Írástudók árulása

„Görög vagyok, anyám, a daloló és táncoló Aithra vére.

Rokona vagyok annak a Szapphónak, aki azt dalolta,

hogy a költőnek az istenek aranycsészében nyújtják a nektárt,

s az ilyen boldog lény miért legyen szomorú?”

Van egy titokzatos kézirat a Petőfi Irodalmi Múzeum letéti anyagai között, a Márai-hagyaték majd’ három tucatnyi dobozának egyikében. Szerzője álnéven Iliacus. És Alexander Cornelius. Aki Ulysses. És Candidus. Aki Caliban. És Salamon Ákos. Aki M. S. Igen, Márai Sándor, aki, úgy tűnik, két nevet is használ a fentiek közül: az Iliacust, aki a Flaviusok amicusa, tanácsadója, mai szóval élve kommunikációs vezetője, píárosa, illetve a Corneliust, aki a Flaviusok könyv- és lapkiadója a nagyívű regényben. A többi álnév nincs jelen. Ahogy meglehet, Márai sem a név mögött. De akkor ki lehet a titokzatos szerző? Mit keres egy kiadatlan teljes mű a hagyatékban, amiben a kutatás jelen állása szerint ismeretlen, teljes értékű mű nincsen? Ki képes megírni egy olyan regényt, amely a Rómában történt valami és a Harminc ezüstpénz történelmi művekre mutat? Hogy lehet, hogy az ókori Róma és Jeruzsálem bemutatása mindhárom műben megfeleltethető egymásnak? A történelmi hitelesség mindhárom esetben kifogástalan. Ahogy lenyűgöző a művelődéstörténeti háttér, és pazar tablókkal állunk szemben. Egyáltalán, mikori művekről beszélünk? Ugyan az előbbi kettő az emigrációs időszak kései szakaszában jelent meg, 1971-ben és 1983-ban, a témafelvetés már közvetlenül a háború után nyomon követhető a diáriumban, és Márai 1948-as római tartózkodásának idejére esik. Akkor ezek szerint nem kettőről, hanem három, közel azonos tematikájú könyvről beszélhetünk, vagy valaki más írt pastiche-t?

Kérdések sora, amelyek apró mozaikok a nagy táblán. És most megkíséreljük egymás mellé rakni őket. Úgy, hogy találjanak is egymáshoz.

A Márai-életmű titkainak egyik megfejtése a mintegy tízezer oldalas napló, ami sok tekintetben pontos adatokkal szolgál mindarról, amivel szerzője foglalkozott 1943 és 1989 között. Másik igazodási pont a hagyaték maga: itt a kézirat, illetve Márai levelezésének egy része is, ez utóbbi azonban semmi nyomát nem tartalmazza e kérdéskörnek. A harmadik igazodási pont az emigrációs irodalom, de ez sem vezetett eredményre: nincs Iliacus (ál)nevű szerző, és nincs kézirat, könyv, ami egyezne A nagy Isten vacsorájával. De térjünk vissza az elsőre, hiszen a naplók nem egyszer már eredményre vezettek a bennük megbúvó rejtett utalások (Lásd Hallgatni akartam, Föld, föld!... – A teljes változat; 2013-ban és 2014-ben megjelent mindkettő, ahogy a /ön/cenzúrázatlan Egy polgár vallomásai is, szintén 2013-ban), ahogy természetesen újabb és újabb „szobákba” is vezethetnek a jövőben. A jelen kérdései: mi a rejtélyes Hajónapló, ami a Vallomások negyedik kötete lenne? A Jimmy King? Aztán: Színdarab az Angyalról és az Ördögről... az Utolsó ítélet, a Nevem Jézus, regény Telegonoszról...

Miután a jelen mű gyakorlatilag a Flaviusok tündöklésének és bukásának története a császári tanácsos Iliacus szemszögéből, a naplók sorai között értelemszerűen a témára utaló jegyzeteket vizsgáltam, hátha eredményre jutok. 1943-tól kezdve az alábbi árulkodó sorok mindenesetre elgondolkodtatóak, de legalábbis jelzés értékűek:

Úgy érzem magam, mint Josephus Flavius, mikor Titus és Vespasianus elküldték Jeruzsálem falai alá, hogy lássa és írja le Jeruzsálem pusztulását. (1943) * Csak írni akarok, amíg lehet, tételes mű­faji törvények nélkül, Isten kegyelme és a magam kedve szerint. Ámen. * Kedvem lenne írni egy eposzt, hexameterekben, hat énekben, ezzel a címmel: „Az utolsó ítélet.” (1945)

A legtöbb árulkodó bejegyzés 1947 és 1948-ból való, ami talán megfejtés is lehet a keletkezés idejére.

