsa akkor volt a legboldogabb, kultúrája akkor virágzott ki leggazdagabban és legteljesebben, amikor népei egyakarással vállalták a külön erdélyi sorsot és építették azt külön erdélyi eszükkel.
…De amely nép valaha is elejtette Erdélyt, az a nép és kultúrája elesett itt a múltban és el fog esni a jövőben is menthetetlenül…
[1] Pogány Móric (Nagyenyed, 1878. augusztus 13. – Budapest, 1942. július 4.) építész, egyetemi tanár; grafikusművész. Legismertebb műve a Batthyány-örökmécses Budapest V. kerületében (1926).
[2] Maróti Géza (született Rintel) Barsvörösvár, 1875. március 1. – Budapest, 1941. május 6.) építész, szobrász, festő, iparművész. 1908-ban XIII. Alfonz spanyol király látogatásakor őt kérték fel az Andrássy úti diadalkapu megtervezésére.
[3] Erdélyország népének építése, 1908; Régi Kalotaszeg, 1911.
[4] Sztambul. Várostörténet és architektura; Franklin Ny., Bp.–Konstantinápoly, 1918. (A Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet közleményei). Újabb kiadása: Sztambul, sajtó alá rendezte Kovács Attila Zoltán, Helikon, 2015.
[5] A két világháború közötti időszak egyik leghosszabb életű romániai magyar napilapja. A Ferenczy Gyula elnökletével létrehozott Lapkiadó Részvénytársaság indította meg Kolozsvárt 1918 decemberében, és 1944. október 6-ig jelent meg. 1936 és 1939 között a lap Keleti Újság Képes Híradója c. képes mellékletet adott vasárnapi számaihoz.
[6] A Magyar Irodalmi Társaság folyóirata 1923 és 1940 között. Főszerkesztője Tormay Cécile 1923–1937-ig, majd Kállay Miklós. A Nyugat ellensúlyozása céljából alapították. Számos fiatal író, irodalomtörténész és kritikus pályakezdését segítették, köztük Hamvas Béla, Keresztury Dezső, Rónay György, Szerb Antal. Németh László irodalmi tanulmányai is többnyire itt láttak napvilágot.
[7] Az ESzC 1924–1944 között 166 művet adott ki. A szerzők között – világnézettől függetlenül – ott volt a két világháború közötti romániai magyar irodalom minden jelentős alkotója Asztalos István, Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Bartalis János, Berde Mária, Czinczár Miklós, Dsida Jenő, Finta Zoltán, Gagyi László, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kádár Imre Karácsony Benő, Kemény János, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Makkai Sándor, Molter Károly, Nyírő József, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Szántó György, Szemlér Ferenc, Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Tompa László, Wass Albert. Számos kötethez Kós Károly és gróf Bánffy Miklós készítettek illusztrációt.
[8] Havonta megjelenő szépirodalmi és kritikai folyóirat, melynek kiadója az Erdélyi Szépmíves Céh volt. 1. száma 1928 májusában, az utolsó 1944 szeptemberében jelent meg Kolozsvárt. Felelős szerkesztője eredetileg Kós Károly, a főszerkesztő mindvégig Bánffy Miklós. Indulásakor Áprily Lajos, 1929 júliusától Kuncz Aladár, 1931 októberétől Lakatos Imre, 1932 januárjától pedig Kós Károly szerkeszti (mellette helyettes szerkesztő Kovács László). 1934 januárjától a címlap belső oldalán Kovács László van szerkesztőként feltüntetve, ez azonban a külső címlapon csak 1942 áprilisától szerepel.
[9] Kolozsvári magyar napilap 1944 és 1953 között. Kolozsvár szovjet megszállás után alapította Balogh Edgár.
[10] Elsősorban a Kós által alapított Vasárnap című képes politikai lap „szúrta” a szemüket, mely korábban, 1921–23-ban működött.
[11] Budapesten a Franklin, a Genius és a Révai adja ki műveit.
[12] Az MNSZ a romániai magyarság demokratikus szervezete volt 1944 és 1953 között.
[13] 1946. június 3–5-én a Magyar Népi Szövetség kongresszusa Székelyudvarhelyen átfogó nemzetiségi törvénytervezetet fogadott el. Ősszel az önálló magyar listán több mint félmillió szavazattal 29 MNSZ-képviselő került be a bukaresti Nemzetgyűlésbe, Kós Károly mellett többek között Kacsó Sándor is. A Magyar Népi Szövetség számos eredményt mutathatott fel: létrejött Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem, az Állami Magyar Opera, a kolozsvári magyar színház mellé felzárkózott a marosvásárhelyi, a sepsiszentgyörgyi, a temesvári, a nagyváradi magyar színház, megindult Kolozsváron a magyar nyelvű műszaki, a Mezőgazdasági Főiskola keretében pedig a mezőgazdászképzés stb.
[14] A kéziratban maradt befejezetlen mű részlete megjelent a kolozsvári Utunkban (1954. 20. szám).
[15] A kollektív gazdaság üzemi épületberendezése, 1954; Mezőgazdasági építészet, 1957.
[16] Hármaskönyv, Kalotaszegi krónika.