Josephus zsidó történetét olvasom, másodszor. Josephus „kollaboráns” volt; zsidó történetének minden olyan szakasza, amely sérthette a rómaiak érzékenysé­gét, tele van homállyal. Állandóan alkudozott az igazsággal, a zsidók nem bocsátották meg neki, a rómaiak nem hittek neki. Történelmet így nem lehet írni. * Befejeztem a „Weltgeschichte” görög és római kötetét. Az ilyen sűrítő munka természetéből következik, hogy a beláthatatlan anyagot takarékos kézzel csopor­tosítják a szerzők, s a részletekbe nem merülhetnek el; ezen felől kénytelenek csak megállapítani ott is, ahol jó lenne még bizonyítani… (...) Mindenesetre hasznos olvasmány, puskának is kitűnő; mindaz, amit a görög és római történetről részleteiben eddig tudtam, ez olvasmány keretében valahogy egységesebb. * (...) most már befejezem a Harminc ezüstpénzt. * Izgalmasabb lenne írni egy könyvet, amelyben Jézus, egyes szám első személyben elmondja élettörténetét. *

Mégis megírni egyszer a „Nevem Jézus”-t…

Aztán 1948:

Megírni egyszer, ha lehet: milyen és miféle vallási energia hatott ebben a korban? Mi volt az immanens vallás igazi értelme? Talán ez az értelme mindennek, amit az idő feladatnak tartogat. * Homályosan gyanítom, hogy Itáliában vár reám valamilyen mesterségbeli megrázkódtatás; egy műfaj, egy élmény, nem tudom, mi. * (...) ha lenne még irodalom, érdekes lenne novellát írni „Napirend” címmel a császár egy napjáról, amint reggel felkel, azzal a szándékkal, hogy a sztoikus filozófia erkölcsi alapelvei szerint kormányoz egy világbirodalmat, s este azzal a tudattal fekszik le, hogy egész nap kénytelen volt gyilkolni! * Rómában nem lehet csak-élni… talán, ha az ember hetedíziglen idevaló; de az idegen állandóan egy szorgalmi feladat rabságából él. * Ahogy mi szorongtunk a bombázás alatt a Várhegy pincéiben, úgy szorongott ez a herculaneumi nép a borospincékben, amikor az Isten bombázta őket.

1949-ből: Nem lehetetlen, hogy ennek a szobának magányában, szemközt a tengerrel és a szórako­zottan pipáló Vezúvval egy napon megírom az Utolsó Ítéletet is. Mindehhez van még erőm. Más kérdés, hogy ez a teljes siketség, amely írásaim körül van, nem fojtja-e belém, elébb-utóbb, a szót.

1950-ből: A Biblia példázata az elsőkről és az utolsókról. Nem biztos. Az elsők gyakran elöl maradnak, akkor is, ha utolsók.

1952-ből: Izgalmas feladat lenne egyszer megírni a pillanatot, amikor egy Hatalmas Ember – diktátor, zsarnok – megtudja, hogy nincs többé hatalma. Nem történt semmi, nem tört ki lázadás, de az a mágikus alázat, amely eddig körülvette, elillant.

1954-ből: De a görögök és a rómaiak sem ismerték a vágott hegyű tollat, mégis, stiléttel, ecsettel nagy irodalmat alkottak.

1959-ből: Éjjel Tacitus. Hatvanöt évet élt – (55–120), átélte Nero, Galba, Otho, Vitellius, Vespasianus, Tito, Domitianus, Nerva és Trajan uralmát. Mint én.

Iliacusról szó nem esik a diáriumban, amin nincs is mit csodálkozni, hiszen, ahogy említettem volt, a többi írói álnév sem jelenik meg benne, továbbá nincs konkrét utalás a műre sem. Abban lehetünk biztosak, hogy nagy író műve, pazar kulturális fegyvertárral felépített nagyregény, precíz és részletes történelmi, topográfiai adatokkal, melyek között csak úgy hemzsegnek a Tacitus-, Seneca-, Ovidius-sorok, nemkülönben a Biblia passzusai – egy kifogástalan történelmi tabló megelevenítő részleteiként. Márai képes lehetett erre, a műveiben fellelhető, többnyire irodalmi idézetekről tudjuk, hogy rendszerint emlékezetből kerültek be a szövegek közé, e regény azonban úgy vélem, egyedülálló e tekintetben (is): olyan mérvű irodalmi-történelmi tudásról árulkodik, hogy az olvasóban felmerülhet a (jogos) kérdés, mi volt/lehetett az író szándéka, amikor közli például Mimnermoszt Szabó Lőrinc fordításában vagy Statiust Muraközy Gyula fordításában, a tucatnyi klasszikusról és az ismeretlen, Szapphónak (!) tulajdonított strófákról nem is szólva, melyekről az derül ki csupán, hogy maga Iliacus, vagyis Apuleius Varro (Micsoda név! Lásd a 2. jegyzetet) fordította (További részletekről lásd a 19. jegyzetet) őket. Bennem a kételyt ébreszti fel, vagy támasztja alá. Bizonyítani valamit? De mit is? Az életmű mentes az efféle tobzódásoktól, egyedül a naplók vonultatnak fel kultúr- és művelődéstörténeti arcképcsarnokot. Gondoljuk végig: Márai szinte mindent megírt a két világháború között, a harmincas évek derekától befutott író volt, tehetségéhez, tudásához kétség nem fért, s bár a kritika nem kímélte egyik-másik regénye miatt (jogosan, tegyük hozzá), főműveivel maga hozta létre a megkérdőjelezhetetlen kánont. A háború után, az emigráció előszobájában már nem kellett bizonyítania semmit, a Garreneken dolgozott meg az Egy polgár folytatásán, és az ókor történelmét tanulmányozta alaposabban (lásd az időszak naplóit 1945–49 között), érlelődött benne a Rómában történt valami..., de hogy egy őskeresztény korban játszódó regénybe valóságos idézetarzenált vonultasson föl a Károlyi-féle Biblia 1908-as reviziójának újszövetségi szövegei mellé? Még akkor is, ha a regény keletkezését az emigráció legelejére tesszük, a fentebb is említett római tartózkodás idejére: nem volt, nem lehetett cél a külföldi kiadás (értsd: idegennyelvű), ahogy a magyar sem... vagy álnéven előhozakodni történelmi nagyregénnyel? Tele világirodalmi példálózással? Ez nem vall (el)ismert íróra, legfeljebb a két-három kötetes ifjú titánokra... Mindenesetre ez is elgondolkodtató, ha másképp is.

Térjünk vissza a kezdeti kérdésekhez.

Ki a titokzatos szerző? A kérdést néhány szempontból továbbra is kérdésnek vélem, mindössze annyi tűnik elvitathatatlannak, hogy a Márai által használt huszonkét álnév között ott van az Iliacus. Mit keres a kézirat a hagyatékban, mennénk tovább, amihez tökéletes mankó a Vigilia 2001/8. számának cikke (597. oldal). Szigeti Jenő: Iliacus: A Nagy Isten Vacsorája.

Ki volt ez a titokzatos Iliacus? Egyelőre – irodalmi rejtély. Megoldásához tudós olvasóink segítségét is kérjük, Márai Sándor hagyatékában találta meg kéziratát Gaal Csaba, aki nemcsak remek fotókat készített a mesterről, hanem a Vörösváry kiadónál készült könyveinek, meg az Ami a Naplóból kimaradt sorozatnak kiadója, szöveggondozója, mindenese. Neki köszönhetjük a gazdag és még máig is feldolgozatlan hagyaték hazaszállítását. Torontóban bízta rám ezt a kéziratot, melyet a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a többi Márai relikvia mellett helyeztem el. Ez a 156 oldalnyi regény kézirat a Márai kéziratokat őrző dobozokban maradt ránk. Címe egy nyilvánvaló bibliai utalás: A Nagy Isten Vacsorája. Ezt a könyv mottója magyarázza. Ez a Jelenések könyve 19, 17–18. verse, mely a Márai által szorgalmasan olvasott Károli Biblia 1908-as revíziója szerint így hangzik: „És láték egy angyalt állani a napban, és kiálta nagy szóval, mondván minden madaraknak, amelyek repdesnek vala az égnek közepette: Jöjjetek el, és gyűljetek egybe a nagy Istennek vacsorájára; Hogy egyétek a királyok húsát és hatalmasok húsát, és lovaknak és rajtok ülőknek húsát, és mindenkinek húsát, szabadokét és szolgákét, és kicsinyekét és nagyokét.” A regény az őskeresztény korban játszódik. A főszereplő – Iliacus, a rabszolga – sorsán keresztül kísérhetjük nyomon a kereszténység indulását Róma égésétől János nagy patmoszi látomásáig, a Jelenések könyvének világtörténeti távlatú drámájáig. A mű három nagy egységre oszlik, melyet három földrajzi név jellemez. Az első Róma, a dekadens, erkölcseiben halott fényűző város, a második Jeruzsálem, a Jézusban megjelent új reménység városa, a harmadik Patmosz, a látások földje, ahol a hit mint jövő­ben kibomló reménység születik újra. A géppel írt kézirat nem Márai megszokott írógépén készült, nem találjuk benne a többi kéziratra annyira jellemző töltőtollas, nagyon is Márais javításokat. Egyelőre naplóiban sem találtunk utalást rá. Az utolsó oldal hátán van egy számomra nehezen érthető mondat: Egy barátja útján küldi Bandi, aki Egyiptomban tartózkodik, ismeretlenül. Küldi János. Ez nem Márai kezeírása. Nem tudjuk, ki a barát, az egyiptomi Bandi számunkra ismeretlen, és Jánosról sem tudjuk, hogy ki ő. Az a meggyőződésünk, hogy a kézirat kiadásra érdemes munka. A tudós filológusokra, Márai értő kutatóira vár annak eldöntése, hogy ez a Márai római tartózkodásának idejéhez jól illeszkedő munka mikor született, és ki is az a titokzatos Iliacus, a rabszolga.

(Szigeti Jenő 1936-ban született Budapesten, adventista lelkész, teológiai tanár, Gaal Csaba sógora.)

A cikk megjelenése óta eltelt tizenöt csöndes év. Soha senki nem kereste vagy nem járt utána...

2015 őszén végre hozzájutottam a kézirathoz, szinte egy ültömben végigolvastam, és azonnal egyetértettem a hajdani megállapítással, hogy tudniillik kiadásra érdemes munka. (Az egy külön tanulmány része lehet, hogy a stílus, a szóhasználat, az ábrázolásmód, a szereplők jellemzései vagy a jellemrajzok stb. mennyiben hasonlítanak az említett, ismert regények ebbéli sajátosságaihoz; mert ezek a jelen összehasonlításaim alapján erősítik a kérdéses mérleg nyelvének Márai felé billenését.)

De nyomozzunk tovább, újra a naplók: a témaszűkítés, vagyis az őskeresztény tematika, illetőleg a Bibliához és az evangéliumokhoz kapcsolható bejegyzések 1946 és 1950 között fordulnak elő nagy számban, vagyis Márai háború utáni itthonléte és európai emigrációja az a terminus, amiről feltételezhető a keletkezés ideje, az említett római időszak. 1948 nyarán hagyja el Magyarországot, az év utolsó két hónapját Rómában tölti, ’52-ben pedig Európából disszidál, de 1947 elején szintén Rómában találjuk, ahogy ’46-ban is: Az én utam Róma, mentől hamarább, az első vonattal, mikor lehet. Vagy a Salernóban véglegesített /1971/ Rómában történt valami utószavának árulkodó sorai, amelyek 1946-ra utalnak: Amíg írtam, néha úgy éreztem, mint aki becsületbeli adósságot törleszt: huszonöt év előtt, Rómában, ődöngés közben – (akkor még lehetett Rómában sétálni) – arra gondoltam, mi lenne, ha valaki megkísérelné megírni a ’másik’ történelmet, az adat nélkülit, a névtelent, tehát az igazit...

Az a néhány elenyésző megjegyzés, ami a későbbiekben előfordul, már nem jelez semmi olyasmit, amiből tervre lehetne következtetni, hovatovább viszonylag pontosan lekövethető, hogy a szerző éppen melyik regénnyel, naplóval foglalkozik, vagy hogy mit olvas. Érdekes, hogy az 1951 októberében induló Szabad Európa Rádiós korszaka viszont nem követhető a naplók oldalain, pedig az Ulysses és Candidus álnévjáték 1967-ig tartott, a kettő közötti váltás az ’56-os forradalom utáni időszak. A vizsgált időszak szűkítése a következő képet mutatja (természetesen csak a fontosabbakat emeltem ki):

Félálomban Júdás alakja rémlik. Nem érdektelen alak. Nem lenne haszontalan vállalkozás egyszer megvizsgálni, mi történt igazában közöttük: Krisztus, a fiatal János és Júdás között. A harminc ezüstpénzzel aligha lehet felelni mindarra, ami történt. Nem volt ez a viszony ilyen egyszerű. Júdás alakja sem volt olyan köznapi­an az „áruló”, mint ahogy a monda szajkolja. Végre is, nem tette a harminc ezüstöt takarékba; felakasztotta magát. Érdekes, izgalmas alak. Örök alak, nem ártana egyszer szemügyre venni. * (...) s olvasni egy évig a „Harminc ezüstpénz”-hez. (...) Először könyv­ben, később talán színdarabban – kamaradráma, öt, hat szereplővel, Magdolnával (Máriával?) – Júdással, Kaifással, Pilátussal és Jánossal. (1946)

A János-evangélium nem csak hangjával különbözik a szinoptikusoktól, hanem a tartalmi többlet, amit tud Jézusról és az eseményekről, elárulja, hogy János személyesen tudott valamit, amit a többiek, Máté, Márk, Lukács, csak hallottak… Ez a többlet minden oldalon érezhető. Miért jegyezte fel egyedül János, hogy Jézus a kánai menyegzőn ezt mondotta anyjának: „Asszony, mi közöm hozzád?...” Mert ott volt, hallotta. A többiek, az evangélisták, nem hallották azt a részletet. János a szemtanú evangéliumát írta meg. A többi csak „szegről-végről” a kortárs emlékezéseit. * János Jelenéseit olvasom, rendkívüli izgalommal és hátborzongató gyönyörűséggel. A végső pusztulást, az atombomba-szerencsétlenséget, csaknem vonzóan írja le, gusztust csinál a véghez az emberiségnek. * Az Apokalipszis oly kísérteties hűséggel és pontossággal írja le az atombomba hatását, mint egy lelkiisme­retes riporter a hirosimai eseményeket. „És lőn kőeső és tűz vérrel elegy, és vettetének a földre; és az élő fáknak harmadrésze megége és minden zöldellő fű megégetteték, mint egy tűzzel égő nagy hegy vetteté a tengerbe (Bikini!) és a tengernek harmadrésze lőn vérré. (Bikini után a Csendes-óceán vize óriási térségeken radioaktívvá változott.) És a tengerben levő teremtett állatoknak harmadrésze meghala, az élő állatok tudniillik és a hajóknak harmadrésze elveszett…” (1948)

Reggel János, Jelenések, 22. Aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is, és aki fertelmes, legyen fertelmes... (1949, Pompeji látogatása után)

Reggel János evangéliuma, a feltámadás leírása. * Január 17. Jégeső. János evangéliumában a házasságtörő nőről írott feljegyzés. Különös pillanat, amikor a vádaskodó zsidók elmennek, s Jézus, aki addig jeleket írt a homokba, hirtelen felnéz, és egyedül marad a nővel. * Reggel Lukács evangéliuma. Ő és János, ők tudtak valamit. A többi csak elbeszél. Lukács, az orvos előadásában nagyon különös a vérfolyásos asszony jelenete. „Jézus megfordult, mert megérezte, hogy erő származék el belőle...” Ideje lenne a Bibliát lefordítani korszerű nyelvre. * Olvasmány; A Biblia (János evangéliuma), Pepys naplója és Joergensen könyve. S minden nap két oldal a Falstaffból. * Reggel János evangéliuma. Lukács többet tudott Jézusról, János többet sejtett.

A nagy Isten vacsorája harmadik része, amely a Pathmosz címet viseli, nem más, mint a főszereplő és János evangélista találkozásának története, illetőleg az Apokalipszis regénybeli eljövetele. Az újszövetségi Babilon, a „vadállat” ezúttal Róma, mely el is bukik: az utolsó Flavius, az őrült és dicstelen Domitianus halála (ezzel korántsincs egyedül a császárkori caeasarok között, hiszen Augustus óta elég ritka volt a természetes halál köreikben), aki bátyjának leányával, unokahúgával, Iuliával is vérfertőző viszonyt kezdett, nem mellesleg fétisimádó volt, végérvényesen lezár valamit, ami a pogány birodalmat uralta: a jövő a hit, a reménység, a dekadens Róma, a hódító világbirodalom (a világ alatt a Földközi-tenger medencéjét értették akkoriban) szimbolúma fölött eljárt az idő.

Persze a történelem lassabb, mint a végítélet eljövetele... Nerva császárrá emelésével konszolidáltabb lett Róma, az „agónia” pedig igencsak hosszúra sikeredett (majd’ négyszáz év Jeruzsálem lerombolása után), a kereszténység elismerése, létjogosultsága azonban már ekkor, az első század végén sem volt kérdéses többé. A nagy Isten vacsorájára összegyűltek a földiek. És az égiek is.

A naplókban előforduló újszövetségi idézetek, elsősorban Lukács és János evangéliumának említései jelen vannak e regényben – éppen úgy, mint a másik két említett műben.

De haladjunk tovább a képzeletbeli nagyítónkkal.

A gépírásos kézirat idegen írógépen készült (értsd, nem Márai megszokott gépén), nem hasonlít semelyik időszak gépelt papírjaira. Még akkor is így van ez, ha például az 1949-es Hallgatni akartam és 1951-től a Szabad Európa Rádiós anyagok legépelt kéziratai láthatóan különböznek egymástól (más írógépek, tehát nem Márai gépelte, vagy nem Márai gépén gépelte másvalaki, merthogy Márainak jól körülírható elütései voltak...), ellenben van egy közös bennük: Márai töltőtollas javításai. Ezek hiányoznak a jelen papírokról, a ritka korrekciók más írásképet mutatnak, vagy csak a túlzás határát súrolva jelenthetnénk ki, hogy Márai-megjegyzéseket látunk bele egyik-másik betűbe, szóba, frázisba. És ezzel elérkeztünk az egyik legizgalmasabb kérdéshez, hogy tudniillik a kézirat hátlapján lévő kézírásos szöveg szintén nem Máraié, és meglehetősen kódolt az üzenete: „Egy barátja útján küldi Bandi, aki Egyiptomban tartózkodik, ismeretlenül. Küldi János.”

Nagyító megtöröl, vissza a naplókhoz.

Egyiptom mint előfordulás: nem vezet sehova; János: egy kivételével fogadott fiáról mesélnek a passzusok, ám egyszer kibukik a sorok közül egy bizonyos Magyar János. De olvassuk csak pontosan, mi is szerepel 1950. július 5-én a naplóban (A dátum valószínűleg téves Márainál, a hivatkozott cikk július 10-én jelent meg az emigráns jobboldali Hídverők újságban, lásd Szegedy-Maszák Mihály: „gyalázkodó cikket közölt róla Magyar János aláírással.” In. Emlékbeszéd Márai Sándor rendes tag felett, MTA. Mészáros Tibor szerint az 1950. ápr. 23. 11. sz. 23–24. lapján olvasható a cikk, ami a Napló 1943–44 alapján támadja Márait mint a New York-i székhelyű Nemzeti Bizottmány állítólagos tagját. Amúgy Márainak igen határozott véleménye volt a/z ilyen/ lap/ok/ról: Ezekkel nem akarok többé egy hazában élni. 1950. február 3.): Egy Magyar János nevű ember ’Márai Sándor’ című cikkét adja közzé ebben a lapban. A cikkíró bevezetőben elmondja, hogy ’néhány hónap óta új szereplő jelent meg a Nemzeti Bizottmány és kapcsolt részei politikai színpadán: Márai Sándor. Egyre többször szólal meg, egyre többször nyilatkozik, ítél elevenek és holtak felett, s az érdekelt, a nagy hirtelenében, belesze­relmesedett sajtó  ódákat zeng a leg­na­gyobb magyar írózseni politikai kiruc­canásairól. Már külön hivatal kellene ahhoz, hogy a hirtelen történelmi alakká kinőtt Márai Sándor címeit, beosztásait, elnöki és egyéb pozícióit nyilván­tartsa...’ – írja a szegény barom. Mindezt rólam írja, aki a legnagyobb névtelenségben és magányban élek, semmiféle politikai frakcióhoz nincs közöm, sem kapcsolatom, nincs semmiféle megbízásom, nevem, szerepem az emigrációban (...).

Erről a Jánosról nehéz elhinni, hogy korábban bármiben is segítette volna Márait, egyáltalán ismerte-e? (aminek szintén nincs nyoma).Vagyis kár tovább időzni mellette.

Viszont a Révai Kiadó kapcsán nem lehet elmenni Bókay János mellett (1892–1961), aki 1933 és 1944 előtt a Révai Kiadó igazgatója volt, maga is tehetséges író, aki angolból, németből, oroszból fordított valamint népszerű regényeket írt. És jól ismerte Márait, tegyük hozzá. Van még egy János ebben a körben: Csatlós János szerkesztő, aki Illés munkatársa volt, aztán 1956-ban emigrált Svédországba. Neki nincsenek önálló művei, kiváló műfordító hírében állt, szemben például Bókayval, akinek a világháborúig több mint tíz sikeres regénye jelent meg!)

Maradt a háromból egy: Bandi.

Aki lehet, hogy nem más, mint Illés Endre, Márai barátja (1938-tól a Révai Kiadó irodalmi vezetője), írótársa (bár ez némileg túlzás, hiszen Illésnek csak 1941-ben jelenik meg az első könyve), akiről tudjuk, hogy egyrészt levelezett Máraival, másrészt segítette őket ’48 után is. (Lola például megemlíti naplójában, hogy Endre utánuk küldött Nápolyba egy almáriumot. De segítséget kaptak számos helyről, nem egy esetben Márai-kéziratok is így jutottak ki börtön-Magyarországról: Dr. Ó. segítségével, valamilyen varázs­la­tos összeeskü­vés segítségével, a pesti barátok kiküldötték 1945−48-as naplóm közel ezer kéziratoldalát; ez a napló egy visegrádi ház pincéjében leste ezt a pil­lanatot; most megkaptam a kéziratot, s egész éjjel lapozom,  írja ’48 telén Márai. Dr. Ó. nem más, mint Óváry Zoltán, Márai római orvosa.)

A naplók tanúsága szerint mindössze néhány utalás van rá, kettő 1948-ból, illetve egy 1950-ből és kettő 1957-ből: A pesti pályaudvaron, ma két hete. (...) Endre, az egyetlen ember, akit sajnálok otthon hagyni, a fenevadak között. A várakozás, a szótlanság, a nagy szomorúság min­denkinek arcán. Nem bennünket sajnálnak, hanem önmagukat és mindannyiunkat. Még leszólok Endrének a vonatablakból: „Olyan ez a csend, mint kivégzés előtt, mikor a dobok peregnek.” Ezt feleli: „Csak nem tudjuk, ki az elítélt.” Hát ezt csakugyan nem tudjuk. Azt hiszem, mind­annyian. * Endre levele Pestről. Az írókat odahaza most a bányákba küldik, hogy ismerked­jenek a munkásokkal. A magyar írók a látogatások alkalmával nem ismerik meg a bányászokat, de a bányászok feltétlenül megis­merik a magyar írókat. (1948) * Tóth Lászlóra gondolok, szegény Horváth Zoltánra, Gergely Rudira, akik mind eltűntek a bolsevista kazamatákban, és még hányan mások, személyes ismerőseim! S a többiek, akik „szabadon” vannak, az írók, Tamási, Illyés, aki „győzött” és szegény Illés Bandi, aki szívbajosan várja a szabadulást abból a testi és lelki kínzókamrából, amiben valamilyen kegyelemkenyéren tengődik, s mind a többiek (1950).

És a két későbbi: (...) írásában egyféle szemérmes erő, ami nagyon ritka. Magyarban Illés Endre tudja ezt. * Illés Endre tanulmánykötete: Krétarajzok. Stílusa olyan, mint az erőművész testszínű trikója: láthatatlan, de tartást ad az izmoknak. Egészen közel tud menni az íróhoz, a műhöz…

Persze nem marad megválaszolatlanul az utolsó kérdés sem az elején feltettek közül. Ki képes megírni... Ha Iliacus a rejtélyek rejtélye, akkor Illés Endre (is) lehet Iliacus, és a saját művét juttatta ki Rákosi országából valakivel, aki szintén emigrált (János?), a feltűnések elkerülése végett a kéziratra ráírta legsikeresebb írójának álnevét (amiről nyilván volt tudomása), hogy a küldönc biztosan átjusson a határon; merthogy egy Márai nevével jelzett irományra, nem kérdés, lecsapott volna a rendészet. Vagy eleve lényegtelen, hogy ki adta fel a már itthon utolsó oldallal ellátott kéziratot... És valaki feladta Egyiptomból Olaszországba... És az is biztos, hogy Bandinak barátja János. Nem lehetetlen az a feltevés sem, ha Bókayt sejtjük Iliacus mögött, regényvilágába ugyanis tökéletesen beleillik e regény... És lehet, hogy németből és angolból ő fordított Szapphót, mert a gyűjteményes kiadások nem ismerik a kötetben feltüntetett és Szapphónak tulajdonított strófákat (Lásd a 19. jegyzetet.) Miközben az sem az ördögtől való, hogy: a kézirat itt, Magyarországon készült, Márai írta, legépeltette, aztán a kéziratot nem vitte magával (sok hasonló példa akad), amikor 1948 augusztusában emigrált, és ismerősök, barátok juttatták el hozzá Olaszországba. Innen nézve viszont vajmi kevés jelentősége van, hogy ki a küldő, illetve ki a közvetítő, Bandi küldte-e Jánoson keresztül, miközben ő is egy titokzatos baráttól kapta meg a gépelt oldalakat... (Lásd feljebb az Óvárira vonatkozó bejegyzést.)

Vagy az utolsó variáció: János küldi ismeretlenül (ne felejtsük, kézírásos sor, a vesszőhasználat esetlegessége is szempont lehet)... Vagyis János nem ismerte Márait (vagy ismerte, de nem merte bevallani, nehogy nyoma legyen; Bókay például nem emigrált, műveit azonban ismerték Európában, Csatlós ez idő tájt még itthon tartózkodott). És ebben az esetben nem kérdés, hogy az Iliacus név mögött valóban (egyik /?/) használója áll: Márai Sándor. Mert ugye, miért is lenne idegen kézirat a/z/ /összerendezett/ hagyatékban?

A Vigiliában megjelent ismertető utolsó sora szerint Iliacus titkozatos rabszolga, ám ez némi kiegészítésre szorul. Ugyanis a történetet, vagyis a Flaviusok történetét előadó Iliacus anyja volt rabszolga, akit római konzul vett el, a felcseperedő Apuleius Varro soha nem ismerte a szegénységet, a nyomort és a kiszolgáltatottságot. Fényes pályafutás előtt állt már Vespasianus idején is (apja belekeveredett a Nero-ellenes, Calpurnius Piso-féle összeesküvésbe, amit a császár könyörtelenül megbosszúlt), de befolyását Titus alatt érte el, hogy aztán rövid időn belül, Titus halálát követően száműzetésbe vonuljon Patmosz szigetére...

De olvassuk inkább az eredetit:

„Görög anyám – Aithra – még rabszolgának született, de már anyjának szépsége biztosította számára azt a szabadságot, amely a császári Rómában olyan keveset jelentett, s mégis olyan sokat. Aithra már szabadon nőtt fel – és zsenge korától Róma befolyásos urainak udvarlását, tolakodását, könnyelmű rajongását élvezhette. Azt mondják, gyönyörűen táncolt és énekelt, s úgy tudott mosolyogni és kacagni, olyan igézően, hogy Tiberius is – akit a szívtelen és könnyelmű Iuliával, Augustus, a fényes Augustus hírhedt leányával, az özveggyel és a paráznával vertek meg az istenek – beleszeretett. Igen, Aithrát, anyámat maga Tiberius adta feleségül barátjához, Iunus Iunius Varróhoz, a főként dorbézolásairól híres Varro szenátorhoz, apámhoz, törvény szerinti apámhoz.

Én, a görög rabszolgaivadék, a hősi Ilion gyermeke már az előkelő szenátori házban születtem és nevelkedtem.”

A nonum prematur in annum – hagyjuk érni a művet (a kilencedig évig tartsuk vissza) bölcs tanácsa Horatiusnak (Ars Poetica)... Márai ismerte ezt, említi sokszor, hivatkozik rá; a többiekről ez nem jelenthető ki.

Zárszóként olvassuk Márai szavait újfent (Rómában történt valami, utószó):

Néha jobban jár az újszülött, ha amúgy fürdetlenül, pólya nélkül kiteszik a kapu alá, és addig sivít, amíg egy arra járó kritikus föléje hajol, kézbe veszi és elhelyezi a világirodalom lelencházában, valamelyik népkönyvtár polcán.

KAZ